Ezel
Szarul aludtam. Vagyis nem is igazán aludtam. A mandulás-fehérsárga illat bekúszott a szobámba, bekúszott az orromba, és nem tudtam egy másodpercre sem elfelejtkezni a nappaliban alvó nőről.
Már nem jaguár.
Hanem nő.
Belefúrom az arcomat a párnába, csípőm önkéntelenül megmozdul a matrac irányába. A farkam fájdalmasan kemény, kielégülést követel, amit nem tudok neki megadni. Az édeskés, mandulás illatba egy különös, érzéki vegyület került, ami megőrjít. A nyakánál éreztem a legerősebben, de nem tudtam megfejteni, mi lehet, ezért többet és többet akartam belőle.
Nem kaphattam meg.
Még.
Kurvára békén kéne hagynom. Nem valószínű, hogy én vagyok számára a megfelelő terápia Ophius után.
Cirmos szuszogása felszínes, a szíve néha összevissza kalapált az este.
Megijedtem, amikor a padlón fekve találtam a hányása mellett. Rohadtul szenvedett, nyögött, sírt, rángatózott és reszketett egyszerre. Legalább a víz bevált, és átsegítette az átváltozáson.
Ott feküdt rajtam, teljes mozdulatlanságban, levegőt sem mert venni. Könnyű súlya, puha teste édesen nehezedett rám, és úgy kuporgott az ölemben, mint egy törékeny kisállat. Áttetsző bőre rózsaszínes a vérerektől, ahogy a szeme is, a haja és a szemöldöke hófehér. Ahogy a lába között is hófehér szálak takarták.
Megrándul az alhasam, a hasizmaim, a farkam lüktet. Átfordulok a hátamra, hogy ne mozduljon meg megint a csípőm a matrac irányába, és ne akarjam folyamatosan azt fantáziálni, hogy ő fekszik alattam.
Eltakarom alkarommal a szememet, megvédve a hajnal fényeitől. A pulzusom az egekben van. Őt látom magam előtt, ahogy az ölemben ül, centikre a farkamtól, beterít a csodálatos illata, szuszogása melegíti a mellkasomat, ahogy a tenyere is, amit elmozdítani sem mer.
Szúrós ecetszag.
Fantáziagyilkos.
Félelem. Félelem tőlem. Kurvára irritál. Sok mindenkitől félhet, de engem nem kéne közéjük vennie, az biztos.
A légzése megszakad, nyöszörgés hallatszik, majd felzokog.
Hány éve élhetett jaguár alakban? Éjjel az egyensúlyát se találta. Nem úgy látszott, mintha magától cserélte volna át, de akkor miért történt?
Leveszem a karomat a szememről, és a plafonra bámulok. Jó pár kérdésem van hozzá, amikkel nem várhatok tovább. Felkelek, megdörzsölöm az államat, majd megkeresem a tegnapi rövid melegítőnadrágot. Itthon mindig meztelenül szoktam lenni, erre… A kedves vendégemnek sikerült elérnie, hogy felöltözzek.
Felveszem, aztán keresek neki egy pólót a szekrényben. Az alakváltókat nem szokta zavarni a meztelenség, de őt… Őt zavarta. Rémült volt. Rettegett. Feszengett.
Mert bántották.
Kimegyek a nappaliba, Cirmos a sarokban fekszik, felhúzott lábait átkarolja. Hirtelen felkapja a fejét, a szája szétnyílik, zaklatottan veszi a levegőt. Komolyan a sarokban aludt, amikor ott volt a kanapé? Rózsaszín szeme rémülten villan rám, alatta sötét karikák.
Közelebb lépek hozzá, amitől próbál összeolvadni a fallal. Felé nyújtom a felsőt. A mellkasa elé húzza a karját.
– Ezt felveheted, ha szeretnéd.
Hosszan vizsgálja a fekete pólót, majd egy gyors mozdulattal kikapja a kezemből. Elfordulok tőle, átmegyek a konyhába. Előveszem a bacont és a tojást, ezt biztosan nem fogja visszautasítani. A sülő reggeli illata legalább némileg elnyomja az övét – legszívesebben megint a nyakához hajolnék, aztán beszívnám azt a különleges aromát, amitől a nyál is összefut a számban. A farkam pedig rögtön harcra kész lesz.
