Ezel
Kinyalom a seggét, etettem, itattom, biztonságban van, és még békén is hagyom, erre belém kap. Azt sem látja be, hogy erőben a közelembe sem érhet. Gondoskodok róla, pedig kurvára semmi kedvem hozzá.
Ő egy állat jelenleg, és nem egy alakváltó. Kurvára el van vadulva, olyan, mintha nem is érne el hozzá az emberi belsője, hogy logikusan gondolkozzon. Bár tegnap már kommunikáltunk pár szót a nevéről. Az is valami, nem?
Át kéne passzolnom Maxnak…
A faszt!
Megszorítom a villát.
Az lenne az első dolga, hogy kikényszeríti az átváltozását, majd addig nem hagyja békén, ameddig az összes kérdésére nem válaszol. Utána átadná Seldának.
Miután végzek a reggelivel, felkelek az asztaltól, a tálat meg elviszem a mosogatógépbe. Elhiszem, hogy szar dolga volt Ophiusnál, de most már nem ott van. Az a fasz gondolom megverte – megrándul hangokra, a szíve folyamatosan gyorsan ver, és készlenlétben van.
De én nem vertem meg, és még az égadta világon semmilyen rosszat nem tettem neki.
Megmasszírozom a nyakam, megszabadulok a törülközőtől, és a székre rakom. Ideje megfürdetni, mert az ázott fal-szürke szag be fogja enni magát az én házamba is.
Ráadásul elnyomja a mandula fehér-sárga illatát, amit, ha megérzek, az alhasam összerándul, és bizsergés fut át a gerincemen.
Megszerzem.
Ez… Fogalmam sincs, miért dübörög bennem ez az elhatározás ilyen erősen. Nem kell. Kiszedem belőle, amit akarok, majd hazaviszem.
Az ajtóhoz megyek, kitárom, és kilépek a teraszra. A napfény melege felolvasztja az egyre görcsösebb tagjaimat. El kell mennem a parkolóba is a kísérleti szerért.
Tegnap éjjel sem Ophius nem jelent meg a szórakozóhelyeimen, sem az emberei. A rohadék biztos tervez valamit. Vagy az is lehet, hogy már ráunt az „ékszerére”, és még örül is annak, hogy valaki megszabadította az állatól.
Hátranézek Cirmosra. Felült, engem figyel. Most engedélyre vár? Ezek szerint lehet, mégiscsak eljutott hozzá a figyelmeztetésem. Talán még sincs annyira elvadulva, talán menthető.
– Jöhetsz! – engedem el a kilincset.
Lassan elindul felém, lapockája majd átszúrja a bőrét, ennek ellenére a mozgásában van valami földöntúlian kecses és ruganyos.
Feje a derekamig ér, minél távolabb próbál maradni tőlem, ahogy elhalad mellettem.
– Ne tűnj el szem elől! – A hátsó lábaira engedi a testsúlyát, elrugaszkodik, a lenti vaskos ágra érkezik.
Tegnap már attól is reszketett a lába, hogy fel akart állni.
Az biztos, hogy szívós.
Vagy jót tett neki a szuper vendégszeretetem. Amit baromira nem értékel.
Követem lefelé. Megfontoltan felméri a következő ágat, csak utána rugaszkodik el. Kissé még bizonytalan, ahogy megáll az egyiken, látszik, hogy nem találja az egyensúlyát. A következőről kis híján lepottyan, azonban sikerül a karmával megkapaszkodnia a kéregben, és visszahúzni magát – bár az látszik, hogy nagyon erőlködik.
Végül aztán a földre érkezik.
Ahogy elugrok az utolsó ágról, elindítom az átváltozásomat. A fájdalom-boldogsággal keveredik, az extázisba beleüvölt a pokol. A sejtjeim felforrósodnak, egyre erősebben rezegnek, a bőröm szűk lesz, majd eltörnek a csontjaim, és a világ, ahogyan én is, átalakul.
A másodperc tört része alatt zajlik le a folyamat: a földre már a párduc alakomban érkezem.
Cirmos nem mozdult el, bár a messzeséget kémleli. Fülét kissé hátrahúzza, hallgatózik. Beszívom a fenséges illatokat, fenyőkéreg-sárosavar-mókusok-szivárványszín kavalkád, nyulak izgató pézsma szaga. És mandula. Kívánatos mandula.
Amibe a kígyók rothadás szaga vegyül.
