Ezel
Viszketek. Ez azonban nem olyan viszketés, amit, ha megvakarunk, akkor elmúlik. Ez a viszketés mélyről jön, és vakarhatnám napestig, akkor sem múlna el. Miután beengedem a jaguárt a házba, becsukom az ajtót, és rögtön a fürdőszobába megyek.
Beállok a zuhany alá, hideg vizet engedek magamra. Megborzongok. Ki a franc szeret vizes lenni? Azt viszont el kell ismernem, hogy hatásos. A cseppek szúrnak, ahogy a felhevült bőrömre csapódnak.
Lehunyom a szememet, a zuhanyrózsa felé fordulok, a hajamon végigfolyik a víz, le a nyakamra.
Majdnem nekimentem Maxnak, amiért ránézett a jaguárra. Hihetetlen indulat öntött el, amikor őt figyelte, és nem tudom miért. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne támadjak rá, pedig nem tett semmit.
Az enyém.
Hideg nyugalommal fürkészte, ahogy mindenki mást. Miután megérezte a bennem lappangó indulatot, felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett rá.
Ahogy azt sem pedzegette, miért nem akarom beadni neki a szert, és miért nem kényszerítem átváltozásra.
Előtte meg begerjedtem a jaguárra. Ahogy rájöttem, hogy még soha senki nem harapta meg, ősi birtoklás vágya szaladt végig rajtam, ami aztán teljesen kitöltött. Ophius hogyhogy nem jelölte meg? Alakváltóként jól tudja, hogy ez milyen kínzóan megalázó tud lenni egy másik alakváltó számára, főleg, egy nagymacskának, ha nem ad engedélyt rá. Ha bántani akarta, miért nem tette meg?
Én vagyok neki az első. Ember alakjában is én lennék neki az első?
Az alhasamnál futó izom keményen megrándul, a farkam megmerevedik. Fájdalmasan feszül, lüktetve a kielégülésért. Emberi alakjában négykézláb lenne, hátranézne a válla felett, pirosas szemével engem vizslatna, szája szétnyílna, ahogy azt várná, hogy végre berakjam neki.
Belemarkolnék a hajába, az öklömre csavarnám, miközben mélyen belevágnám magam. Felnyögne. Milyen lehet a hangja? Édesen vékony? Arcát a fűbe szorítanám, homorítania kéne, ettől a feneke felfelé állna, még mélyebben tudna befogadni.
Először lassan húzódnék ki belőle, majd durván, gyorsan felnyársalnám.
Egy sóhaj szakad fel belőlem, az ujjbegyeim bizseregnek. A pulzusom az egekbe ugrik, eszeveszett módon pumpál a szívem. Felnyitom a szememet, a farkam feszülése elviselhetetlen, rá akarok markolni, és kiverni, hogy enyhítsek rajta. A fehér csempére bámulok, nyelek egyet. Mindenem viszket, elviselhetetlenül szűk a bőröm.
Hagyom a karmom előbukkanni, majd megmarkolom a farkam, rászorítok, és gyorsan mozgatni kezdtem rajta a kezemet.
Milyen lehet a hangja? Mély, érzéki? A nyögése? Ahogy az ég felé mutatna a feneke, látnám a segglyukát is, alatta pedig azt, ahogy újra és újra belemártózik a farkam a puncijába. Ameddig el nem veszteném az önuralmamat. Akkor megmarkolnám a csípőjét, a karmom felsebezné a bőrét, a vér fémes illata összekeveredne a mandulás-virággal. Abbahagynám a játékot, nem lenne lassú kijövetel, keményen dugnám meg.
Megszerezném.
Az alhasamban gyűrűző feszültség a végéhez közeledik, elengedem, elfojtom a nyögésemet. Beleharapnék a nyaka és a válla közötti érzékeny részbe, vigyázva, hogy ne ejtsek benne komolyabb kárt, fogaim belesüllyednének az izmokba, a csontok között. Rácsapok a csempére, miközben a farkamat pumpálom. A feszültség pulzálva távozik belőlem. Ez azonban csak némi enyhülést hoz, mélyen ott marad bennem a kielégületlenlenség szikrája.
