Ezel
Ahogy kiérek a teraszra, leveszem a sortomat, és kihagyva a lépcsőket, a földre ugrom. Fájdalom-boldogság, forróság és hideg csapnak össze bennem, hogy mire leérek, mancsokra érkezzek.
Fájdalmai vannak. Nem engedi, hogy segítsek neki.
Rohadtul idegesítő. Nem bírom nézni, ahogy szenved, ahogy összegörnyed a fájdalomtól, nyög, reszket és sír. Főleg úgy nem, hogy tudom, ha elfogadna, akkor könnyebbé tehetném neki.
Bevetem magam az erdőbe, a puha fűszálak csiklandozzák a talpamat. A levegő tömény, párás a tegnapi esőtől.
Loholok. Nem állok meg egy másodpercre sem, tovább gyorsítok, cserjéket ugrom át, fák mellett slisszolok el. Ágacskák kapaszkodnak a bundámba, leszakítom őket, ahogy megyek egyre előre.
Az enyém.
Meg kell szereznem.
A vágya színtiszta zamata belém férkőzött, képtelen vagyok megszabadulni tőle. Ott kellett hagynom, mert tartottam tőle, hogy nem leszek képes tovább türtőztetni magamat, és olyat teszek, amit később megbánnék.
Meg kell várnom, ameddig ő is elér a végéig, ahonnan nincs csak egyetlen út.
Ahol az ellenkezése elveszti a csatát.
Vágyik rám. Fél tőlem. Végül a teste fog dönteni helyette, el kell, hogy fogadjon.
Legalább sem társa, sem párja nincsen.
De ez az első neki. Nem merültem soha alá a női test belső működésének, de ezek szerint Ophius rabságában, még a testének sem állt szándékában emberi alakot felvennie, és a természet legerősebb vágyát, az utódnemzést betölteni.
Ez jó hír.
Viszont akkor, hogy a picsába tudta Ophius mégis átváltozásra kényszeríteni, hatalmas töréseket okozva benne?
Órákon át szaladok az erdőben, bejárom a területünk egy kis részét, ameddig meg nem jelenik egy holló a fejem felett. Többször is vijjog, mire megtorpanok egy kisebb tisztáson.
Savanykás olaj-fehér illata van. Becker. Leszáll egy nagy tölgy ágára, majd felveszi az emberi alakját. Vékony, magas, sötét szeme bölcsességről árulkodik.
– Max égen-földön keres – szólal meg lassan.
Felmordulok, és körözni kezdek. Az izmaim húznak: azonnal menj vissza a nőhöz! Menj vissza, és add meg neki, amit kell! El kell indulnom…
– Ophius üzenetet küldött. Holnap este találkozni szeretne – folytatja.
Vicsorítva felüvöltök. Ophius.
Megölöm!
Kitépem a belét. A gyomrát. A torkát. Leharapom a fejét.
Ő tehet róla, hogy Cirmos olyan, amilyen. Fogságban tartotta, és ki tudja, mit művelt vele, ami miatt most tőlem is tart.
Átváltozásra kényszerítette.
Megerőszakolta.
Hosszú éveken át.
Fájdalom vág át a gerincemen, a lapockámnál feláll a szőr. Akkor találkozzunk vele… elintézem egy életre!
Hogy fogok így a közelébe kerülni? Hogy tudnám megmutatni neki, hogy a szex nem csak fájdalomról és az elviselésről szól?
– Megmondjam Maxnek, hogy most nem vagy képes társalogni?
Fújtatok egyet, aztán hátat fordítok, és ismét szaladni kezdek.
Most visszafelé.
Nem szabad a közelébe mennem. Nem tudom megadni neki, amire szüksége lenne. Égek a közelében, csak arra tudok gondolni, hogy birtokba vegyem a testét, megjelöljem magamnak, a farkam elmerüljön a puncijában. Hogy durván megbasszam, a haját markolva, a csípőjét szorítva.
Ez az, ami kurvára nem kell neki a lehúzott évei után.
Órák telnek el, loholok, hátha elhagy a lendület, hátha kiég minden energiám, hátha egyszer csak összeesek a fáradtságtól.
Izmaim megfeszülnek, majd ellazulnak, ahogy előretörök a fák közül. Bundámba belekap a szél, mancsom belesüllyed a sáros földbe.