Elviszem a tóhoz.
Amikor rám néz, fejemmel előrefelé bökök az erdőre. Elindulok. Nyúl szalad be a fák közé, mancsa alatt surran a fű.
Követ: az ő mancsa alatt roppan a fű. Lassú. Hátranézek. Óvatosan teszi egymás elé a lábait, fejét ide-oda kapkodja, szaglász. Aztán fogja magát és lefekszik, kinyújtózkodik, élvezettel fúrja fejét a földbe, majd áthemperedik a hátára. Felmordul, de most élvezet festi meg a hangját, nem erőszak.
Bundája elnyeli a napfényt, még mindig száraz, több helyen kopott. Melegséggel tölt el, ahogy nézem az élvezkedését.
Hogy örül a friss, zsenge fűnek, a napfénynek… Akár egy kismacska, aki most ismerkedik az élővilággal. Aranyos, szelíd. Játékos. Szívesen beállnék mellé szórakozni.
Azzal viszont csak elijeszteném.
Halkan felmordulok, mire felkapja a fejét. Mellső mancsát előre nyújtja, karmait beleereszti a földbe, és megrántja, szemhéját kicsit leereszti.
Megszerzem.
Nem. Kiszedem belőle, amit tudni akarok, majd hazaviszem. Hirtelen felugrik, és mellém üget, mire újra elindulok. Egylépésnyi távolságra haladunk egymás mellett. A napfény kiszívja a talajból a pár nappal ezelőtti esőt, a párás meleg megtapad a bundámon.
Rá kell vennem, hogy felvegye az emberi alakját, és beszéljen. A szérum… túl kegyetlen. Azonban Ophius is kegyetlenné válhat. Háborúra kell készülnünk, amiben minden tudásra szükségünk van. El kell üldöznünk őket a kontinensről, nem maradhatnak itt tovább.
Beérünk az erdőbe, Cirmos a magas fák tetejét figyeli, majd egy mászó mókusra kapja a tekintetét. Lejjebb hajtja a fejét, szája szétnyílik.
Ropognak mancsunk alatt a gallyak és a cserjék, kényelmes tempóban haladunk. A szívverése meglepően nyugodt az eddigiekhez képest, és nem árad egész lényéből a folyamatos figyelmeztetés.
Bízz bennem!
Engedelmeskedj, és rendben leszünk.
Minden bokrot alaposan megfigyel, a fülét hegyezi. A járása magabiztos, kecses. Hogy tarthatta Ophius bezárva? És miért? Fenséges lény, akinek nem szabadott volna egy másodpercet sem abban a koszos, büdös pincében töltenie!
Elérünk az erdő végére, feltűnik a tó, tőle messzebb pedig a parkoló. Bízok benne, hogy a jaguárok szeretik a vizet. Végül is, Mansonnak sincs vele baja, láttam már lubickolni a tóban, és úgy tűnt, kurvára élvezi.
A hideg is kiráz a gondolatra.
Ahogy közelebb érünk, a víz felé terelem, a másik oldalára kerülök, és folyamatosan szűkítem a távolságot. Ahogy közelebb megyek felé, ő úgy távolodik tőlem, egyre közelebb kerülve a parti nádashoz.
Békák kuruttyolnak fel, majd becsobbannak a tóba. Elhallgatnak. A kacsák felénk fordítják a fejüket, megállnak, készenlétbe helyezkednek.
Cirmost a nádtól csak egy méter választja el. Bele kell döntenem – talán ért a szép szóból. Közelebb lépek hozzá, felém kapja a fejét, értetlenül mormog a bajsza alatt. Távolodna, de akkor már a nádhoz kell simulnia.
Pár lépés múlva elérünk egy szabad partszakaszhoz, ahol nem nő nád. Rögtön nekidőlök, elveszti az egyensúlyát, és felmordulva belepottyan a vízbe. A kacsák felröppenek.
A lapockáimnál, ahol találkozott a testünk bizsergető lenyomat marad.
Nem esik kétségbe, leér a lába, megrázza a fejét, aztán a törzsét. Nem tűnik haragosnak, inkább meglepett. Végül magától mélyebbre ugrik, a nyakáig elmerül, úszni kezd.
A túlpartra.
