Kiliána
Színes villódzás. Furcsa kinézetű emberek harcolnak egymással. Az egyiknek hosszú füle van, a másik hatalmas, nagy fegyverekkel rontanak egymásra. Olyan nyelven beszélnek, amit csak párszor hallottam még. Amikor Ő beszélt Bobbal… Hideg futkos a hátamon, a lapockámnál akaratlanul feláll a szőr.
– Ezt filmnek hívják – szólal meg a párduc alakváltó –, nem minden valóságos, ami benne van. Ha engem kérdezel, már semmi nem valóságos benne. Ennek a filmnek Gyűrűk Ura a címe, és fantasy, kitalált.
Akkor ezek nem léteznek? Kiszárad a szemem, gyorsan pislogok.
A kép megváltozik, sokkal élesebbek lesznek a színek, egy nő kerül elő, egy gépbe ruhákat pakol.
– Ez reklám. Termékeket akarnak eladni vele – folytatja a párduc.
Ezel. Ezel a neve.
Megnyom egy gombot a kezében lévő tárgyon, mire a kép újra vált. Székeken ülve emberek beszélgetnek egymással. A szőke hajú nő kérdez valamit a barna hajútól, de nem értem mit.
– Ez egy beszélgetős műsor, általában celebek vesznek részt benne. – Engem figyel, de nem tudok felé fordulni, nem tudom elszakítani a pillantásomat a két nőről. – A celebek híres emberek, akiknek az életére az emberek nagy része kíváncsi. Ebből élnek.
Összevonom a szemöldököm, fejemet a mancsomon pihentetem. A hústól teljesen elteltem, nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire jóllakott. A vége felé már majdnem hánytam, de nem bírtam abbahagyni.
Ezel megmozdul, a kanapé huzata zizeg alatta.
Veszély!
Felmordulok.
Oda kapom a fejemet, hátrébb dőlt, pólója feljebb csúszott, kilátszik az alhasa. Már-már lefolyik a kanapéról, lábát a dohányzóasztalnak támasztja. Egyenes, fekete haja majdnem eléri a vállát.
A szívverése nyugodt, egyenletes.
A beszélgetés tovább folyik az idegen nyelven. Szavak ragadnak meg bennem, de nem tudom őket társítani semmihez.
– Úgy bámulod a képernyőt, mintha életedben először látnál ilyet. Mégis honnan jöttél, Cirmos? – szakítja meg újra a beszélgetést.
Zárt szájjal morgok. Nálunk nem volt tévé.
A két nő beszélget egymással, a kék hajúnak fémek vannak az arcán, a másik szoknyát visel, inggel. Mögöttük egy hatalmas ablak.
Ezel megmozdul, előveszi a fehér tárgyát, nyomkodja, fekete szemöldöke összeszalad. Felkel a kanapéról, zsebre vágja a fehér tárgyat, majd megdörzsöli az állát, ingerültség árad belőle.
– Mennem kell, Cirmos. A tévét bekapcsolva hagyom, mert látom, ráfüggtél. – Azzal elfordul, és el is indul a bejárathoz.
Borsos-kesernyés citrus illatot hagy maga után.
Meleg van.
Elnyomok egy ásítást. A beszélgetős műsorból film lesz, ahol egy nő a gyerekét keresi. A nyelvet még mindig nem értem, de már a szavakat könnyebben kötöm a helyzethez. A szemhéjam egyre nehezebb lesz.
Veszély!
A gyomromat mért ütéstől összegörnyedek. Ráharapok a nyelvemre, számat vasas-vér tölti be. Szemem előtt két pár fényes cipő jelenik meg, feketék, csillognak a fényben. Fekete nadrágba bújtatott láb.
Kitépem a torkodat!
Nyomasztó gonoszság telepedik meg a levegőben. Rám zúdul, bele akar préselni a földbe.
Veszély!
Rátapos a mellső lábamra, amitől kín szánkázik végig a testemen. Próbálom elrántani, mire még erősebben tapossa, forgatja rajta a cipőjét, a porcok megreccsennek. Nyögés szakad fel belőlem.
Veszély!
A rács előtt röhögnek. Az egyik elővette azt, majd mozgatni kezdi rajta a kezét. Ha berakná… Leharapnám. Tedd meg te anyaszomorító mocsok! Morgok, hátrasúnyom a fülemet, mancsommal felé kapok.
Veszély!
Felmorgok.
Sziszeg.
Egy kölyök zokog az ágyon. Morgok.
Feltépem a hasát, és hagyom, hogy a belei kifolyanak!
A szívem vadul vágtat, minden porcikám reszket. Felpattanok, körbenézek: de nem a hideg földön fekszem, itt meleg van. Az ablakon keresztül látom a csillagokat és a holdat. Hatalmasat nyelek, a lábaim reszketnek, a bordáim hasogatnak. Megfordulok, a tálban víz vár. Iszok belőle, megnedvesítem száraz számat.
Veszély.
Visszafekszem. Fejemet a földre teszem.
Megölöm!
Nem ott vagyok. Ezelnél vagyok. Legyen is ő bárki. Vissza fog adni neki? Megrándulok, keserű sav marja a torkomat.
El kell szöknöm!
Ki tudom törni az ablakot, ha nekiugrok? Ha az ajtót elkezdeném kaparni, át tudnék rajta jutni?
Gyorsan kapkodom a levegőt, perzsel a tüdőm. El kell mennem, mielőtt visszaad neki. Körbejárom a szobát, kanapé, dohányzóasztal, a lekapcsolt tévé, fekete képernyővel. Ajtó, ami mögé előző nap ment. Másik ajtó. Asztal két székkel. Konyha. A levegőben nyers hús illat.