Orromat ellepi a tömény, titokzatos sárga-törékeny virágillat, nem tudok megszabadulni tőle, bármennyire akarok. Az éjszaka üde sötétsége sem segít, a fenyőkből szúrós-kéreg illat árad, elvegyül a tegnapi záporéval, de ez sem nyomja el az érzéki mandulát, sőt, ha lehet jobban felerősíti.
Annak ellenére, hogy megint egyre távolabb kerülök a házamtól.
Megállok, visszatekintek: kilométerek választanak el tőle, ennek ellenére eljut hozzám a rezgése, a vágyakozó lüktetése. Felmordulok. Nem elmennem kéne, hanem kielégítenem, segítenem rajta. Fáj neki, ő sem érzi jól magát.
Az enyém.
Megszerzem!
Elutasított.
Nem is tudnám megadni neki, amire szüksége van.
Állkapcsom erősen összezár, fejemet a karomhoz simítom. Bevetem magam az erdőbe, az éjszaka elhallgat.
Hajtom magam, ágak verődnek az arcomba, egy szikla jelenik meg előttem, könnyedén átugrom. Egyre távolabb kerülök tőle.
Lőpor.
A házam közelében.
Megfordulok, vadul rohanok vissza. Nyál folyik ki a számon.
Damianus.
Én esküszöm, hogy miszlikbe aprítom!
Élesen beveszek egy balkanyart. Hogy merészelt a területemre merészkedni ilyenkor? A rohadék seggfej!
A szél süvít a fülemben, alig bírom beszívni a levegőt az orromba, izzadság csorog végig a bundám alatt. Percek alatt érek vissza. Damianus a házam előtti füves területen áll tiszta feketében. Szembe fordul velem – rávetem magam, elugrik előlem. Átkozott gepárd, kurva gyors!
– Ez a kedvenc ingem – porolja le a mellkasáról a képzeletbeli porszemeket.
Megállok vele szemben, támadásra készen lelapulok, észre sem veszem mennyire vadul morgok.
Hogy merészelt a közelébe jönni?
Hogy merészelt a területemre jönni?
– Hé, haver, habzik a szád – grimaszol a szemét forgatva. – Nyugodj le, csak jöttem megnézni, mi van veled. – Heccelő félmosolyra húzza a száját. – Veletek.
Félredönti a fejét, csettint a nyelvével, és elfordulva oldalra lép.
Semmi keresnivalója itt.
Nincs joga a közelében lenni!
Az enyém!
Leharapom a karját, utána a lábát, majd felhasítom a gyomrát, hogy a belei kiforduljanak, és…
– Tudod, iszonyatos könnyelműség ilyenkor magára hagyni egy nőstényt. – A kezével rám mutat, miközben távolabb sétál. – Volt már dolgom ezzel az érés dologgal. – Kék szeme világít a sötétben. – Ha belőled nem kér, majd én segítek rajta. Megadom neki, amire szüksége van!
A fejemben egy kép villan, amiben megszorítja Cirmos csípőjét, ágyéka a nő fenekének csapódik, mindketten nyöszörögnek a sóvárgástól. Cirmos pedig homorít, élvezettel fogadja a döféseit, szája érzékien szétnyílik, hagyja, hogy birtokba vegye, és kényeztesse.
Elrugaszkodok a földtől, rávetődöm, sikerül a földre sodornom, de hihetetlen sebességgel pördül ki alólam. Felpattan, és hátrálni kezd, beletúr a hajába.
Rávicsorítok.
A következő alkalommal elharapom a torkát, és kiszaggatom a gigáját!
A jaguár az enyém.
Csak én nyúlhatok hozzá.
Én segíthetek neki.
Morgok, beleremegek.
– Jó, értek én a szép szóból – néz felfelé grimaszolva. – Takarodjak a picsába. – Könnyedén megvonja a vállát. – Csak körbenéztem, hátha segítségre lenne szükséged, mert nem tudod mi a dolgod.
Mióta engedi meg Max, hogy bejöjjön a Park területére? Arthur, a madárfióka szülei kérvényezték, hogy tiltsák ki, amikor halálra ijesztette a gyereküket.
Fekete ruhájában hátrál, feltartott kézzel, irritáló mosollyal. Egyszer elkenem a vigyorát, a karmommal felvágom az egész arcát, átrendezem a vonásait, hogy ne tudjon többé így vigyorogni.
Eloldalog, de nem mer hátatfordítani, ameddig be nem ér az erdőbe.
Összeszorítom a fogaimat, annyira fájnak, hogy kis híján eltörnek.