Kitárom az ablakot a főzőlap felett, friss, langyos levegő húz be rajta. Amíg elkészül a reggeli, előveszek két tálat, két villát és két kést, amit az asztalhoz viszek. Cirmos a sarokból figyel, tekintete élénken jár rajtam, minden mozdulatomat alaposan szemmel tartja. Felvette a pólót, kifordítva. A törülközőt nemes egyszerűséggel csak odébb dobta.
– Gyere ide. – Engedélyre várna? Nem tudom, de feláll, és hangtalan léptekkel elindul az asztalhoz. Amennyire tud, kikerül, meg is adom neki a lehetőséget, mert visszamegyek a serpenyőhöz.
Megáll az asztaltól egy lépésnyire. A pólóm a combja közepéig ér, az ujja a könyökéig lóg rajta. Elveszik benne, eltűnik. Rohadtul vékony, annak ellenére, hogy az elmúlt napokban elég sok ételt raktam elé.
Hosszú, fehér haja leér a derekáig, ezüstösen fénylik, elüt a póló feketéjétől.
Elképesztően szép.
A serpenyőt az asztalhoz viszem, a tányérja felé tartom, kiszedek belőle egy nagy adagot neki, majd magamnak is. Baromira koncentrál az ételre, megnyalja a száját, az ujja akaratlanul megmozdul felé.
Ideges, méterekről érezni lehet, árad a pórusaiból.
Leülök a helyemre, aztán kényelmesen intek a másik szék felé.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire engedelmes vagy – húzom mosolyra a számat. – A sok morgásból, és a szökési kísérletedből arra számítottam, hogy a lázadók csoportját erősíted.
Összevonja fehér szemöldökét, nem merészkedik közelebb. A székre rebben a tekintete.
– Ülj le!
Megfeszül az állkapcsa, ingerülten összeszorítja a száját. Megteszi az utolsó lépést, felveszi a tányért, majd átmegy a konyhaszigethez. Megkerüli, hogy ne háttal legyen nekem, felrakja rá a tányérját, majd kézzel megfogja a bacont, és a szájába tömi.
Lehunyom a szememet, megnyomkodom az orrnyergemet. Engem hányszor nézett végig villával és késsel enni? A tévében nem látott ilyesmit? Miért nem ült velem szembe?
Sóhajtok, aztán inkább én is nekilátok a túl korai reggelinek.
A hátam mögött van, érzem a jelenlétét, de figyelmeztetés nem árad belőle. Miután végzek, felállok, a tányérral a mosogatógéphez megyek. Cirmos elhúzódik, az ujjai és a szája zsíros, maszatos a reggelitől.
A tányérja felé nyúlok, mire rögtön hátralép.
Tart a hirtelen mozdulataimtól.
Felmordulok.
Megölöm azt a seggfejt! Hozzáért az akarata ellenére.
Ujjbegyemet belülről karcolja a karmom, de nem engedem előugrani. Megtámaszkodom a konyhapulton, Cirmos távolodik tőlem. Apró darabokra szaggatom azt a barmot! Pikkelyről-pikkelyre szedem szét… Fogaim közé szívom az alsó ajkam. Cirmos majdnem elérte a falat, védekezően átkarolja a felsőtestét.
Kérdések.
A kérdésekre kell koncentrálnom.
– Tudsz beszélni? – A hangom az akaratom ellenére bántóan erőszakos.
Kerüli a tekintetem, az ecetszag felerősödik, átlátszó sárga színt hoz magával. Piszkálja az orromat, elnyomja azt a csodálatos mandulát.
– Akkor egy bólintás az igen, ha megrázod a fejed, az nem, ha pedig felmorransz, akkor az azt jelenti, hogy nem tudod. Oké?
Az ablakra bámulva bólint egyet.
– Ophius elrabolt?
Egy bólintás.
– Más alakváltókat is elrabolt?
Egy bólintás.
– Honnan… – Elharaptam a mondatot, ez nem eldöntendő kérdés lenne. – Autóval vittek hozzá?
Megrázza a fejét.
– Repülővel?
Újból megrázza.
– Hajóval?
Egy bólintás.
Más alakváltókkal együtt hajóval kerültek Ophiushoz. Ezek szerint tényleg van egy olyan része a világnak, amit a civilizáció nem hódított még meg. Ahol alakváltók élnek totális szabadságban. Vagyis éltek, ameddig az a seggfej meg nem találta őket.
– Egy hét volt az út a hajóval?
Vékony hangú morranás.
A füle mögé tűr egy tincset, majd megfogja a konyharuhát, beletörli a kezét, majd a száját. Ujjaimmal a konyhapulton dobolok.