Megtámaszkodom a csempén, nagy kortyokban nyelem a levegőt. Ő. Egy. Jaguár. És. Nem. Ember. A vízcseppek a mellkasomra folynak a hajamról. Fuh, de utálom a vizet!
Elzárom a csapot, majd kimegyek a zuhany alól, átdörzsölöm magam egy törülközővel, majd visszaakasztom a helyére. Átmegyek a nappaliba. A jaguár a sarokban fekszik, piros szemével már-már szemrehányóan figyel. Hallotta a nyögésem? A víz akár el is nyomhatta, de a hallása elég jó lehet hozzá.
– Hiányolod a reggelit? – húzom félmosolyra a számat. – Könnyen hozzá lehet szokni a jóhoz, nem?
Ez nem jó. Az ételnek alapnak kéne lennie mindenki számára. Először azt mondtam neki, hogy csak akkor kap reggelit, ha felveszi az emberi alakját… Aztán visszakoztam. Az kurvára nem lenne fair.
Ráadásul tegnap sokkos állapotba került, amikor elkezdtem neki mondani, hogy fel kell vennie az emberi alakját. Úgy tűnik… Valami elég komoly sérülés érhette, amikor az emberi alakjában volt.
Akkor mi lesz? Tényleg itt fogom tartani, mint egy macskát? Soha nem vágytam háziállatra. De egy nőre sem, aki elfoglalja a lakásom nagyrészét.
Átmegyek a konyhába, előveszem a tojást és a bacont, úgy látszik, ez igazán bejön neki. Meg a nyers combhús – el kell mennem venni, a legutóbbi hét kilót simán bevágta. Kinyitom a főzőlap feletti ablakot, a tojást beleütöm a serpenyőbe. Legalább elnyomják a levegőben terjengő mandulás-mézesvirág-fehér illatot, amit mindenhol érzek, és amiből folyamatosan egyre többet akarok.
Megsütöm a reggelinket, majd két tányéra teszem. Neki kétszer annyit szedek, nyolc tojást és fél kiló bacont. A saját tányéromat villával és késsel az asztalhoz viszem, az övét pedig a vize mellé.
Felkel a helyéről, sietősen megérkezik a tálhoz. Viszont csak akkor lép hozzá közelebb, amikor kellő távolságra kerülök tőle.
– Ha már olyan vagy, mint egy házicica, akkor ideje lenne dorombolnod, meg dörgölőznöd – foglalok helyet a székemen. – Köszönetképpen, amiért ennyire jóltartalak.
Bosszúsan rám néz, majd beletemetkezik a reggelijébe. Ami igaz, az igaz: a szőre sokkal puhábbnak látszik, fénye is lett, és a kikopott foltok helyén új szálak serkentek. A szeme sem annyira tompa már.
– Vagy egereket fogsz fogni? – vágok bele a tojásba. A sárgája krémesen kifolyik. – Patkányokat? Ezzel fogod megköszöni? Azt tudnod kell, hogy mi már szövetségbe léptünk a patkány alakváltókkal, nem kéne egyet sem kinyírnod.
Felmordul.
Megrándul egy izom a felkaromban, és kifújom a levegőt. Ez a rohadt morgás iszonyatosan idegesítő, még akkor is, ha nincs benne erőszak. Kedvem támad tőle elkapni a tarkóját, és a földre szorítani.
Emberi alakban mennyivel más lenne egy ilyen mozdulat… Az izmaim behúznak a hasamnál, a vérem meglódul a farkam felé. Vajon hagyná, hogy megérintsem? Nem.
És én elengedném.
A jaguár piros szeme rám villan, lesunyja a fejét. Az előbbi nyugalmának nyoma sem marad, készenlétbe helyezi magát, a szíve felpörög. Érzi a vágyamat.
Megnyalom a számat, és visszafordulok a reggelimhez. Inkább a tojás és bacon eltűntetésén fáradozom, a krémes-ropogós sós-édes falatok megrágásán, lenyelésén.
Ő. Jaguár. Alakban. Van!
Befejezi az étkezését, iszik a vízből, majd visszamegy a sarokba, lefekszik, de egy másodpercre sem veszi le rólam a tekintetét.
Miután végzek, összeszedem a tálakat, és a mosogatógépbe teszem. Takarítani kéne. A többiekhez madár alakváltók járnak, gyönyörű munkát végeznek, ráadásul szeretik is csinálni. Engem azonban frusztrál a gondolat, hogy más járkál a házamban.