A parkolóban egy kocsi kereke alatt kavicsok csikorognak. Egy mélykék Maserati érkezik. Cirmos még mindig a vízben úszkál, csak a feje látszik ki, élvezi a vizet. Könnyű ügetéssel megyek át a parkolóba, Max éppen kiszáll az autójából, csípős fahéjjal feltöltve a levegőt. Már az emberi alakomban érkezek elé.
A sportkocsija oldalának dől. Imádja ezt a járgányt, hónapokig várt rá, és valóban jól néz ki a mélykék színe, de érhetetlen, hogy miért olyan fontos neki. Egy dobozt tart a kezében.
– Pontos – jegyzi meg. Elnéz a tó irányába, összevonja a szemöldökét, ahogy a pancsoló jaguárt figyeli.
Rá ne merjen nézni!
Felmordulok.
Kényszeríteni akarod az átváltozásra, felejtsd el a létezését is! Rohadtul egy ujjal sem fogsz hozzáérni, de a közelébe menni sem! Indulat önt el, ujjbegyeim vége feszül, a karmaim elő akarnak pattani.
Felém fordul, felvonja a szemöldökét. Nyugalom lengi körbe.
– Mi bajod van? – érdeklődik higgadtan.
Kifújom a levegőt, lerázom a kezemet, hogy a feszülés elmúljon az ujjbegyeimből. A faszom se tudja, de nem tetszik.
A dobozért nyúlok, átadja. Elfordul a tó irányába.
– Szerintem a jaguár el akar szökni.
Követem a tekintetét. Cirmos kiúszott a tó másik oldalán, lerázza a bundáját, a cseppek csillognak a napfényben. Hátra sem néz, meglódul az erdő irányába.
Aha. Akkor már értem a kezességét. Felmérte mellettem a terepet. Lehunyom a szemem, és megvakarom a fülem tövét. Ennyit az engedelmességről, meg a bizalomról, meg a többi szarságról. Most tényleg el kell mennem a végsőkig, hogy tanuljon belőle?
Amúgy is, hova a picsába szökne el a jaguár alakjában? Azt gondolja, hogy majd így el tud vegyülni az emberek között? Végiggondolta ezt?
Elmegyek a közelben parkoló autómhoz, és bedobom az anyósülésre a dobozt. Visszamegyek Maxhez, aki egy félmosollyal néz a távolba.
– Ezek szerint nem sikerült még összebarátkoznotok. – Némi szarkazmus vegyül a hangjába, kurva jól szórakozik.
– Vannak problémái, ahogy már mondtam – mormolom. Cirmos eltűnt a fák között.
Felzubog a vérem, a pulzusom az egekbe szökik.
Elkapom!
Feszül a bőröm, a rezgésem felerősödik, szűk lesz a világ, kevés a levegő. Lüktet bennem az átváltozás. Tartom magamat. Adok neki egy kicsi előnyt… A vadászat öröméért.
Max barátian megveregeti a vállamat, aztán ellép az autótól, és kinyitja az ajtót.
Beül az alacsony ülésre.
– Én neki szurkolok! – kacsint rám.
Nem számít, mert úgyis elkapom.
Becsukja az ajtót, gázt ad.
A nyomás-feszülés elviselhetetlen lesz, engedek neki. A boldogság összekeveredik a fájdalommal, csontok törnek, alakulnak – másodpercek múlva már párducként állok a parkolóban.
Felemelem a fejemet, szám kissé szétnyílik, beleszagolok a levegőbe: a mandulás-sárgafehér illat messziről is eljut hozzám. Szaladni kezdek, kikerülöm a tavat, a fűből nyúl ugrik el elölem, szaporán szedi a lábait, hogy eltűnjön a közelemből.
Megszerzem!
Gyorsítok, átvágok a füves réten, bevetődők az erdőbe. Az illata ott van mindenhol, árad a fákból, a talajból, megrekedt a levegőben, a pulzusom az egekbe ugrik tőle, a gyomrom pedig összerándul. A fenyők között vezet, nem lassítok egy másodpercre sem.
Forr bennem a hevület. Amikor erősebb lesz az illat, megállok, lopakodásra váltok. Lenézek a földre, nem lépek gallyakra, hogy ne törjenek el alattam. Egy cserje belekarcol a szőrömbe. Lehajtom a fejemet, egy tisztás van nem messze, körülötte a fenyők összenőttek.
Egy sziklás dombos vidék kezdődik erre, egy barlang is van, de annak a bejáratát nem tudná felfedezni, sziklák rejtik el. Csak az ismeri a titkát, aki itt nőtt fel.
