Kiliána
A tévé magától kikapcsol egy idő után. Megkönnyebbüléssel tölt el. Egy olyan műsor ment, ahol emberek főztek, és rengeteget beszéltek. Lehunyom a szememet. Szavak ugrálnak a fejemben ide-oda, egyre többet tudok valamihez kötni, egyre többnek lesz jelentése.
A párduc már elment egy ideje, a hold világít be az ablakon, félkörívet rajzol a földre. A vége eléri a mancsomat, a szőröm ezüstös színű lesz tőle.
Sóhaj szakad fel belőlem, kinyújtózkodok.
El kell szöknöm.
Tarkómon lüktet a párduc harapása. A szívem vadul felzakatol. Az anyaszomorító! A tetű! Kellemetlenül bizsergek az emlékre, ahogy elkapott. Körbekerített, játszott velem, majd galádul rám vetette magát. A földre szorított, és a szájában tartotta a sérülékeny csontokat. Egy harapásába került volna és véget vett az életemnek.
Görcsbe ugrik a gyomrom.
Kifejezte a hatalmát felettem, megmutatta, hogy erősebb nálam.
A szagát is rajtam hagyta, a nyála a szőrömre került, a bőrömbe, az izmomba. Hosszú órákon át éreztem, és nem tudtam megszabadulni tőle. Mostanra meg megszoktam – de nem lett kevésbé idegesítő.
Borsos-citrus, csípős-kesernyés. Megrándulok.
Kitépem a torkát!
Megszökök!
Hogy merészelte ezt tenni? Napokig rajtam lesz, hordozni fogom magammal. Napokig érezni fogom, és csúfos emlékeztetője lesz, hogyan szorított le, és kényszerített megadásra. Mozdulatlanságba dermedtem, nem bírtam mit tenni, nehéz súlyát rám engedte, és fogai között tartotta az életemet. Hányinger kerülget.
Meg kell szöknöm.
Ki tudja, mikor akar visszaadni neki.
Ha újra kijuthatnék… akkor megint elkapna. Sokkal jobban ismeri az erdőt, és jóval erősebb nálam. Jobb formában is van.
Elnyom az álom.
Behozza a gyereket. Felnyüszítek, rázom a fejemet, hátrálok, a falig jutok. Kezét a remegő kislány vállára engedi. A denevér alakváltó megrándul, a szemét könnyek öntik el.
– Ha nem változol át, akkor megharapom – susogja.
Nem, nem, nem! Az nem lehet!
– Amilyen apró, és törékeny, másodpercek alatt meghalna. – Letérdel mellé, átöleli a derekát és magához rántja.
A kislány összeszorítja a szemét, zokogás rázza meg. A falhoz lapulok, mintha az megvédhetne. De nem véd meg. Senki nem véd meg. Semmi nem védhet meg.
A szemfehérje befeketedik, kidugja villásnyelvét, fogai átnőnek az ajkán.
Nem teheti!
A rezgésem felerősödik, égnek a csontjaim, perzselnek az izmaim. Nem változhatok át, akkor… De ha nem teszem, meghal a kislány! A világ elmosódik, fájdalom sikolt az örömbe…
Veszély.
Felnyitom a szemem, a szívem vágtat, nehezen kapok levegőt. Nyílik a bejárati ajtó: Ezel lép be a házba, kezében egy barna dobozt tart. Lerúgja a cipőjét, a dobozt pedig a magas asztalra teszi.
A szívverése nyugodt. A tekintete azonban komor, ahogy rám néz.
Átfordulok a hasamra, az izmaim ugrásra készen megfeszülnek.
Az ablakhoz megy, megfogja az egyik széket, majd szembefordítja velem, és leül rá, lábai szétnyílnak.
– Válaszokra van szükségem. Ebben a formádban viszont nem tudsz nekem válaszolni – kezdi lassan, nyugodtan. Mély-érdes hangjától kiráz a hideg. – Vedd fel az emberi alakodat!
