Kiliána
Fájdalom bujkál az ölemben. Néha-néha belenyilall, hol erősebben, hol gyengébben, majd elmúlik. Aztán visszatér. Hátamat a kanapénak döntöm, a tévében sikerült megtalálnom azt a sorozatot, amit a múltkor is néztem. A férfi tényleg gyakran sír benne, míg a nő próbálja megemészteni a vele történteket.
Eddig csupán villanásokat mutattak belőle: a földön fekszik, felette egy férfi, aki le-fel mozog, és vigyorog. Keserűség ül a nyelvem hegyén, de tudni akarom, hogy mi lesz vele.
Megvakarom a nyakamat, a póló piszkálja a bőrömet. Hozzám ér, minden felületemet dörzsöli, súrolja, de nem akarom levenni, nem akarok meztelen lenni. Attól még inkább kiszolgáltatott lennék.
Görcs hasít az alhasamba. Rászorítom a karom, nehezen kapok levegőt, meg kell küzdenem minden kortyért. Lehunyom a szememet, az ölem lüktet, sürgető érzés költözik a vágatomnál a belsőmbe, hogy… Megnyalom kiszáradt számat.
A görcs szertefoszlik.
Többször is kerestem magamban a rezgést az átváltozáshoz, de teljesen eltűnt. Mi történhetet? Miért nem megy?
Mikor tudok majd újra átváltozni?
Csípős-savanykás illat, azelőtt megérzem, mielőtt kinyitná az ajtót. Hátranézek, a kanapé oldala mellett látom is, ahogy besétál, a zacskóját pedig leteszi a konyhaszigetre. Ideges. Izgatott. Halványan egy nő krémes illatát hordozza.
Megdörzsöli az orrát, nyitva hagyja az ajtót, majd kinyitja a konyhában az ablakot. Ezután pillant csak rám. A szeme egészen sötétzöld, kavargó, akár a dzsungel vadvilága.
– Megtaláltad – húzza félmosolyra a száját. A sorozatra érti?
Lerúgja a cipőjét, az ajtó közelébe érkezik. A füle tövét piszkálva elindul felém.
Füstös égett fa.
A szívem megrándul, a vágatomnál összeszorul a belsőm. Hirtelen levegő után kapok, mert elfogyott, elfogyott az egész házból.
Leül a kanapé végébe, felkönyököl a combjára. Amennyire tudok, távolabb húzódok tőle – fel akarok állni, hogy ne legyek alatta. Beletúr a hajába, majd elkapja a tekintetemet, és nem engedi el. Kérlelhetetlenül fogva tart, remegnek a belső szerveim. Izzik benne valami elmondhatatlanul sötét, amitől a földbe gyökerezik a lábam.
– A válaszadási lehetőségeid ugyanazok, mint hajnalban – szólal meg rekedten. – Nem a saját döntésedből vetted fel az emberi alakodat. Tudod, miért történt?
Megnyalom a számat, mire a pillantása azonnal odavillan, de gyorsan visszatalál a szememhez.
Megrázom a fejemet.
– Érésed lesz – jelenti ki higgadtan. – Tudod, az mit jelent?
Érés. Összevonom a szemöldököm, Mamo szavait keresem a fejemben, de ilyen szót soha nem mondott nekem.
Termékenység. „Amikor készen állsz rá, évente, lesz egy nap, amikor képes leszel teherbe esni. Ha megtaláltad a társad, akkor vele fogod tölteni. Ameddig viszont nincs társad, választanod kell magadnak egy férfit vagy nőt, aki kiszolgál.”
Ezel pimaszul elmosolyodik, de némi keserűség vegyül a mosolyába.
– A tekinteted alapján tudod, miről van szó. Volt már érésed?
Megrázom a fejemet, felpattanok a földről, és hátrálni kezdek. Térdhajlatom beleütközik az asztalba.
Ő is feláll, tesz felém egy lépést.
– Ez nem olyan rossz. Itt vagyok neked, hogy átsegítselek rajta.
Hátam a langyos falnak nyomódik. Az nem lehet… Az alhasamba szúró kín azonban visszaránt a valóság talajára. A váratlansága miatt azonnal összegörnyedek, rászorítom a karomat, kihagy tőle a lélegzetem. A fájdalom berántja az izmaimat, tarkómon izzadtságcsepp csorog végig. Összeszorítom a fogsoromat, hogy ne nyögjek fel.
Ezel lába az enyém elé kerül. Nem akarok felnézni.
Megemeli a karját, ki akarok lépni oldalra az érintése elől, de megbénulok. Az nem lehet, hogy pont most történjen meg… vele… ebben a házban… el kell szöknöm!
Ha el is tudnék, annak se lenne semmi értelme – Mamo szerint ilyenkor az illatunk vonzza a lehetséges jelölteket. Ha nem ő, akkor más találna meg.