Zihálás üti meg a fülemet. Vad, zabolátlan. Az egyik tüskés bokor mögül lesek ki, meglátok egy fehér foltot az egyik fa mögött. Ezzel a színnel nehézkes az erdőben rejtőzködni.
Megszerezlek!
Megjelölek!
Felém kapja a fejét, pirosas szeme világít, szája kinyílik, visszahúzza a nyelvét. Az erdőt kémleli körülöttem, azonban nem szúr ki, ide-oda tekintget. Ellép a fától, próbál uralkodni a légzésén. Lelapulok, hátsó lábamat a talajnak feszítem.
Felmordul.
Madarak reppenek fel az ágakról, az egyik vészjósló vijjogás kíséretében jelzést ad a többieknek.
Cirmos izmai is megfeszülnek, engem keres. Kimérten tesz előre egy lépést, minden bokrot alaposan szemügyre vesz. Izgatottság és indulat keveredik benne. A mandula illat kisajátít, már csak ez a csodálatos egyveleg jut el hozzám.
Felmordul, felém indul.
Kiugrok a bokrok mögül, egyenesen rávetődők, a karmomat visszahúzom, hogy ne ejtsek rajta sebet. A földre sodrom, az oldalára kerül. Azonnal felugrik, lesunyt fejjel figyel.
Az enyém!
Körözni kezdek körülötte. A pulzusom az egekben, a gyomrom szorít az izgalomtól. Alig várom, hogy végre a tarkójába harapjak, jelet hagyjak rajta, megjelöljem magamnak. Napokig rajta fog maradni, az illatom befogja, rátelepszik. Kényszerítem a behódolásra.
Körülötte ólálkodok, folyamatosan szembefordul velem, morog, de nem támad. Szűkítem a kört, gyorsítok a tempón.
A morgása erőteljesebb lesz, támadó. Felém ugrik egy kicsit, a mancsával felém csap, karmai kinyúlnak, hogy sebet ejtsenek rajtam. Kikerülöm, majd rámordulok – ettől megdermed.
Szaporább lesz a szívverése, a zihálása felerősödik. Mintha most értené meg, hogy mi vár rá.
Kiélvezem a bizonytalanságát, ahogy várja az elkerülhetetlent, amit magának okozott. Most esett le neki, hogy nem szabadulhat tőlem, és betelt a pohár. Itt húztam meg a határt. Lassítok a lépteimen, már nem fordul velem szembe, lehajtja a fejét. A háta mögé érek – mire egyenesen kiszáguld a fák közé.
Elkapom!
Utána ugrok, pár méteren belül a hátára érkezek, a tarkójába harapok, a földre szorítom. Nedves szőre csúszkál alattam, szabadulni akar, elfordulni, de az egész súlyomat ráengedem, a fogaim pedig mélyebbre fúródnak a húsába.
Elveszett morgás tör fel belőle.
Az enyém.
Nyálam keveredik a vérével, a földre nyomom a fejét. A számban tartom az életét: egy mozdulattal eltörhetném a törékeny porcokat. Egy mozdulat, és vége lenne. Hatalmam van felette. A gyomrom szűk lesz, vágy hullámzik át rajtam. Feszülnek az izmai alattam, nem adja meg magát, mozgolódik, szabadulni akar, megrántja a fejét is, mire a fogaim még pár milliméternyit beljebb hatolnak.
Addig el nem engedem, ameddig meg nem adja magát.
Gyorsan fárad az ostoba szabadulási kísérleteiben – nem moccanok, a levegőt is lassan veszem.
Vagy egy perc is eltelik, mire nyüszítés szerű hangot hallatt.
Komótosan engedem el, élvezem, ahogy a fogaim kihatolnak a húsból, a szagom pedig ott marad rajta. Megnyalom, a fehér szőrben véres pontok jelzik a helyét, aztán leugrom róla.
Dühödten felugrik, de lehajtja a fejét.
Elindulok vissza a házamhoz. Ezt remélem, letudtuk pár napra. Bár… egy részem örült volna, ha nem. Forróság önt el, ahogy eszembe jut, milyen volt a számban tartani az életét, megadásra kényszeríteni.