A lombok között elhelyezkedő házra lesek.
Vigyáznom kell rá.
Akkor is, ha nem kér belőlem. Lehet megváltozott a véleménye az elmúlt pár órában. Torkomból feltör egy újabb morgás. A titokzatos, sárgavirág zamata kitölti a számat, ilyen íze lehet a nedvességének.
Meg kell kóstolnom!
Szívem dörömböl, át akarja szakítani a bordáimat. Így verhet az ő szíve is, egy ritmusra az enyémmel. A vér száguld az ereiben le egészen az ölébe, amire az én testem válaszol.
Rezgek. Elindul az átváltozásom, csontok törnek, izmok szakadnak, a fájdalom összekeveredik a beteljesülés extázisával.
Alig pár másodperc múlva már a bőrömre nyomakszik az éjszaka enyhe melege és párája. Megdörzsölöm a számat, nyelvemen az illata tanyázik, nem lehet megszabadulni tőle! Piheg. Lágy, érdes, könyörgő és fájdalmas. Egy bagoly felhuhog a távolban.
Elutasított. Magára kéne hagynom.
Az órákkal ezelőtt történt. Mostanra annyira szenvedhet, hogy nem fog ellenkezni.
Rosszul van, és én tudok rajta segíteni.
Ott fekhet a kanapén a pólómban, a szenvedéstől kiszolgáltatottan. Csak arra vár, hogy segítsek rajta. Ágyékomba vér pumpálódig, a farkam megkeményedik.
Elindulok. A házam tövében beindítom az esővíztárolót, víz zúdul rám. Hideg és csípős, mégsem sikerül lehűtenie, a vérem így is zubog.
Könnyedén felugrálok az ágakon, megérkezem a teraszra. A sárga, titokvirág mélysége elviselhetetlen, betölt mindent körülöttem, körbefon és egyre szorít. Reszket a kezem, ahogy a kilincsre rakom: odabent minden sokkal rosszabb lesz, sokkal sűrűbb, nem fogok tudni elmenekülni előle.
Ennek ellenére benyitok, és be is lépek. Nyikordul alattam a fagerenda, a pihegés zaklatottabb lesz. Tudja, hogy itt vagyok. Búja illata rám telepszik, el kell indulnom, az izmaim húznak, hajtanak felé.
Szenved.
Én képes vagyok segíteni rajta.
Az enyém.
Megszerzem!
Felmordulok.
Átsétálok a sötét nappalin, nincs a kanapén. Megállok a hálószoba nyitott ajtaja előtt. Eddig egyszer sem ment be oda. Mit akar ott? A pihegést reszketeg sóhaj töri meg.
Érez engem.
Vár rám.
A sarokban kuporog egy törülközőben. Hófehér haja a derekáig ér, lágy, nedves hullámokban öleli körbe vékony testét. Teszek felé egy lépést, mire összerázkódik. Szorosabban fogja át a két lábát, fejét a térdéhez szorítja.
Az a rohadék Ophius! Meg fogom ölni. Valójában hány évig tartotta fogságban, abban a büdös és nedves pincében, az alig két méter átmérőjű cellában? Mivel zsarolta, és erőszakolta ki az átváltozását?
Elérte a forráspontot, lüktet.
A farkam megrándul. Be akarok hatolni a forró és nedves puncijába, miközben titokzatos, búja illata beterít minket, nyögései megtörik a ház csendjét. Hátulról kapnám el, megmarkolnám a derekát, és… Beleharapnék a tarkójába. Ahogy az álmomban.
Megszüntettem a távolságot, elé térdelek. Végigsimítok a haján, el akar húzódni, de már nincs hova.
– Cirmos, én segíthetek – súgom a fülébe.
Felmorran. Úgy látszik a kommunikációjában nem történt előrelépés. Belélegzem a belőle áradó aromákat, bizsergek tőle, az alhasam fájdalmasan összeszűkül.
Újból megsimogatom a haját, de most bele is markolok, és hátrahúzom, kényszerítve, hogy végre rám nézzen. Rózsaszín szemét nedvesség homályosítja el. Felhúzza vékony felső ajkát, kivillantva a szemfogát.
– Ez ennél is rosszabb lesz! – hajolok a szájához. Felém kap, de a haját még mindig erősen fogom, nem ér el. – Hagyd, hogy segítsek! – Kezemet a térde közé csúsztatom, bőre forró, akár egy katlan.