Megremegek. Ezel bár felemelte a kezét, nem ér hozzám.
Az égett fa füstös illata elnyomja már a borsot és a citrust is, letaglóz.
– Segítek neked. Elfogadod? – suttogása végigkarcol a gerincem mentén.
A görcs belém vág, a szívem elfelejt dobolni, mégis hátrarántom a fejemet. A lendülettől koppan a falon. Felnézek rá. Túl közel került hozzám, eltakarja elölem a világot, elszívja elölem az összes levegőt, rám telepszik, megfojt.
Válla megereszkedett, a lélegzetei könnyűek, a tartása ruganyos – bármelyik pillanatban rám vetheti magát, hogy elemésszen.
Megszorítom a pólót az alhasamnál, miközben megrázom a fejemet.
Nem kérek belőle.
Nem kérek abból.
Nem akarom azt.
Nem akarom, hogy hozzám érjen, bennem legyen.
Fehér fogai az alsó ajkába harapnak, lassan engedi ki közülük.
A belsőm összerándul. Milyen lehet az ajka érintése az enyémen? A fogai karcolása a nyakamon? A fülemen? Az ujjai, ahogy végigsimítanak a testemen, majd ott érnek hozzám?
Elfúl a levegőm, a mellbimbóm megkeményedik.
Ezel bezárja köztünk a távolságot, széles mellkasa a mellemhez nyomódik, szaporán ver rajtam a szíve. Megtámasztja az alkarját a fejem mellett, az orrunk majdnem összeér.
– Ez rosszabb lesz, Cirmos – súgja. Kérges hangjától libabőrös lesz a karom, olyan, mintha azzal simogatna. – Sokkal rosszabb. A fájdalom és a vágy is. – Megmozdítja a fejét, a görcs összekeveredik az izgalommal, a szívem a torkomban dobog, azt akarom, hogy tényleg megsimítson a hangja. – Lesz egy pont, ahol nem tudsz majd rajta uralkodni. – Ajka közel kerül az enyémhez, egyszerűen magába szív a látványa. – Ahol túl sok lesz a fájdalom, túl sok a vágy, és képtelen leszel gondolkodni.
Az égett fa füstöse beterít, lehúz. A vágatom belső lüktetése kínba fordul át, érezni akarnék ott valamit, valamit, ami kitölt, ami betölt.
– Akkor meg fogod adni magad. – Az ajka lehelet könnyen súrolja az enyémet, megráz az érzés, végigszáguld rajtam, ettől a görcs és a lüktetés is erősebb lesz. – De addigra annyira el fogjuk veszíteni az eszünket, hogy nem fogom tudni garantálni a biztonságodat.
Reszketek, a kezem, a karom, a lábam, a térdem, akarom, amit adni tud.
De azt tenné belém.
Hányinger mar belém.
Elhúzódik tőlem. A mellkasomról hiányzik a melege, az érintése, a közelsége.
Megrázom a fejemet, ki akarok lépni oldalra, de ott a karja. Akár egy sorompó, elzárja előlem az utat. A karma is megjelent, vége belevág a falba.
Leengedi, hátrál, majd elfordul. Beszaladok a fürdőszobába, becsukom az ajtót, és nekidöntöm a hátam. A szívem nem akar lenyugodni, a levegőt meg nem tudom befogadni, pihegek, mintha több száz kilométert lefutottam volna.
A görcs elhatalmasodik az alhasamban, már a hasamban is zsibog, kisugárzik a derekamba, a hátamba. Nyílként szurkál mindenfelé, miközben a vágatomat nedvesség önti el.
Azt akkor sem akarom.
Hogy vágyhatok arra, amit nem akarok? Szaggat a fejem, a szám összeragad. A csaphoz lépek, a mellette lévő pohárba vizet töltök, és mindet megiszom.
Visszamegyek az ajtóhoz, leülök a tövébe, és átkarolom a lábamat. Ahelyett, hogy a többi alakváltóval foglalkoznánk, ez történik… Bár sokkal rosszabb lett volna, ha az Ő fogságában indul be.
Ezel engedélyt kért. Jóleső melegség tölt el, táplál egy halvány, belső szikrát.
De a szerint, amit mondott, mindegy, hogy elfogadom-e vagy sem, mert a vége így is úgy is az lesz, hogy…
Nem akarom.
IIII
Az újabb görcsrohamtól összekuporodok, ráz a hideg, verejték ül ki a bőrömre. Egyre gyakoribbak, ez a második, amióta befutottam a fürdőbe. Azóta se mertem kimenni, Ezel kint van, és rám vár. Nem akarok vele megint összekerülni.
Taszít.
Vonz.
A halántékomra szorítom az ujjam és masszírozni kezdem. Órák óta gubbasztok itt.
Kopogás zavar fel.