Soha!
Lejjebb hajtom a fejemet, hátravonom a fülemet, a tarkómon feláll a szőr. Ő kényszerített rá, kényszeríteni akart rá, fojtogatott, és megvert, hátha a fájdalomtól elveszítem az uralmat magam felett.
De nem tettem meg.
Ameddig be nem hozta a gyereket.
Egy gyerek zokog az ágyon.
Sav marja a torkomat, a keserű ízétől nem tudok szabadulni. Összeszűkül a gyomrom.
A párduc fogva tartja a tekintetemet, pillantása éles a holdfényben is. Megmasszírozza a vállát, félredönti a fejét.
– Vedd fel az emberi alakodat! Utoljára kérlek. – A szavak megmásíthatatlanok, ridegek.
Felmordulok.
– Nem tudom, honnan származol, Cirmos – vonja össze a szemöldökét. – De ha rajtad kívül más alakváltók is élnek ott, akkor veszélyben vannak.
A szívem ki akar robbanni a mellkasomból. Mamo és Ano? Felállok a helyemről, az izmaim mozgásra késztetnek. Amikor engem elhoztak, a hajón más alakváltók is voltak. Őket is foglyul ejtette Ő.
Mikor?
Milyen régen?
Azóta másokat is hozott el?
Őket is fogva tartja?
A testvéreimet?
A szüleimet?
Észre sem veszem, de mozgok a szobában. Megkerülöm a kanapét, elmegyek a magas asztalhoz, majd vissza.
Zúg az agyam.
Meg kell szöknöm.
Ők is léteznek.
Mamo és Ano.
Meg fogok halni.
Felneveltek. Vigyáztak rám. Vigyáztak rám, ameddig vigyázhattak rám.
Én meg csak magamra gondolok. Mi van velük?
Mikor felejtettem el őket?
– Héj! – A párduc hangja berobban a csendbe. – Higgadj le!
El kell mondanom neki mindent! Fel kell vennem az emberi alakomat!
És ha ez egy csapda?
Ő is csapdát állított nekem. Átvert.
Megjelenik előttem a férfi ágyéka, megáll előttem. Megtorpanok, felmorgok, hátrébb lépek.
– Cirmos, látom, most újraindultak az eddig pihentetett gondolataid, de az átváltozásra fókuszra lesz szükséged. Higgadj le!
Nem bízhatok benne! Mi van, ha hazudik? Ha csak azt akarja, hogy végre ember legyek, aztán nyakörvet rakna a nyakamba, szorosra húzná… Aztán az történne.
Védtelen lennék.
Kiszolgáltatott.
Hátrálok.
Mi van Mamoval és Anoval? Őket is elhozta Ő? Őket is bántja? Vagy a testvéreimet? A szüleimet?
Leguggol elém. Felém nyújta a kezét.
– Segítek neked – mondja halkan, miközben egyenesen a szemembe néz.
Bízom.
Az érzés csupán egy morzsa, halvány, alig észlelhető.
Ostoba!
Neki is hittél. Átvert.
Benne nem bíztam.
Megrázom a fejemet, hátrálok. A tarkómon és a hátamon feláll a szőr.
Mi lesz a többiekkel?
Elfogy a levegőm, a szívem a torkomban dobog. Összeszorítom a szememet.
Kockáztatnom kell.
De ha tévedek, akkor ő fogja azt tenni velem.
Mamo és Ano…
Felüvöltök, remegek. Ide-oda cikázom, kikerülöm a párducot, minden izmom reszket, mennék és maradnék, tenném és nem tenném, bízok és nem bízom, bíznom kell és nem akarok bízni, védeni akarom őket, és nem akarok velük foglalkozni.
A párduc kiegyenesedik.
– Cirmos. – Megdörzsöli az állát, majd hosszú, mély levegőt vesz. – Nem tudom, miért rettegsz az emberi alakodtól, de a kérdéseimre válaszolnod kell.