Ezt mennyivel szívesebben játszanám vele ember alakban…
IIII
Az autómba pattanva rögtön meglátom a dobozt. Rossz érzés kering tőle a gyomromban. Gázt adok, és elindulok a Felsenbe ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Akaratlanul Cirmos jut az eszembe, akit hazavittem az erdőből. Végig lehajtott fejjel kullogott mögöttem. A házam előtt alaposan belefetrengett a fűbe, főleg a tarkóját próbálta belenyomni – hiába, a szagomat lehetetlen levakarnia magáról.
Napokig érezni fogja, hogy az életét a számban tartottam.
Napokig érezni fogja, hogy hozzám tartozik.
Forrósággal tölt el a gondolat, jólesően feldorombolok. Felgyorsítom az autót kétszázra, a sötét utakon senki nincsen, maximum pár traffipax kaphat le.
Miután bementünk a házamba, felvettem az emberi alakomat, elővettem neki a sertéscombot, feldaraboltam, majd elé raktam. Nem próbáltam újra megsimogatni a fejét. Bár a délelőtti harapás után, valószínűleg azt is eltűrné. Egy ideig mellette tévéztem, a képernyő ismét beszippantotta, pedig egy szuperhős filmet választottam. Manson ajánlására a Mobiust, de ez a teljesen trash kategória.
Rá kell vennem, hogy felvegye az emberi alakját, és válaszoljon a kérdéseimre. Ennek a szarnak ki tudja milyen mellékhatásai lehetnek, ráadásul, egy kényszerített átváltozás kegyetlenség. Megtörheti az elmét.
Valószínűleg Ophius is többször kísérletezett ezzel vele.
Rámarkolok a kormányra. Centiről centire fogom egyszer felszeletelni, és minden levágott szelet után sós-citromos vizet kenek az égő sebére. Seggfej! Napokig el fogom húzni. Kerüljön csak a kezem közé.
Beérek a városba, lassítok, gyűlnek az autók körülöttem. Piros lámpát kapok, ujjaimmal a kormányon dobolok, majd amikor végre zöld lesz, lekanyarodok a Felsen felé vezető útra. A lakóházakat elhagyatott gyárépületek váltják fel, a felhúzott ablakon keresztül is messziről hallom a lüktető zenét.
Feljjebb tekerem a légkondit, már éjszakára sem hűl le a levegő, izzadtságcseppek gyűlnek a tarkómon, amiket felszív a pamut pólóm gallérja.
Behajtok a lezárt kapuhoz, Herold a sasszemével kiszúr, felengedi a sorompót. Mögötte Madox és Pepper kémlelik a sötétet. Leparkolok az egyik üres helyre, aztán kiszállok a Fordból, becsukom az ajtót, és elindulok a lepukkant épülethez. Randal és Ana az árnyakban elbújva pásztázzák a környezetüket – minden helyemre berendeltem az összes biztonsági embert. Jelenteniük kell, ha kígyók bukkannának fel.
Ophius nem fogja ennyiben hagyni, hogy elvettem tőle valakit.
A szürke épület ablakai feketére vannak festve, az oldaláról mállik a vakolat, fém tartóoszlopai kilátszanak.
Előtte alakváltók beszélgetnek, szavaik értelmetlenek az ultrahangos zavarónak hála. Isa és Ivan intenek. Biccentek nekik, majd átmegyek az emberek között. Az ajtó tárvanyitva, a zene egyre hangosabb, talpam alatt rezonál a padló.
Egyszer meg fogok süketülni.
Színes fények siklanak, mindenfelé ziháló testek vonaglanak. Az alkohol-szürke szagból nem lehet elkülöníteni az alakváltókét, illékony massza lesz az egész.
A pultban a párducok gőzerővel dolgoznak, kivéve Finnt, a szarvast, ő szarik az egészre, keresztbefont karral támaszkodik egy szabad falterületnek. Rövid, barna haján zselé fénylik, világos szeme a tömeget pásztázza.
Megállok a pult másik oldalán, mire lazán int nekem, majd közelebb jön.
– Oké a helyzet. Körbenézel? – támaszkodik meg a fém munkafelületen a vaskos, magas férfi.
– Olyasmi. – Igazából ellenőrzöm, hogy nem siklik be egy újabb kígyó alakváltó. Kurvára nem hiányoznak. Már a gondolattól is karistolnak a karmaim az ujjbegyeim végében: egy rohadék se teheti be a lábát az én területemre.
A mi területünkre.
– A holnapi DJ lemondta, de sikerült leszerveznem egy másikat.