Majd holnap. Vagy délután. Délutánra összeszedem magam.
A kanapéhoz megyek, leülök és bekapcsolom a tévét. Vissza kéne aludnom, Max túl korán ébresztett. Ő bírja a hajnalokat, de nekem inkább az alkony jön be.
A jaguár feltápászkodik, az előző helyére fekszik a fal mellé, egy lépésnyire a kanapétól. A tévé persze kell neki… Váltogatom a műsorokat, hátha találok valami izgalmasat.
Beszélgetős. Beszélgetős. Ezzel telnek a reggelek? Nem véletlen nem kelek fel korán. Béna videoklipes a nyolcvanas évekből, egy szappanopera. Cirmos felemeli a fejét.
Lerakom a kapcsolót, nézze, én úgyis aludni akarok. Eldőlök a kanapén, a fejem kerül a hozzá közelebbi párnázott karfához. Merész? Nem érzek belőle figyelmeztetést, vagy hajlandóságot a támadásra. Ezek szerint bevált a tarkón harapás.
A képernyőn egy török férfi jelenik meg, hullámos haja a válláig ér, a szemében könnyek fénylenek.
– Most komolyan? – mormolom magam elé. – Azt mutatják a tévében, hogy egy férfi sír? Ez übergáz. Cirmos, ne hidd el, a férfiak nem sírnak. Majd nézzük fasza akciófilmeket, Sylvester Stalonnéval, Dolh Lundgernnel, Jean Claude Van Damme-val.
Feltűnik egy nő is, hosszú barna hajú, bánatos ábrázattal. A férfi valamit kér tőle, továbbra is könnyes szemekkel. Nem látok rá a jaguárra, a fejem mögött van, de tudom, hogy rátapad a képernyőre. Honnan a francból jöhetett? Vagy inkább hozhatták? Tévé sem volt ott? Milyen eldugott szegletében élt eddig a világnak?
Indulat.
Váratlanul árad belőle. Összevonom a szemöldököm, a képernyőre nézek, de azon továbbra is csak a férfi könnyezik, a nő meg komor ábrázattal figyeli.
– Elkapcsoljam, Cirmos? – nyúlok a távirányítóért.
Mélyről jövő, torokhangszerű morgás.
– Ez nem tudom, hogy igent, vagy nemet jelent-e – bámulok a plafonra unottan. – Legyen az egy morgás az igen, a kettő pedig a nem. Oké?
Újabb morgás.
– Remek. Akkor átkapcsoljam?
Két morgás.
Lerakom a földre az irányítót. Mosolyra húzódik a szám: ez már-már igazi párbeszéd.
Öklömre csavarom a haját, hátrahúzom a fejét. A puncija szorít, minden életet kiprésel a farkamból. A nyögése vékony, édes, huncut, kitölt. Újra és újra nekicsapódok, minden lökéssel még mélyebbre akarok benne jutni.
Annyira szorít, hogy már majdnem elélvezek, a vérem pulzál, az izmaim feszülnek, képtelen vagyok már leállni, olyan közel van a kielégülés, a szorítás egyre nő az alhasamban és a testemben, újra lökök rajta, nekivágódok, a hajánál fogva húzom hátra a fejét, rávetem magam a tarkójára…
Felpattan a szemem, pont mielőtt elélvezhetnék. Beterít a mandulás-mézes-sárga-fehér virágillat. A szívem össze-vissza kalapál, ki akar szakadni a mellkasomból, a farkam kőkemény, kegyetlenül lüktet, azért, hogy befejezzem, ami elkezdődött.
Egy rántás elég lenne, hogy elélvezzek. Egy rántástól enyhülne minden kín.
Meg akarom markolni, befejezni, mielőtt beleőrülök!
Erőszak.
Indulat.
Figyelmeztetés.
Felülök. A nappaliban vagyok a kanapén, Cirmost keresem, de nem látom, csak érzem a jelenlétét.
A picsába!