Mikor beszéltem utoljára?
Ha átváltoznék se tudnék válaszolni.
Megrázom a fejemet, a sarokba megyek, itt két oldalról védve vagyok.
A párduc felém fordul, rosszkedvűen elhúzza a száját.
– Akkor kényszeríteni foglak rá – jelenti be. Kiráz a hideg, szorítást érzek a torkomban. A foga által okozott seb is lüktet, annak ellenére, hogy begyógyult. – A dobozban egy szer van, amit, ha beadok neked, akkor elvileg fel fogod venni az emberi alakodat.
Soha nem veszem fel!
Rohadék!
Szórakozik velem!
Át akart verni!
Felmorgok, ellépek annyira a saroktól, hogy képes legyek nekiugrani, ha a közelembe jön.
Mozdulatlan, néma. Morgok. Előre teszem a mancsomat, lejjebb hajtom a fejemet.
Próbáld meg, te anyaszomorító!
Kitépem a torkodat!
A párduc a dobozra néz, a válla megemelkedik, pár fekete tincs az arcába hullik. A szíve nyugodtan, egyenletes ütemben ver. Elindul az asztalhoz. Meg kell támadnom!
Legutóbb letepert a földre, és beleharapott a tarkómban. Hatalmat gyakorolt felettem.
Képes megint megtenni, képes megint mozdulatlanná tenni, hogy beadja azt a szert. Jóval erősebb nálam. Rosszullét fog el, beszűkül a világ, ő marad csak, körülötte feketeség. A fülemben dobog a szívem.
Megfogja az asztalon lévő dobozt, majd kinyitja, kivesz belőle egy hosszúkás, vékony tárgyat, majd elfordul vele.
Üveg törik. Reccsenő, tompa hang.
Deréktól lefelé nem látom, de hallom, hogy kinyit egy szekrényt. Zacskó zizzen – a szemetesbe dobja a tárgyat.
Visszafordul hozzám, megkerüli a konyhaszigetet, nekitámaszkodik. Sötét pálmaszín tekintete az enyémbe fúródik, megrándulok tőle.
A morgásom elfúl, zihálás lesz belőle.
– Ahhoz, hogy segíteni tudjak neked, bíznod kell bennem.
Ahhoz, hogy segíteni tudjak neked, bíznod kell bennem. A szavak visszhangoznak bennem.
Nem, ő sem más, vagy jobb nála.
Hosszú pillanatok telnek el, a tekintetünk egymásba kapaszkodik. Aztán ő szakítja meg, elfordul, és bemegy a szobájába.
A szívem vágtatása nem nyugszik le, minden tagom remeg. Lefekszem a sarokba, az ajtóra bámulok.
Fegyver dörren. Valami a vállamba csapódik, elesek, pofámmal beleszántok a növényzetbe. Emberek lépései dübörögnek mögöttem, majd elérnek hozzám, egy hurkot raknak a nyakamba.
Megrántják. Felüvöltök.
Meneküljetek!
Egymásnak magyaráznak, idegen nyelven, nem ismerem. Egy rácsos valami kerül a számra, meghúzzák a tetejét, szíj mar a fülem mögötti bőrbe.
Valamit a nyakamba nyomnak. Hegyes szúrás.
Egy ketrecbe kerülök. Alig bírok felállni benne. A többi ketrecben más alakváltók: denevérek, egy másik jaguár, akit még nem láttam. Felbőg. Mozog minden. Hullámzik.
Az emberek a sarokban ülnek, idegen nyelven beszélnek egymással. Az egyik ketrecet bámulják, amiben két denevér bújik el. Az egyik a másik köré fonja óvón a szárnyait. Egy anya és a gyermeke.
Az egyik férfi feláll, a nadrágja szakadt, a mellkasán sebhelyek. Megdörzsöli a koszos száját. A ketrechez megy, rácsap a tenyerével. Idegen nyelven magyaráz. A két denevér még jobban összehúzza magát.