– Helyes. A buli soha nem állhat meg. – A szavaim üresen csengenek. A faszomnak sincs kedve bulizni, amikor egy sérült alakváltó fekszik a lakásomban, a kígyók meg felrúgták az egyezségünket.
Stefan halad el mögötte, megérinti a vállát. Elfordul tőlem.
Megrezzen a telefonom a zsebemben, előveszem. KP írt: Találkozó. – Rövid, tömör, lényegretörő. „Felsen” – írom vissza. Felkönyökölök a pultra, mellettem Izzy, egy róka alakváltó álldogál, szájához emeli a poharát, belekortyol az átlátszó italba. A szaga alapján gintonik lehet.
– Hosszú nap? – lépek hozzá közelebb. Szomorúság fogja közre.
– Hosszú hónap. – Felsóhajt, majd beletúr festett, fekete hajába. – Anyámról kiderült, hogy leukémiája van.
Ismerem Margaretet, és Ashtont is, az irtás után, ötven éve költöztek ide. Néha váltottunk pár szót, ha találkoztunk eseményeken, vagy a városban.
– Sajnálom – simogatom meg a fejét. Elfogadja az érintésemet, kicsit bele is dől.
Utána egy húzásra kiissza az italát. Lefittyedő alsó ajakkal fordul hozzám.
– Rá akarom venni, hogy próbálja ki a kemoterápiát vagy a sugarat, vagy mindkettőt. Nem is tudom, melyiket ajánlotta az orvos. Beszélek Seldával is, hátha a laborban kezdenének vele valamit.
– És vevő rá?
– Nem, és apa elfogadja ezt. – Megremeg az alsó ajka, indulat hullámzik belőle. – A helyében én sem tenném. Ki tudja, mit okozna nálunk egy ilyen kezelés.
Minket nem teszteltek ezekre, és tudtommal eddig egy alakváltó sem vállalta be a kezelést. Pedig Seldának külön szektora van, ami ezt próbálja kutatni.
– Mennyi időt jósoltak neki?
– Pár hónap. – Visszafordul a pulthoz, megforgatja az üres poharát. Mellette megjelenik Raffael, egy keselyű. Alaposan megbámul minket, majd inkább Hansra, az egyik pultos srácra néz. – Kurvára nem értem ezt az egészet – tör ki Izzyből. – Eddig semmilyen emberi betegséget nem kaptunk el, erre az elmúlt tizenöt évben egyre több alakváltó hal meg rákban. Ötven év felett az alakváltók ötven százaléka rákos lesz!
– Sajnos. – Meg kell kérdeznem Seldát, hogyan halad a projekt. – Nem tudom, miért lehet.
– Erősebbek vagyunk az embereknél, szívósabbak, gyorsabban gyógyulunk, lassabban öregszünk, erre tessék, a kurva rák visz el minket. – Megcsap az indulata, felemeli a poharát, látom rajta, hogy a legszívesebben a pult másik oldalának vágná.
Közelebb húzódok hozzá, a karunk összeér. Lassan minden hónapra jut egy ilyen eset, áprilisban Aron, egy szarvasbika vesztette el a szüleit. Az apja meghalt vastagbélrákban, az anyja pedig rá két hétre ment utána.
Társak voltak.
Szarság.
A világ fejlődik, élettársi kapcsolatot kell kialakítani, hogy a szülők legalább ne egymás után haljanak meg, magukra hagyva a gyereküket.
– Hülyeségnek találtam eddig ezt a szaporodási megőrülést, amit az idősek kezdtek el tolni, de kezdem megérteni. – Kifújja a levegőt, majd felkönyököl a pultra, és a tenyerébe hajtja a fejét. – Minek keressük annyira a társunkat, hogyha az a vége, hogy rákos lesz, mi meg meghalunk vele együtt?
Anyám jut az eszembe, aki miután az apám meghalt, egyszerűen halványulni kezdett. Óráról órára veszítette el az erejét és önmagát, napról-napra épült le, és egyik percről a másikra meghalt a karomban. Akkor már tudtam, hogy vége van, nem evett, nem ivott, nem beszélt, nem mozdult.
Aztán többé levegőt sem vett.
– Gondolom, az a pár év, amit viszont lehúzol mellette, kárpótól. Fogalmam sincs – vonom meg a vállamat. – De egyre inkább úgy tűnik, nekünk nem kell attól félnünk, hogy megtaláljuk a társunkat. Az elmúlt két évben senki nem találta meg. Az elmúlt öt évben is csak ketten. Felesleges időpocsékolás.