Zihálok, a mellkasom dübörög. Nem verhetem ki előtte, mint egy… Az undorító lenne. Felkelek, átmegyek a fürdőszobába, beállok a zuhanyfülkébe. Nem bírom megállni, hogy ne érintsem meg újra magam, és fűzzem az ujjaimat a farkamra. Minden sejtem zubog, a feszengés körbejár bennem, a punciját akarom és a szorítását, csak az a kép van előttem, ahogy újra és újra bevágom neki, nyögése visszhangzik a fejemben… Megmarkolom a merevedésemet, mozgatni kezdem a kezemet.
Összeszorítom a szemem, beleharapok az alsó ajkamba, felnyögök, ahogy elélvezek. Remegek, reszketek, a spermám kispriccel a csempére, minden rántással egy ütemre. Nem veszek levegőt. Csattog a bőröm, ahogy a kezem gyorsan mozog a farkamon, a kielégülés erősen ráz.
Homlokomat a csempének döntöm, kifújom a levegőt, majd hosszan beszívom.
Hogy mennyire utálok fürdeni… Ennek ellenére csukott szemmel kinyúlok a csaphoz, és felkapcsolom. A hideg cseppek tűként verődnek a bőrömre. A légzésem lassan nyugszik meg.
Bassza meg.
Ez rohadtul gáz…
Annyira be voltam indulva, hogy még az is az eszembe jutott, hogy vele egy légtérben verem ki, mint egy seggfej szatír, vagy zaklató, vagy akármi.
Nem szabad a közelében elaludnom. Úgy látszik, az illata totál megszédít, beleivódik az álmaimba.
Megborzongok a víztől, lemosom magam, és a nyomomat a csempéről, majd kimegyek a fülkéből, és megtörölközöm. Egy hülye kamasznak is több önuralma van, mint nekem. Fúj, tényleg majdnem úgy viselkedtem, mint egy szatír, vagy zaklató. Mit képzeltem, hogy az akarata ellenére előtte rántok rá, és verem ki?
Seggfej!
Nincs is kedvem visszamenni a nappaliba. A fürdőszobából viszont csak oda mehetek. Megdörzsölöm az államat, szúr a borostám, ideje lenne levágni. Jó, addig se kell visszamennem. A csaphoz állok, előveszem az elektromos borotvát, amiben már a megfelelő méretű penge van. Bedugom a konnektorba, bekapcsolom, majd áthúzom az arcomon. Nem lesz csupasz, három-négy milliméteresre szoktam hagyni a borostám.
Lassú mozdulatokkal haladok, felemelem a fejem, és a nyakamon is végighúzom. Miután végzek, megengedem a csapot, kitörlöm a levágott szőrszálakat a kagylóból, utána átfésülöm a borotvát a keféjével.
Amikor már a tisztábbnál is tisztább, akkor elrakom a helyére. A tükörképemre nézek.
Seggfej!
Veszek egy mély levegőt, és visszamegyek a nappaliba. A jaguár a bejárati ajtónál fekszik, rózsaszínes szemével engem vizslat, felemeli a fejét, és felmorran.
Árad belőle az agresszió. Érezte a vágyam illatát, ráadásul biztos látta, ahogy a farkam kőkemény lesz, talán fel is nyögtem álmomban. Jó, hát… Ez elég gáz. Bár férfi vagyok, természetes, hogy vannak vágyaim.
Amiben hibáztam az az, hogy mellette aludtam el. Nem számítottam rá, hogy az illata és a közelsége ilyen hatással lesz rám.
– Higgadj le, Cirmos! – sétálok beljebb. – Csak volt egy álmom.
Veled. És majd szétrobbantam a vágytól.
Úgy megbasztalak benne, hogy miután felébredtem, elég volt magamhoz érnem, és máris elsültem.
Kérlek, nem vennéd fel végre az emberi alakodat, hogy lássam, hogy nézel ki? A képzeletemben észbontóan szexi vagy, de én a valóságot akarom látni.
Megrezzen a konyhapulton hagyott telefonom. Hozzásétálok, és próbálok tudomást sem venni a jaguárról. Cindy. Felveszem, és a fülemhez rakom a telefont.
– Jóóó regggelt, főni! – csicsergi vidáman. – Be tudsz ma jönni a NeinAngelsbe? Alá kéne írnod pár papírt.
Megvakarom a fülem tövét. Nem, semmi kedvem dolgozni, semmi kedvem úgy tenni, mintha kurva fontosak lennének a szórakozóhelyek, amikor éppen egy háborúra készülünk.