– Tudsz Ophiusról valamit, ami fontos lehetne nekem? – Hülye kérdés, honnan tudhatná, mi fontos nekem? Ha tudna is, miért árulná el? Miért bízna meg bennem?
Mert nincs más választása. Ha segíteni akar a többi alakváltónak, akkor csak bennem bízhat. Ujjam tompán puffan a grániton.
Kurvára ki van nekem szolgáltatva. Az egyetlen lehetősége vagyok.
Összeráncolt homlokkal elgondolkodik, a lábam előtt a földet kémleli. Bizonytalanul bólint egyet. Azért bizonytalan, mert nem tudja, mi lehet nekem fontos?
– Akkor azt el kéne mondanod. – Kiegyenesedek, a tekintetét keresem, de ő továbbra is kerüli az enyémet. Egyik kezével átfogja a másik karját.
Törékeny. Sebezhető. Annyira… szeretném a karomba tartani, és újra elmondani neki, hogy biztonságban van. Hogy mellettem nem eshet többé bántódása. De ha megközelíteném, menekülni kezdene. Ha megközelíteném, talán újra megérezném azt a különleges, mélyről jövő illatot, ami megőrjít, és a menekülése nagyon is helyes döntés lenne.
– Tudsz írni?
Tanácstalanul megrázza a fejét. Látott valaha egyáltalán írott szöveget? Egyik nap a tévében felirattal ment egy film, talán annyit. Ophiust nem különösebben érdekelhette a taníttatása.
– Elmegyek veszek tollat, meg füzeteket, és megtanítalak. – Valahogy el kell mondania, hogy mi az, amit a kígyóról tud.
Ebből háború lesz, akármennyire is ellene van Max, és minden információra szükségünk van hozzá.
Túl sok van annak a seggfejnek a számláján.
Újabb kérdés égeti a torkomat, azonban tartok attól, hogy feltegyem. „Megkínzott Ophius?”, „Kényszerített, hogy felvedd az emberi alakodat?”, „Hozzád ért, amikor az emberi alakodban voltál?”.
Nem vagyok felkészülve a válaszára. Valószínűleg nem is válaszolna, de az arcáról és a testéből kiolvashatnám a választ.
A pulzusom erős lüktetése fojtogat. A karmom az akaratom ellenére előpattan, megkarcolja a gránitot. Cirmos oda kapja a tekintetét, melle hevesen emelkedik és süllyed.
– Egy éve vagy nála? – szűröm nehezen az összeszorított fogaim közül.
Megrázza a fejét, közben a karmaimat bámulja. Nyugtalanság uralkodik el rajta, a szíve kalapál.
– Kettő?
Megrázza.
– Három?
Az nem lehet, hogy ilyen kurva sok ideig ott tartotta abban a koszos, mocskos pincében!
Megrázza a fejét.
– Négy? – sziszegem. Képtelen vagyok uralkodni tovább a hangomon, mérgező düh lappang benne.
Morranás szökik át a torkán.
Elfordulok tőle, a bejárati ajtóhoz megyek, és kinyitom. Hátha a friss levegő némileg lehiggaszt. Négy éve ott raboskodik annál a seggfejnél?
Meg fogom ölni.
Rágyújtom az egész kurva fészket!
Nem, őt személyesen fogom kicsinálni.
A nyári fülledt-zápor szagú levegőbe belekeveredik Cirmos illata, felerősödik az a különleges, érzéki zuhanás benne, amit annyira szeretnék megfejteni. Bizsereg az alhasam, a farkam tizedmásodpercek alatt megfeszül tőle, robbanásra kész lesz.
Torkomból morgás tör elő.
Az enyém.
Meg kell szereznem!
Erőszakos, ellentmondást nem tűrő gondolat a párduc belsőmtől.
Bassza meg!
Érése lesz.
IIII
El kellett menekülnöm a házamból. Cirmos illata mindenhonnan galádul lesett rám, felemésztve az önuralmamat. Bementem a városba, hogy megvegyek jó pár könyvet, meg a füzeteket, tollakat, ceruzákat.
Bármit tud Ophiusról, el kell valahogy mondania.
Mert az a rohadt anakonda, nem fogja megélni a következő hónapot. Miután végeztem, visszahajtottam a parkba, és leparkoltam az autót. A zacskókkal indultam el az erdőbe, de nem a saját házamhoz.
Seldának már írtam egy üzenetet, amire válaszolt is: tegnap este tért vissza.