Mellé sétál egy másik férfi, kikerekedett hasát szőr borítja, ahogy az arca nagy részét is.
– Vedd fel az emberi alakodat, vagy megöljük a kölyködet! – szólal meg a mi nyelvünkön.
Felmorgok.
A denevér nem mozdul. A lépcső tetejéről fény sugárzik be az alsó részre. Az első férfi újra rácsap a ketrecre. A nagyobb denevér elengedi a kicsit, majd egy másodperc múlva már az emberi alakjában kuporog a szűkös rácsok között. Fekete haja a derekáig ér, finom vonású arcán rettegés ül.
A sebhelyes mellkasú kulcsot vesz elő a zsebéből, kinyitja a zárat. A másik benyúl, megragadja a nő karját, aztán kirántja. A másik visszazárja a ketrecet. A kis denevér megvadulva vetődik neki a rácsnak, kinyitja a száját, vijjog, szeme villog.
A két férfi alaposan végigméri a nőt, aki próbálja összébbhúzni magát, lehajtja a fejét, a földet kémleli.
A kövér a földre löki, a hasára érkezik, meg akar fordulni, de a sebhelyes mellkasú leszorítja. A másik a nadrágjához nyúl, kicsomózza, aztán hagyja a bokájára csúszni. Az felágaskodik a szőr közül.
– Ha ellenkezel, kinyírjuk a dögöt – krákogja.
Letérdel, szétfeszíti a nő lábait, majd beléhatol. Az alakváltó felnyög, sírva fakad, reszket. A kövér megtámaszkodik a tenyerén, előre-hátra mozog, a meztelen, hájas fenekén megfeszülnek és elernyednek az izmok. Kéjesen felsóhajt.
A sarokban lévő két férfi is feláll, a nadrágjukat igazgatják, miközben odamennek hozzájuk. Hányinger fojtja el a torkomat, a tüdőmben reked a levegő. A denevér kölyök újra és újra a rácsokhoz csapódik, a hang tompán elveszik a nyögésben, és a sírásban.
Veszély.
Felkapom a fejemet, körbenézek. Napfény süt rám, felmelegítette a bundámat. Nem ott vagyok. De itt sem vagyok nagyobb biztonságban.
Az ajtóra pillantok. Összpontosítanom kell, hogy meghaljam az egyenletes szuszogását.
A nap nemrég kelhetett fel.
Megrezzen valami az ajtó mögött – visszakapom felé a fejemet. A szuszogás már nem egyenletes, mocorgás hallatszik.
– Helló – szól bele a párduc, valószínűleg a telefonjába. – Oké.
Tompa hang, leteszi egy asztalra. Matrac zizzen, majd feláll, és elindul. Kinyílik az ajtó, meztelenül jelenik meg, testének minden izma tökéletesen látszódik. Fekete haja kócos, a borostáját dörzsöli. Álmosan pislog, párfányzöld szeme világít, rám pillant, aztán az ablakra.
– Kurva korán van – mormolja, és elnyom egy ásítást.
Lecsukom a szemem, nem vagyok kíváncsi a látványára. Remélem, hamar összeszedi magát és ad reggelit. Mennyei, amiket elém rak.
Hallom a lépteit, felnyitom a szememet, figyelnem kell. Tegnap eltörte azt a szert, amit be akart adni, de ez nem jelenti azt, hogy megbízhatok benne. Bármikor kitalálhat valamit… bármikor visszaadhat neki.
Mi van Mamoval és Anoval? A többiekkel?
Megborzongok, a gyomrom parányira szűkül.
El kell tűnőm. Minél messzebb mennem.
Hova?
Mi lesz velük?
Mit csináljak?
A párduc a bejárati ajtóhoz megy, kitárja, a napfény az egész testét megvilágítja. Ijesztően erős, széles mellkasa sziklakeménynek látszik, a bicepsze vastag, a derekától két izomköteg fut le egészen… addig.