– Gyere ki, Cirmos! Készítettem ebédet, és meg kell, hogy tanítsalak írni. – Nyugalom árad a hangjából, némi jókedvvel.
Nem megyek ki.
El kell neki mindent mondanom, hogy segíthessen a többi alakváltón. De elmondani nem tudom, leírni talán sikerülne – mit? Nem tudok róla semmit, egy pincében bezárva éltem. Talán csak azt, hogy nem csak anakonda, hanem egy keverék szörny.
A szüleimet és a testvéreimet nem kapták még el? Nekik nem kellett úgy élniük, mint nekem? Könny gyűlik a szemembe, összeszorítom. Amikor először és utoljára találkoztam velük… könyörögtem nekik, hogy vigyenek magukkal. Anyuba csimpaszkodtam, és kértem, hogy hadd tarthassak velük.
Az utolsó szavaim: kérlek, vigyetek engem is magatokkal! – De ő szomorúan apámra nézett, majd elfordult, és elvesztek az erdőben. A két testvérem ott ügetett mögöttük, kíváncsian és értetlenül pislantottak rám vissza.
Mamo azzal vigasztalt, hogy különleges vagyok, ezért történik ez. Én azonban tudtam, hogy azért van, mert egy korcs vagyok: a színem miatt veszélyt jelentenék rájuk, nem tudok úgy rejtőzködni a dzsungelben, mint ők. Kitűnők a zöld növények közül, már-már világítok a sötétben.
Kopp, kopp.
– Cirmos!
El kell mondanom neki mindent. Tudnia kell róla. Ő is neki az ellensége.
Felkászálódok a padlóról, és lenyomom a kilincset. A másik oldalt vár, a pólóját ledobta, az izmos vállával találom szemben magam. Minden része kemény izom, feszes hús, érdes bőr. Milyen lehet a tapintása? Felgyorsul a szívem.
Összeszűkíti a szemét, mosolyog. Van valami megfejthetetlen a tekintetében, valami különleges, ami… Nem ígér túl sok jót.
– Éhes vagy?
Megrázom a fejemet.
Örülök, ha nem hányok.
A konyhaszigethez megy, felvesz róla egy poharat, halványzöld lé van benne. Visszasétál vele hozzám, majd felém nyújtja.
– Ezt idd meg! – Felvonom a szemöldököm, ő meg érti a kimondatlan kérdésemet: – Hazudhatnám, hogy ettől jobb lesz. Azonban nem akarok neked hazudni. Ez fogamzásgátló. – Komoly tekintettel tartja, szúrós szag árad belőle, olyan, mint a mészé, amivel azokat a házakat vonták be, amiket egyszer láttam Jáván.
Ezek szerint arra számít, hogy… mindenképpen meg fog történi. Akarjak bármit is. A gyomrom összeszűkül. Rossz érzés kerít hatalmába. Nem fogja érdekelni, hogy én nem akarom.
Megremeg az alsó ajkam.
– Ez nem jelenti azt, hogy történni fog köztünk valami. Ez azért van, hogyha történne, akkor se essél teherbe.
Semmi nem lesz.
Nem akarom azt.
– Idd meg! Ez csak biztosíték – mondja lazán.
De ahogy felnézek rá, látom, hogy nem laza. A válla merev, a tekintete éles, az arckifejezése komor. Körülötte pedig valami súlyos-sűrű lappang.
Megrázom a fejemet.
Ha nem iszom meg, akkor talán még kevésbé akar majd hozzám érni, hiszen akár teherbe is ejthet. Egy gát, ami lehet, hogy érdekli. Vagy lehet, nem.
Elfordul, visszaviszi a poharat a hosszú pultra, majd a kanapéhoz megy.
– Akkor gyere, megtanítalak írni. – A mozgása könnyed, mégis fenyegetés feszül benne.
Leül, aztán visszanéz rám. Sötét szemében kiismerhetetlen vágyak bujkálnak, és olyan titkok, amiket talán jobb nem tudnom.
Az asztalon papírok, tollak, könyvek hevernek. Elindulok felé, de a lábam megremeg, ahogy közelebb érek hozzá, érzem őt, érzem a nyugtalanságát, berágja magát a bőröm alá, én is zizegek tőle.
Megállok a kanapé végében, megnyalom a kiszáradt számat, mire felmorran.
Rákapom a pillantásomat: lejjebb hajtotta a fejét, fekete haja az arcába hullik. Veszélyes. Vonzó. Forróság önt el, nyelnem kell. Vissza fogok szaladni a fürdőszobába, és nem jövök ki onnan soha többet.
Felemeli az egyik könyvet, majd kinyitja. Megfordítja, és felém mutatja, egy nagy alma van rajta, mellette betűk. Mamo rajzolt régen betűket a porba vagy a sárba, de azok máshogyan néztek ki.