– Mit kéne aláírnom? – A nappali felé fordulok, hogy látnom se kelljen Cirmost, akiből hullámokban árad az erőszak.
Jogosan.
– Megújítottuk a szerződést az italbeszállítókkal, felvettük Ralphot, tehát az ő munkaszerződését, a havi elszámolást. Ja, és a könyvelő is keresett, hogy beszélnetek kéne. Azt mondta, hogy próbált elérni, de nem vetted fel. – Idegesítően dallamos és kedves a hangja a galamb alakváltónak.
A könyvelő hívását láttam.
Az e-mailjeit is.
Az elmúlt napokban viszont ezerszer jobb dolgom is akadt, mint megvitatni, hogy hogyan igényeljünk vissza áfát, és hogyan kéne még többet visszaigényelnünk.
– Nem érek rá. – Beletúrok a hajamba, mire víz csorog végig a tarkómon.
Fúj, de irritáló. Eláztat, tapad tőle a bőröm, ha lefekszem az ágyamra, nedves lesz tőle a párnám, de ha nekidőlök a kanapé hátoldalának, akkor az is átveszi majd. Kiráz a hideg.
– Akkor mi legyen?
– Írd alá a nevemben. – Tökéletesen tudja hamisítani az aláírásomat. – Ha a könyvelő keresne, mondd meg neki, hogy vissza fogom hívni, amint időm engedi.
Nagyjából két hét múlva.
– Jóóóóó. Ezek szerint be sem fogsz jönni a héten?
Idegesít Cirmos jelenléte. Itt van a közelben, és kurvára mérges rám. Jogos, de nem tettem semmit. Kurvára itt sem kéne lennie: ha végre felvenné az emberi alakját, elmondhatná, amit tudni akarok, és közölné, hogy hol lakik, én meg repesve szállítanám haza.
Enyém.
A belsőm határozott sugallatától ökölbe szorul a kezem. Nem kell!
– Még nem tudom.
– Oké, főnök. Nem kell aggódnod, kézben tartom a dolgokat!
Azért Finnben jobban bízom. Cindy hajlamos elnézni számokat. A faszomba, legalább a megújított szerződést az italbeszállítókkal át kéne néznem!
– A Revenddel a szerződést még ne írd alá, küldd át e-mailben!
– Már megtettem. Három nappal ezelőtt.
– Oké, még ma ránézek.
Bontjuk a vonalat, majd visszarakom a pultra a telefonomat. A víz némileg megszáradt rajtam, de a hajamból továbbra is folyik a tarkómra és a vállamra.
Nem nézek a jaguárra, haragudjon, ha akar, én semmi olyat nem tettem, amit szégyelnem kéne. Ő van a házamban. Hadd éljek már úgy, ahogy akarok! Átmegyek a szobámba, a fal egyik részét egy beépített szekrény teszi ki, vele szemben egy háromszemélyes ágy, betolva a sarokba, tele párnákkal, pokróccal. Valójában olyan, akár egy kuckó.
Elhúzom a szekrény elejét, előveszek egy alsónadrágot, egy melegítőt, zoknit, pólót, majd gyorsan felöltözők. Zavar, hogy az alsónadrág a farkamat a testemhez szorítja, de valahogy a szocializált világunkban a férfiak ilyeneket hordanak.
Ha visszaértem majd megszabadulok tőle.
Visszahúzom az ajtót a helyére. Az ablakon keresztül kilátok a fákra, szél fújdogálja a gallyakat, elkezdett besötétedni, újabb zápor várható.
Kurvára remélem, hogy nem áztat el. Nincs is szörnyűbb, mint testhez tapadó vizes ruhákban mozogni.
Visszamegyek a nappaliba, a jaguár továbbra is az ajtóban gubbaszt.
– Ha az emberalakodban lennél, akkor most elvinnélek ebédelni. – A konyhapulthoz megyek, felveszem az autókulcsomat és a telefonomat. – Bármit rendelhetnél. Sült oldalas, bárányborda, steak… hmmm… – Sóhajtok is hozzá, mintha a világ legfinomabb ételeivel csábítanám. – Tatárbifsztek, kacsa, libamáj lekvárral. Sült krumpli.