Az ablak felé fordulok.
Soha nem veszem fel az emberi alakomat.
Nem akarom megtudni, hogy mit tenne velem.
– Gyere, Cirmos – int felém. A hangja karcos, karistolja az idegeimet.
Felállok, majd hozzálépdelek. Mit akar? Megint kienged? A tegnapi után? És a reggeli? Nem utána kéne mennünk? Eddig mindig utána vitt ki.
Megállok előtte, mire a terasz felé biccent.
– Jön egy barátom, beszélnem kell vele. – Letérdel elém, zöld szeme egymagasságba kerül az enyémmel, összeszűkíti, ettől pedig még áthatóbb lesz a pillantásra. – Az erdő széléig mehetsz. Ha megint megpróbálsz elszökni, el foglak kapni. Meg foglak harapni. – Látom rajta, hogy újra megtenné.
Elszorul a torkom az emléktől. Anyaszomorító! Pusztulnál meg! Egyszer kitépem a torkodat! Rám nehezedett, a földbe préselt, és a tarkómat a fogai között tartotta. Leigázott. Birtokolt. Magához kötött. A szívem vadul vágtat, rosszullét kerülget.
A szagát pedig a barátja is érezni fogja rajtam. Tudni fogja, mit tett velem.
Elfordulok, visszaindulok a sarokba.
– Héj! – szól utánam. – Mész, vagy viszlek. Nem szabadon választható a program.
Felmordulok, hátrafordulok, már felállt, arcán egy félmosoly. Ellen akarok állni, morogva visszafeküdni a sarokba, tudomást sem venni róla, de tartok tőle, hogy ezzel csak egy újabb harapást kockáztatnék.
Megfeszül az állkapcsom, fújtatok, de inkább megfordulok, és kisétálok a teraszra.
– Okos, Cirmos – dorombolja kéjesen.
Egyszer megöllek!
A napfény elvakít egy pillanatra, hunyorgok. Amikor némileg hozzászokom a fényhez, elrugaszkodom, és az első vastag ágra ugrom. Nehezen találom meg az egyensúlyomat – annyira rég nem ugrottam, hogy szokatlan a helyzetváltozás. Tegnap majdnem le is estem.
A párduc várakozóan figyel, aztán eltekint a távolba.
Leugrálok, csak egyszer csúszok meg, szerencsére időben megkapaszkodom az ágban. Sikerül vissza is húznom magamat. A földre puhán érkezem, a fű érintése a talppárnámon csiklandós.
Legszívesebben belefetrengenék. Dús illatok vesznek körbe, zsenge fű keveredik némi áporodott vízzel, a távolból kisállatokat érzek, mókust, nyestet, talán egeret. Pézsma, kéreg, nyíló virágok.
Leheveredek, átgördülök a hátamra, tarkómat erősen belenyomom a földbe. Tegnap nem segített, de hátha most sikerül megszabadulnom némileg a párduc szagától.
Ő is elindul, könnyedén ugrál lefelé, majdhogynem hang nélkül érkezik a földre. Kiegyenesedik, félmosollyal figyel.
– Ez nem fog segíteni, ugye tudod? – Szórakozott hangjától elönt a méreg. – Pár nap, mire lekopik. Nem harapott még meg senki?
A borsos-citrusba egy sötét, mély illat keveredik. Égett fa.
Kellemetlen vágy rezeg belőle.
Felugrok, elhátrálok tőle, tarkómon feláll a szőr, hátrasúnyom a fülemet. A párduc megköszörüli a torkát, és az erdő felé tekint, mintha az előbbi dologról nem kéne tudomást vennem. Vennünk.
Vágyik rám… soha nem veszem fel az emberi alakomat!