Az ő háza az erdő mélyén rejtőzik, hatalmas tölgyek között. Az avar ropog a cipőm alatt, nem is akarom elfedni a jelenlétemet. A közelből a szellő Andrew és Markus, a két fiatal leopárd illatát hozza el, de óvatosan távol maradnak, nem közelítenek meg.
Jobb is.
Az izmaim feszesek, mozgásra készek, mintha folyamatosan számítanék egy támadásra. A vadon illatai sem jutnak el hozzám, az az érzéki-mandulás illat belém ette magát. Beette magát az orromba, a tudatomba, a pórusaimba. Levakarhatatlanul került rám, és ha akarnék se tudnék megszabadulni tőle.
Megközelítem Selda tölgyét, alulról egy vaskos oszlop segít a fának megtartani a házat, karmolás nyomok díszítik. Krémes-gyömbér-tejszín színű illata halványan érződik csak. Az avar roppanása vagy a szagom, de azonnal kicsalja, kivágja az ajtót, és megjelenik a teraszon. Világosbarna haja a melléig ér, a fényben több helyen vörösnek tűnik. A hajuk és a szemük színe hasonlít csak Maxszel, és az illatuk egy kútmély lenyomata. Egy kinyúlt pólót visel.
Leguggol, majd félredönti a fejét, és elmosolyodik.
– Hűha. Szarul festesz. – Vagy tíz méter van köztünk, de így is jól látom, hogy a mosolyból vigyor lesz. Gonosz picsa. Csücsörít. – Max említett egy albínó jaguárt, Ophiust, és azt, hogy kissé… kiszámíthatatlan lettél. Aztán azt írtad egy üzenetben, hogy a segítségem kell. – Összeszűkíti a szemét, lejjebb hatja a fejét. – Bűzlesz a vágytól, és árad belőled a feszültség. Kitaláljam mi történt, vagy elmeséled?
A legrosszabb embert választottam. Megdörzsölöm az államat, serceg a borostám. Sofit kellett volna választanom, sokkal jobb fej, mint Selda. Ugyanakkor Sofi… annyira szótlan, mint Cirmos. Seldából árad az élet. A baj az, hogy a belőle áradó élet nyers és szókimondó.
Beharapja az alsó ajkát.
– Ne mondd el! Élek-halok a rejtvényekért! – Hirtelen mozdul, leugrik elém, puhán érkezik a talajra. Közelebb lép hozzám, félredöntött fejjel figyel a vállam magasságából, az arcom minden centijét felméri. – Tüzel a jaguár – mondja ki a megfejtést gonosz, mindentudó mosollyal.
Elhúzom a számat. A mellkasomhoz hajol, hosszan beszívja a levegőt, majd hátrahajol. A szeme csillog, vigyorra a füléig ér.
– Tíz pontos! – nyújtja a magasba a karját. Jó, hogy nem kezd el ugrálni.
– Kiörömködted magadat? – érdeklődöm színtelenül. A kárörvendő kurva anyját!
– Még nem – forgatja a szemét. Lehajol, felvesz egy vékony gallyat, majd unottan tördelni kezdi. – Fogamzásgátlóra van szükséged, hogy ne csináld fel?
– Ejtsem teherbe – forgatom a szememet. – Miért vagy ennyire prosztó?
– A kettő egy és ugyanaz – vonja meg a vállát, majd megkomolyodik, és belebokszol a vállamba. – Persze, adok. De ez a pasiknak tiszta élvezet, miért vagy letört és ideges? Lesz egy bitang jó napod!
A fogaim egymáson csikorognak, megszorítom a zacskó fülét.
– Mert nem kért meg, hogy én segítsem át rajta. És nem is fog.
Fél tőlem. Az is lehet, hogy azt sem tudja, mi fog vele történi, miért vette fel az emberi alakját. Ilyenkor a nők nem is képesek az állati alakjukban lenni, ahogy a terhesség harmadik hónapjától kezdve is megrekednek az emberi alakjukban, védtelenné válva.
Ez nem lehet az első érése, a nagymacskáknál tizenhat-tizenhét évesen következik be először, ő pedig bár fiatalnak látszik, biztos, hogy elmúlt már huszonkettő. Az alultápláltsága csalóka, a csontozata azonban kifejlett.
Akkor az Ophiusnál lévő rabsága alatt is volt érése.
A kurva életbe!
Selda összeszorítja a száját, magában hümmög. Közelebb lép hozzám, belém karol, majd hozzám simul. Nyugalom árad belőle, nem olyan erősen, mint a bátyjából, de némileg sikerül enyhítenie az én indulataimat.