Felé fordulok, kezemmel megtámaszkodom a pulton.
– Nem tudod, mit hagysz ki.
Összeszűkült szemmel felkel a helyéről, visszasétál a sarokba, de nem veszi le rólam a tekintetét, mintha bármelyik percben hátba támadhatnám.
Jól érzi, szívesen elkapnám hátulról, ember alakjában.
Megcsóválom a fejemet, majd az ajtóhoz megyek, és kilépek a levegőre. Fülledt felhők sűrűsödtek össze, esőt ígérve. Talán van két órám. Kurvára nem kéne eláznom.
A telefon megrezzen a kezemben, egy üzenet vár Mansontól.
Manson a sarokban ül, és onnan bámul a pult mellé akasztott tévére. Sofia a vendégek között járkál, összeszedi a poharakat. Egy biccentéssel köszönök a macskáknak, és a két hódnak, akik a szokásos helyükön töltik magukba a whiskyjüket. Az egyiknek emberalakjában is akkora a foga, hogy kiharaphatná a pókot a sarokból. Az illatok összekeverednek, maláta-ananász-alkohol sárgás-barnás-zöld színekben pompáznak.
A férfihoz megyek, beülök vele szembe. Nehezen szakad el a focitól, végül mégis megteszi és felém fordul. A félig üres sörös poharához nyúl, aminek a felszínén csak fél milliméternyi hab maradt. Zöld pólója feszül rajta a mozdulattól.
Eltelik fél perc. Belekortyol az italba, majd visszarakja az asztalra.
Újabb fél perc.
– Minek hívtál ide? – vonom fel a szemöldököm, megunva a várakozást.
– Gondoltam, rád férne egy sör – rándul meg a szája széle. – Egy jaguárral élsz egy házban.
Felkönyöklök az asztalra, megvakarom a fülem tövét. Miután visszatértem a házba bőrig ázva, meztelenül, kezemben a ruháimmal, felszeleteltem neki a borjút, amit szereztem. Friss volt, porhanyós, tegnap éjjel vághatták. A felszíne bíborvörös, az illata ínycsiklandozó.
Észre sem vette, de evés közben dorombolt.
Én pedig mosolyogtam rajta, hogy ennyire ízlik neki, amit vettem. Kellemes bizsergéssel töltött el.
Ezt a faszságot!
Hazaviszem, amint megtudom, hol van neki az a haza. Nincs szükségem egy koloncra az életemben.
– Nem iszok – nézek el a pultra, ahol Sofia sört csapol Názárelnek és Villonak.
– Erre lehet, kéne. – Kuncogásszerű hangot hallatt.
Az lehet.
Rágerjedtem egy jaguárra! Ez… szánalmas. Érthetetlen. Talán el kéne mennem a NeinAngelsbe vagy a Felensbe, és megszereznem valakit.
De rohadtul nem vágyok másra.
– Mi van Ophiussal? – A nevének említésétől szúrnak az ujjbegyeim. Remélem, hamarosan centiről-centire felvághatom, ahogy elterveztem.
– Kurvára nem oké, hogy egy alakváltót tartott bezárva, és valószínűleg kínozta is – mormogom.
Manson befejezi a sörét, a kesernyés-szürke szag elér hozzám, ezért inkább hátradőlök a széken, tenyeremet az érdes huzatra engedem. Már pár szakadás díszíti – általában havonta cserélni kell őket. Ez egy biztonságos hely, csak alakváltók jönnek be, ezért mindenki elengedi magát.
– Ja, meg kéne ölni – jelenti ki olyan higgadtan, mintha egy ebédről beszélgetnénk.
Beszívom a levegőt, a pult mögötti sorokra nézek: whisky, gin, fehér rum, barna rum… Talán, tényleg rám férne egy ital.
– Meg. – Bár ennyire egyszerű lenne! A közelébe jutni kábé lehetetlen, mindig bebiztosítja magát.
Akkor sem hagyhatjuk annyiban, hogy egy alakváltót bezárt és kínzott. Túl sok van már a kígyók rovásán, el kéne őket üldöznünk erről a kontinensről, mondjuk, az Északi-sarkra, ahol megfagynának.
Az elmúlt években eléltünk egymás mellett, de az egyezség előtt gyakran kapták el az utcákon a Szövetség tagjait, ameddig ki nem alakult egy kisebb háború.