– A betűk jelentik a szót. Ülj le, próbáld leírni ezeket a betűket a papírra. – Kedvesen szólal meg, de utasítás rezeg benne.
Közelebb lépek hozzá, majd térdre ereszkedek, hogy kényelmesen elérjem a papírt és a tollat. Szeme egy másodpercre teljesen zöld lesz, aztán visszavált. A bors illata bekúszik az orromba, egyszerre idegesítve és… Össze akarom tőle szorítani a combjaimat.
Megfog egy tollat, és felém nyújtja. Elveszem, a fehér laphoz hajolok, és próbálom felírni a betűket.
– Nem így kell fogni – vág közbe kissé ingerülten. Felvesz egy tollat, ő is közelebb hajol, válla majdnem az enyémhez ér. Fekete haja fényes, mennyire lehet selymes az érintése?
Bizsereg az ujjbegyem, meg akarom érinteni.
Felém fordul, az arcunk közel kerül egymáshoz, a lélegzete simogat.
– Ez nehezen fog így menni – húzza félmosolyra a száját. Végigszalad rajtam a pillantása, amitől a mellbimbóm újra kemény lesz, az ölem meg vadul lüktetni kezd. – Még mindig élhetsz a lehetőséggel. – Hosszan beszívja a levegőt, a fenséges teste megreszket. Az én illatomtól. – Könnyebb, ha most kezdjük el. – A számra réved, majd visszanéz a szemembe. A sötét pár a dzsungelt idézi, a rengeteg veszélyével és hívogató lehetőségével együtt. – Most még tudok rád vigyázni. Estére pedig, amikor sokkal rosszabb lesz, megszoksz.
Egymáshoz koccannak a fogaim. A csábításától felforrósodom, az ölem zsibong, összehúzódik. A kezemben annyira szorítom a tollat, hogy zsibbadni kezdenek az ujjaim.
A fülemhez hajol. El akarok húzódni, mégsem teszem meg. Lélegzete a belső kagylóhoz ér, amitől az összes izmom megrándul, többet követelve.
– Próbáld ki – a hallójáratom bizsereg tőle –, hogy mit tudok neked adni.
Ajka megérinti a fülemet, puha-meleg. Összeszorítom a számat, mert kis híján felnyögök. Azt akarom, hogy… Mit akarok?
Hogy azt belém rakja?
Megrázom a fejemet, ahogy el akarok húzódni, sikerül feldőlnöm, a fenekemre érkezem. Ezel elszántan figyel. Az izgalma uralja a teret, a vágya besötétíti előttem a világot. Aztán vörösposztóként indulat vágja félbe ezt.
Szétnyitja a száját, megnyalja a szemfogát.
– Van valakid ott, ahonnan elhoztak? – érdeklődik gyengéden. A gyengédsége azonban álca, mögötte gyilkos indulat lakozik. Sugárzik, akár a hold teljes alakjában.
Teljesen megbénít.
Hazudni akarok.
De nem merek.
Lassan megrázom a fejemet.
Ha lenne, akkor békén hagyna? Vagy ha azt mondanám, van?
A fájdalom sunyin, váratlanul támad rám, összegörnyedek, miközben felszisszenek. Az alhasamra szorítom a karomat, pihegek, a szemem előtt egy másodpercre elsötétül a világ, kiver a víz.
– Elég volt – csattan rajtam a hangja.
Elkapja a derekamat, felrak a kanapéra, majd mellém fekszik, a kanapé azonban túl szűk, szorosan hozzám préselődik. Sziklateste minden porcikájával tisztában vagyok, ahogy annak is, ami vastagon, keményen lüktet a csípőmnek nyomódva. Súlyos, nehéz az érintése.
Megrázkódóm.
Fenyegetés.
Nem akarom!
A fájdalom belém mar, az ölem lüktet. Könnyek égetik a szememet.
Karcos ujjak érintik meg az arcomat. Azonnal felülök, és a háttámlán keresztül a kanapé másik oldalára ugrok. Kis híján összeesek, mert a nyilallás az összes szervembe belevág.
Ezel is felül, beletúr a hajába, ujjai elfehérednek, ahogy szorítja. A szája nyitva, így láthatom megnyúlt szemfogát. A fejemet rázva hátrálok, ameddig a fenekem az asztalnak nem csapódik.
Kifújja a levegőt, felkel a kanapéról. Az… előremered, kifeszíti a nadrágja anyagát. Akár egy fegyver mutat felém, használatra, lövésre készen. És képes is lenne bántani vele.
– Elmegyek – mormolja, majd elindul a bejárathoz. – Nem bírom elviselni a szenvedésedet.
Becsapja az ajtót.
Az illatát viszont itt hagyta, és lüktetek tőle, miközben a fájdalom elhatalmasodik rajtam.