Szomorkásan elmosolyodik, nekem dől, fejét a vállamra hajtja. Az indulata megcsappan.
– Ezek szerint te se várod. Pedig régebben ez mennyire menő volt, mindenki a társát hajkurászta, aztán ha megtalálták, lebegtek a föld felett.
– Változik a világ, mi is változunk, talán ez a jövőnk, olyanok leszünk, mint az emberek. Érdekekre alapozott házasságokat kötünk majd.
Finn megy el előttem, ezért felemelem a kezem, hogy jelezzek neki.
– Egy gintonikot, meg egy vizet kérek.
Mormol valamit. Nincs túl jó kedve, általában kint szokott lenni a bejáratnál, de megkértem, hogy a pultban figyeljen. Ez persze azzal jár, hogy muszáj kiszolgálnia a vendégeket.
– Érdekházasságok. Jól hangzik. Nem is vágyok többre. Ha meg a férjem meghal rákban, keresek majd egy másikat. Mennyire jobban hangzik ez, mint az, hogyha meghal a társam, én is belepusztulok?
– Sokkal. – Egy puszit nyomok a fejére, mentás-málna-világossárga illat szál felém.
A francnak se hiányzik egy ilyen kötődés. Ekkora felelősség.
Megrezzen a telefon a zsebemben, elhúzódok Izzytől. A szarvas leteszi a gintonikot és a vizet, majd továbbáll. Előveszem a mobilomat, KP írt: „Hátsó kijárat.”
Izzy beleiszik az italába, a bánat kiül az arcára. Ha jól tudom, húszon-valahány éves – nincs itt az ideje, hogy elveszítse mindkét szülőjét. Erre igazából soha nincs megfelelő időpont.
– Mennem kell – szorítom meg gyengéden a vállát.
Visszafordul a gintonikhoz. Sajnálom, hogy neki is át kell ezt élnie. Rohadt szar ügy. Először az egyiket kell eltemetnie, majd a másikat. A másikat, aki lehet a karjaiban fog meghalni.
Kegyetlen.
Átvágok a többiek között a hátsó kijárathoz. Harold és Greta állnak ott, a két oroszlán sziklaként feszít. Ahogy közelebb érek, kinyitják az ajtót.
Kilépek a meleg, párás levegőre. A gyártelepen lepusztult épületek váltogatják egymást, a legtöbbet be sem fejezték, a többit pedig már félig lebontották. Felszabadul a szaglásom, beszívom a levegőt. Por, törmelék, romok fémes-elszürkült szagába vegyül a nehézsár-sötétbarna patkány aroma.
A két szövetségest az egyik sötét sarokban szúrom ki, egymástól két lépésnyire. Kevin lehúzza szemére a baseballsapkáját, és köp egyet oldalra. Smuk a zsebét markolássza, remélem, tényleg egy kést tart ott, és nem mást fogdos a látványomra.
Pár lépésnyi távolságra állok meg tőlük.
– Hírek?
Kevin válla egy milliméternyit megrándul, mire Smuk megdörzsöli a gyér szakállát.
– Vannak. Ophius őrjöng, amiért elvitted az ékszerét.
Helyes. Ezek szerint az egyezségünk is fontos neki, mert eddig nem támadott meg. Mit tervezhet?
– Egy találkozót tervez veled – böki ki Kevin. – És a jövő hét elején jön egy fontos szállítmánya a kikötőbe.
Összevonom a szemöldököm. Akkor a szállítmány fontosabb, mint az ékszere. Kokain? Vagy más? Hideg szánt végig a gerincemen, majd a karomon. Cirmosról nem tudnak a jaguárok – akkor többen is lehetnek, akikről nem tudnak.
Ebben a modernizált világban ez lehetetlen. Az emberek már a világ minden szegletét feltúrták és elfoglalták.
Ha pedig nem ő az egyetlen, akkor az összes többi is veszélyben van.
A kokain szállítmányozása egy álca.
– Menjen két patkány a kikötőbe, és figyeljék meg őket. Szóljatok majd az áru pontos érkezéséről.
– Ejh, baszd meg – szívja a fogát Smuk. – Necces. Majdnem elkaptak. A bőrünket kockáztatjuk, ember.
Halkan fújtatok, majd közelebb lépek hozzá.