Jól esik a közelsége.
– Akarod, hogy beszéljek vele? – kérdezi gyengéden, nyoma sem marad benne az előbbi idiótának. – Szívesen megteszem.
Lenézek rá, megsimogatom a haját. Cirmos valószínűleg nem fogadna jól egy idegent. Azt meg még kevésbé fogadná jól, ha ez az idegen arról beszélne neki, hogy hagyja, hogy én elégítsem ki a vágyait, amik hamarosan pusztítóan fájdalmasak lesznek.
És mi van, ha volt valakije ott, ahonnan jött?
Sav marja a torkomat, és a nyelvemet. Társa nincs, az nem lehet, azt érezném, de lehetett olyan, akivel elkezdte megosztani az életét. Akkor is, ha az nem harapta meg. Vagy meg is haraphatta, de annak a szagától nem akart úgy megszabadulni, mint az enyémtől.
Ezért idegesítette ennyire az enyém?
Ökölbe szorul a kezem, megmerevednek az izmaim.
Az enyém.
Meg fogom szerezni.
– Nyugalom – simít végig a karomon Selda, azonban elhúzódik tőlem. – Mi a gond?
Kibaszottul nem lenne oké, ha velem töltené ezt a napot, ha van valakije.
Ha van valakije, akkor kitörlöm a fejéből az emlékét is.
Az enyém.
Szorít a torkom.
– Ezel! – Selda szembe fordul velem, az arcomra fekteti a tenyerét, elkapja a tekintetem. – Nyugalom – mosolyog kedvesen. – Átmegyek, és beszélek vele. Minden rendben lesz. Te is ismersz, kibaszott elbűvölő vagyok.
A mellkasom behorpad, ahogy az elnehezült levegő távozik belőlem.
– Nem, nem kell. Nem volt jó élete, és vagy rád támadna, vagy totálisan figyelmen kívül hagyna. – Könnyedén megsimogatom az arcát. – Azért kösz, hogy segítenél.
– Bármikor. – Ellép tőlem, a ház felé fordul. – Lehozom. Elég nagy kupi van.
– Fájdalomcsillapító nincs ezekre az alkalmakra?
– Nem – rázza meg a fejét, vörös fényű haja ide-oda leng. – Próbálkoztam már egy párral, de egyik sem segített.
Elképzelni sem tudom, hogy Selda mit csinál ilyenkor, eddig egyszer sem láttam, hogy egy férfit közel engedett volna magához.
Felugrál a lépcsőknek használt ágakon.
A hajnali kikérdezésemnél meg kellett volna tudnom Cirmostól, hogy van-e valakije. Nem mintha számítana… Az enyém lesz. Ha volt is valakije, elcsábítom. Jobban kellett volna vigyáznia rá.
Ezért nem akarta, hogy megérintsem?
Vagy azért, mert… Már érintették meg, és azok az érintések nem arról szóltak, hogy ő is élvezze. A gyomrom összeszűkül a dühtől. Ha valóban ez történt, akkor kurvára nem lesz könnyű dolgom, és ideje minél előbb visszamennem hozzá, hogy puhatolózhassak nála.
Selda megjelenik egy dobozzal. Egy kecses ugrással megint leugrik fentről, tenyerén támaszkodik meg az avarban, majd kiegyenesedik. Ruganyosan lépked hozzám, felém nyújtja a dobozt. Savanykás, maró szaga van, barnás-erdei pocsolya.
– Már ma igyon meg belőle két tasaknyit, és holnap is kettőt, két napig meg mindennap egyet a biztonság kedvéért. – Elveszem és a zacskóba dobom a füzetek mellé. – Aztán meg gyertek, és látogassatok meg!
– Hogy áll a parfüm, ami elveszi a szagunkat? – Jó lenne, ha most azzal befújhatnám magamat, talán Cirmos se rettegne tőlem, amiért a legszívesebben azonnal felfalnám. És amit érez is.
Fintorog.
– Alakul. Jelenleg olyan szaga van, mint egy borznak. Az is igaz, hogy így elfedi a szagokat – emeli fel a jobb vállát, és felé biccenti a fejét. – Valamit valamiért. Igazítunk még rajta, és jó lesz. Egy-két hónap.
Akkor ezt buktam. Elköszönünk egymástól, majd elindulok a házamhoz. Már a közelében felbukkan az az izgató mélység, amitől minden sejtem felzizzen, az alhasamban megrándulnak az izmok, a farkamba meg vér pulzál.
Beszélnem kell vele.