A közelből csípős, kesernyés fahéj illata jut el hozzám. Egy tigris alakváltó. Megfordulok, a fák közül bukkan elő a férfi, fekete rövidnadrág van rajta. Van akkora, mint a párduc, ha nem nagyobb. A jelenlétét érezni az egész mezőn, kisajátítja, mintha képes lenne a fűnek és az égnek is parancsolni.
Eltávolodok tőlük, inkább elkocogok messzire. Hátrapillantok, megálltak egymástól pár lépésnyire, Ezel engem figyel, a válla feszülten megemelkedik.
– Ezek szerint elkaptad – jelenti ki a tigris alakváltó, ő is engem fürkészve. Elkapott, az az anyaszomorító szenny! – Sikerült rávenned, hogy felvegye az emberi alakját?
– Beszéltem vele, de nem reagált.
– A szert kipróbáltad?
– Nem. – Ezel visszafordul a másikhoz, megvakarja a füle tövét.
A tigris alakváltó nem szólal meg hosszú másodpercekig, némán mered a barátjára. Megállok, elég messzire értem, alkarnyira összezsugorodtak.
– Értem. – Hihetetlen nyugalom árad belőle.
Ezzel ellentétben a párduc ugrásra kész. Az erdőben ág reccsen, kisállat neszez, hasonló a szaga a kancsilhoz, de nem ismerem fel, mi lehet.
Mennyei reggeli, az lehet.
A két férfi egymással szemben áll, mindketten hatalmasak, izmaik duzzadnak, félelmetesek, és… lenyűgözőek. Mintha egy másik világból származnának, ami dacol az itteni lehetséges formákkal.
Ezel megdörzsöli az állát, minden mozdulatában féken tartott indulat feszeng. Lopva rám les, majd ismét a barátjára, akinek világosbarna haja vöröses árnyalatot kap a fénytől. Rövidre van vágva, hullámos, nem hull az arcába, mint a párducnak.
– A patkányok mondták, hogy pár nap múlva jön egy szállítmány Ophiusnak. Kiküldtem oda őket, hogy figyeljék meg. – Ezel most már egyenesen rám bámul, nem tudom kivenni a vonásait ilyen messziről, de érzem magamon.
– Szólok Beckernek, hogy kövesse majd a szállítmányt.
– Oké. Kevin majd mondja a pontos címet, és az áru érkezésének időpontját.
Madarak repülnek el felettem az erdő felöl. Leülök. A napfényt beszívja a bundám, jólesően melegít, teljesen átjár. Csak azt az átkozott szagot ne cipelném magammal, dühítően rám tapad.
Valamit sutyorognak egymás között, akármennyire hegyezem a fülemet, nem hallom. Végül a tigris alakváltó elindul vissza az erdőbe.
– Gyere, Cirmos – szól felém hangosan Ezel.
Visszakocogok hozzá. Csak a reggeli miatt teszem. És azért, mert nem akarok egy újabb harapást.
El kell szöknöm.
És akkor mi lesz a többiekkel?
A gyerekekkel? Akiket…
És hova szöknék?
Valamit tennem kell!
Nem úgy tűnik, hogy túlságosan szívlelnék Őt. Akkor pedig nem valószínű, hogy visszaadnának neki.
Ostoba! Nem bízhatok senkiben.
És ha Ezel tényleg tudna segíteni? Ha veszélyben van Mamo és Ano? Megállok tőle nem messze, mire elindul vissza a házba. Elveszik a fák között, utána felugrik az első ágra, a karmaival kapaszkodik meg a kéregben.
Mi van, ha már elkapta őket is az anakonda? A szívem fojtogatóan felugrik a torkomba. Talán bíznom kéne benne, elmondanom neki mindent, amit tudok. De hogyan mondhatnám el? Nem beszélek. Olyan régóta nem beszélek…
Követem felfelé, majdnem elszúrom az egyik ugrást, épphogy sikerül megkapaszkodnom.
Eszembe jut az égett fa szaga, ahogy belesóhajtott a borsos-citrusba.
Soha nem veszem fel az emberi alakomat.