– Megfizetlek érte. Mondhatsz nemet – hajolok le hozzá. Áporodott dohányszag árad belőle, koszcsík fut végig a homlokától a szájáig. – És azzal is az életed kockáztatod, ha nem segítesz. Rakd össze a darabokat, amiket összeszedtél.
– Ophius nem merné a Szövetséget basztatni – szólal meg Kevin, aki már megtornáztatta az agyát.
Kihúzom magam, és a baseballsapkáshoz fordulok.
– Sokkal többen vagyunk – nyel egyet, nem örül a figyelmemnek. – A Szövetség az összes benne lévő alakváltóval több ezer főt számol. Ők összesen ezren, ha vannak.
– Amúgy is békében voltunk eddig – indulnak be a fogaskerekek Smuknál is. – Minek akarna balhét?
Mert nem férünk el egymás mellett.
Valamiért bekóstolt. Nem véletlen került az a kígyó a NeinAngelsbe.
– Menjetek a kikötőbe, és szóljatok, mielőtt megérkezik a szállítmány. Ellenőriznünk kell.
Nekem pedig minél előbb meg kell tudnom, hogy honnan hozta Cirmost. Talán, ha belengetem, hogy a társai is veszélyben vannak, akkor felveszi végre az emberi alakját, és beszélni kezd.
Eszembe jutott az autómban lévő szer. Kegyetlenség…
Elfordulok tőlük, és elindulok vissza a klubba. Az ajtó kinyitódik, Damianus lép ki rajta. A gepárd alakváltó mosolyog, ittasnak látszik, de világoskék szeme túlságosan is élénk. Lőpor-feketeszín illat lengi körbe, erősen gyűri alá a többi szagot.
– Ezel – lép közelebb, kezét a zsebébe süllyeszti. – Rég találkoztunk!
– Mit akarsz? – fonom össze a mellkasom előtt a karomat.
A mosolya továbbszélesedik, arra néz, ahol az előbb álltam a patkányokkal. Félredönti a fejét, lustán néz rám vissza. Néha komolyan el fog a vágy, hogy behúzzak neki.
– Csak szeretnék szólni, hogy szar a whiskytek, hozathatnátok egy márkásabbat is. Lőre, amit árultok.
– Nincs jobb dolgod? – kerülöm ki, hogy visszamenjek a Felsenbe.
– Ahogy neked? – Megpördülök a tengelyem körül. Hosszan beszívja a levegőt, elgondolkodik közben. – Mostanában jaguárokkal töltöd az idődet? Vagyis egy ellopott jaguárral?
Ha a közelébe mész, eltöröm a nyakadat!
Felmordulok, aztán úgy összeszorítom az állkapcsomat, hogy a fogaim csikorognak egymáson. Miért kell mindig mindent tudnia ennek a fasznak?
Bizonytalanul tesz felém egy lépést – de valójában csak rájátszik. Ittas, de a szeme penge, nagyon is képben van.
– És patkányokkal? Csak nem készül valami a háttérben? – Összehúzza világosbarna szemöldökét.
– Nincs valami dolgod Kanadában, vagy Szibériában? Túl régóta vagy itt. – Azok közé tartozom, akik egyáltalán nem bánták, hogy kamaszkorában, a szülei halála után elment Londonba tanulni.
– Max marasztal – grimaszol. – Nem tehetek róla.
Max beszélt neki a jaguárról? Mert nem Manson, az biztos. Az illatomon érezhet valamennyit belőle, de azt honnan tudja, hogy elloptam? Vagyis inkább szöktettem. Megmentettem.
Kifújom a levegőt, hasogat a fejem a halántékomnál. Damianus hatása.
– Szóval, mikor mutatsz be a jaguárnak? – mosolyodik el.
Felmordulok, hagyom kipattanni a karmomat. A mosolya szélesebb lesz, élvezi a haragomat. Nem nézhetsz rá, nem mehetsz a közelébe, nem érintheted meg. Mi van, ha vele kedvesebb lenne a nő, ha neki átváltozna…
– Ezt vegyem egy sohának? Ez annyira elszomorító – biggyeszti le az alsó ajkát. – Pedig azt hittem, hogy már barátok vagyunk!
Előbb megyek Finnországba túrázni a farkasok területére. Megnyalom a számat, felesleges feldühítenem magam rajta – valószínűleg, erre utazik. Elfordulok tőle, aztán bemegyek az ajtón.
Ideje hazamennem, és használnom a kísérleti szert.