Lábát összeszorítja, de ez nem állíthat meg, lejjebb simítok a combjára. Felmordul, elkapja a csuklómat. Rózsaszín íriszét pár apró kékes folt díszíti. Düh, harag és félelem árad belőle.
Megölöm Ophiust.
Nem megtörte.
Hanem széttörte.
Ahogy rám néz, a jaguárt látom, és nem az embert. Ma… kommunikáltunk. Beszéltünk, akkor is, ha tőle csak bólogatást és fejrázást kaptam. Most azonban egy állat néz velem szembe, nem egy ember.
Egy állatot pedig másképpen kell kezelnem.
Görcs rántja össze, felnyög, körme a csuklómba váj. Lehajtja a fejét, uralkodni akar a fájdalmán. Szenved, a fájdalomtól könnyek csorognak végig az arcán, levegőt is alig kap. Tűz emésztheti belülről, amit képtelen csillapítani, amivel képtelen megbirkózni egyedül. Rossz nézni, ahogy kínlódik, és rohadék dolog, hogy pont a farkam és a testem az, amivel tudnék rajta segíteni.
Amiből kurvára nem kér.
Lüktet. A puncija, a teste, mindene, farkam meg-megrándul válaszként, várva, hogy végre beléhatolhassak. A gyomrom összeszűkül, a szám kiszárad. Felrakom az ágyra, négykézláb, nem ellenfél. Jóval erősebb vagyok nála, könnyedén pakolhatom ide-oda. Amint becsúsztatnám a farkamat a nedves és forró puncijába, lenyugodna. Jobb lenne neki. Elvehetném a szenvedését.
Akarja, ahogy én is.
– Cirmos – húzom hátra ismét a haját, hogy lássam az arcát –, neked is jobb lesz!
Vicsorít, akár egy veszett vadállat.
A fogai pedig egymáshoz koccannak. Hallottam már róla, hogy az érés rohadtul fájdalmas a nőknek, de először láttam ilyen közelről. Ujjaim utat törnek maguknak az összezárt combjai között, selymes, sima bőrén haladnak egyre lejjebb. Meg akarom ízlelni, legalább az ujjaimat belemártani a nedvességébe, a számhoz emelni, megkóstolni, hogy végre igazán érezhessem, felismerhessem virágillatának zamatát.
Izmaim egyre feszülnek, a bőröm viszket, a levegőm elfogy.
Körme nyomán vér serken a csuklómból. A fémes-édes illat összekeveredik az érzéki virággal, fenséges keveréket alkotva. A szájához hajolok, beszívom a lélegzetét. A szemhéja lejjebb ereszkedik, a szeme tompán fénylik, felém mozdítja a fejét, és kivételesen nem úgy látszik, hogy harapni akarna.
Mielőtt egymáshoz kapcsolódhatnánk, felmorran, hátra vágja a fejét, kezemet a falnak taszítva. Szabadulási próbálkozásnak elég gyenge.
Szenved.
Segíthetek rajta.
Kurvára nem rám lenne szüksége, előbb el kellett volna kezdenem… Magamhoz szoktatnom.
Felzokog, rázkódik, belekarmol a saját felkarjába, vér folyik le az ujjai között. Fejét a falnak dönti, felnyüszög, reszketnek a lábai, az egyik karját az alhasához szorítja. Az arca eltorzul a fájdalomtól. Csikorognak a fogaim, ezt kurvára nem hagyhatom! A hajamba túrok, megszorítom a tincseimet. A faszom szét akar robbanni, a gyomromban lévő görcstől megpusztulok.
El kell mennem. Nem tudom megadni, amire tényleg szüksége lenne.
Nem hagyhatom így itt.
Zúg az agyam. Az ágyon fekszik, négykézláb, elmerülök benne, nyöszörög a vágytól, a csípőjét meghintáztatja, hogy teljesen rám csúszon. Belemarkolok a hajába, tövig felnyársalom, könnyedén siklok a nedves puncijában, a nedvei rám folynak…
Durván megrázom a fejemet, szabadulni próbálok a túl intenzív képtől.
Bassza meg, akkor sem hagyhatom így itt! Merevek a tagjai, könnyek mossák az arcát, vérzik, sír a teste.
Elengedem a haját, és elkapom a karját. Felállok, felrántom őt is. A törülköző puhán hullik a padlóra. Kiegyenesedni nem tud, felnyög. Az ágy felé irányítom.