Egyre erősebben szúr az ujjbegyem, hagyom előugrani a karmomat, a huzatba mélyesztem. Kifújom az eddig visszatartott levegőt, az izmaim feszesek, mindjárt elpattannak, akár egy megfeszített húr.
Manson a tévét kémleli, de most újra visszafordul hozzám.
– Max nem akarja, hogy balhé legyen – ez nem kérdés, hanem kijelentés.
– Senki nem akarja, hogy balhé legyen – egészítem ki. – A legutóbb is sokan meghaltak.
– Max gondolom, azt hozta fel, hogy nem tudhatjuk, miért tartotta fogva és bántotta a jaguárt.
Az arckifejezésem megerősítheti, mert elhúzza a száját. Max, olyan… Max.
Ki kéne írtani az egész fészket. A nőkkel és gyerekekkel együtt, akik semmiről nem tehetnek? Ha őket életben hagynánk, akkor új fészket alapítanának, idővel megerősödnének, és bosszút állnának. Lehet, hogy száz év múlva, de ezt soha nem felejtenék el.
– Ez nem ilyen egyszerű. – Whisky, gin, fehér rum, barna rum, vodka… Vodka. Egy vodka nem árthat. Csak a szaga ne lenne olyan utálatos!
– Ez Max – válaszolom. Végighúzza a kezét a szakállán.
Elhalad mellettünk Sofia, Manson int neki.
– Még egyet kérek – emeli fel a poharát. A pultos lány felém fordul.
– Semmit – intek a fejemmel is.
Elmegy, mire Manson felkönyököl az asztalra, továbbsimogatva a szakállát.
– A jaguár hogyan került hozzá?
Egy izom beránt a gyomromba, karmomat még mélyebbre fúrom a huzatba, bele a szivacsba.
Mit érdekli?
Az enyém.
Megvédem.
Mi van, ha vele kedvesebb lenne Cirmos? Ha neki átváltozna, benne megbízna?
Bassza meg már! Manson rohadtul semmilyen veszélyt nem jelent rá. Egy kurva kérdést tett csak fel! Annyira ki vagyok hegyezve a jaguárra, mintha el akarnám nyelni, láthatatlanná tenni, hogy senki ne is tudhasson róla.
Mellkasomban reszket a levegő, a fogaim csikorognak. Manson pedig kicsit értetlenül bámul rám.
– Nem tudom – válaszolom végül nehezen szűrve a fogaim között.
– Mi bajod van?
Max már kérdezte ugyanezt, de akkor se tudtam rá válaszolni. Visszahúzom a karmaimat, majd ellazítom az ujjaimat, átmozgatom őket. Sofia visszaérkezik a sörrel, a férfi elé rakja, majd szó nélkül távozik. Ananász-sötétsárga illat teríti be. Az asztal szélét figyelem, három különböző nagymacska karomnyomait őrzi.
Megköszörülöm a torkomat, fészkelődők a helyemen, kiegyenesedek. Némileg tompul bennem az előbbi kirohanás.
– Nem vette fel az emberi alakját?
– Nem. És Jekyll se tud róla semmit.
Manson a képernyőre bámul. Némaságban telik az idő. Mielőtt elmentem, bekapcsolva hagytam Cirmosnak a tévét, bár szerintem megtanulta irányítani, mert amikor délben visszaértem, még mindig ment. Pedig három óra után magától kikapcsol. Vajon a karmával próbálja megnyomni a gombokat, vagy a fogával?
Elképzelem, ahogy a mancsával ügyetlenkedik, hogy a karma a megfelelő helyre kerüljön. Vagy a szájába veszi, és vakon nyomogatja a fogával, hátha sikert ér el. Mosolyra húzódik a szám.
– Mit tehetett vele Ophius, hogy nem hajlandó felvenni az emberi alakját?
Ez az a kérdés, amire gondolni sem akarok, és fel sem akarom magamnak tenni. Elég komoly trauma érhette az emberi alakjában, ha ennyire ellenáll.
Hozzáért.
Ökölbe szorítom a kezemet, belemarkolok a szivacsba. Elviselhetetlen a gondolat, hogy bántotta.
Meg kell szelídítenem…