Megállok a hatalmas ablak előtt. A fákon a levelek ide-oda hajladoznak, fújhat kissé a szél. Füves terület, rengeteg fa. Elveszik a látóhatár. Nekidőlök az ablaknak, erős. Vastag. Átmegyek az ajtóhoz, ahol ma kimentem.
Erős. Vastag. Ráteszem a mancsom a kilincsre, le akarom húzni, és bár sikerül, nem nyílik ki.
A szívem egyre jobban vágtat. Az izmaim hullámoznak, hajtanak előre.
Veszély!
Miért hozott el tőle? Mikor fog visszaadni? Mit tervez velem?
Nem kerülhetek oda vissza! El kell tűnőm! Hova menjek? Hogy tudnék visszamenni a dzsungelbe? Hajóval hoztak el.
Mennem kell!
Visszamegyek az ablakhoz, hátrálok jó pár lépést, majd lelapulok. Lendületből ugrok neki, pofám puffan az ablakon, visszapattanok róla.
Az üveg meg se rezdül.
Akkor kell elmennem, amikor kienged. Ma lett volna rá alkalmam – a következőt ki kell használnom. Az erdőben eltűnhetek a szeme elől.
Az izmaim hajtanak: menekülj!
Veszély!
Visszamegyek a helyemre, lefekszem. Addig erőt kell gyűjtenem. Lehunyom a szememet, de azonnal kipattan. Az üres szobát szemlélem, a széket, az asztalt, az ablakot. A kinti zajokra koncentrálok, de nem sokat hallok belőlük. Zúg a fejem.
Legalább meleg van.
Veszély!
Valamikor elnyomhat az álom, mert az ajtó kattanására kelek, belehasít a szoba csendjébe.
Felpattan a szemem. A párduc alakváltó lép be a szobába, rosszkedvűnek látszik. Az izmaim megfeszülnek, főleg a bordáimnál és a gyomromnál, hogy védeni tudjam őket.
Ezel kirak pár dolgot a magas asztalra, aztán megdörzsöli a tarkóját. Rám pillant. Zöld szeme élesen fürkész, mintha szeretné lefejteni rólam a szőrt, a bőrt, és a húst, hogy megtudja mi is rejtőzik bennem.
Nyel egyet, ádámcsutkája fel-le mozog. Félredönti a fejét. Hosszú másodpercek telnek el. Gyorsabban szedem a levegőt. Felkészülök rá, hogy bármikor felállhassak, és rávethessem magamat.
Elfordul tőlem, lerúgja a cipőjét, majd ahhoz az ajtóhoz megy, ami mögött előző éjjel is eltűnt. Keze megáll a kilincs felett, a válla megfeszül. Mondani akarna valamit?
Végül nem teszi meg, kinyitja, és eltűnik az ajtó mögött.
Lerakom a fejemet a mancsomra, észre sem vettem, hogy felemeltem. A kinti sötétségbe narancsszínű fények vegyülnek. Közeledik a hajnal, minden porcikámban rezeg a hívogató jele.
Ma el kell szöknöm.
Nem kerülhettek oda vissza.
Hova megyek?
El innen.
Egyre több narancssárga és rózsaszín vegyül az ég színeibe. A sötétség fellazul. Betűz az ablakon a fény, rávetül a mancsomra. Felkelek a helyemről, és közelebb fekszem az ablakhoz, hogy minél több felületemet érje.
Napfény. Meleg.
Feszült izmaim ellazulnak. Sóhaj szakad fel belőlem.
Veszély!
Kinyílik az ajtó, Ezel jelenik meg benne. Beletúr összevissza álló hajába. Meztelen. Bicepszén megfeszülnek az izomkötegek, mellkasa megemelkedik, ahogy elnyom egy ásítást. Zöld szeme világít, tisztán és élesen. Szerencsére deréktól lefelé kitakarta a kanapé, csak a köldökétől lefelé vezető fekete szőrcsíkot látom.
Megdörzsöli az állát, majd elindul felém.
Veszély!
A tüdőmben megreked a levegő, a hasamra fordulok. Miután megkerüli a kanapét, a fekhelyemtől nem messze lévő ajtóhoz megy. Kitárja, eltűnik mögötte, rám csak egy kósza pillantást vet.
Kisóhajtom a levegőt, amit az előbb visszatartottam. Az ajtó mögül vízcsobogás hallatszik.
A napfény körbevon. A napkorong elhagyja a zenitet.
El kell mennem.
Azonnal.
A végtagjaimban tettrekészség cikázik át. Felkelek a szék mellől, visszamegyek a helyemre, már oda is odasüt a nap. Lefekszem a fal mellé, védelmet nyújt legalább egy oldalról. A sarokban lenne a legjobb, de ott be is lennék szorítva. Itt a kanapé mögött kevésbé is vagyok szem előtt.
Kisvártatva Ezel jelenik meg meztelenül, a hajából víz csöpög a vállára és a mellkasára. Széles, erős. Egy szikla, amin lehetetlen áthatolni.
Ezért meg kell kerülnöm.
Nem megy tovább, elhúzza a száját.
– Ma se óhajtasz asztalnál enni, villával és késsel? Ahogy az emberek teszik?
Felmorgok.
– Ez gondolom nemet jelent – vonja meg a vállát.
Elmegy a másik helyiségbe, kinyitja a szekrényt, amibe tegnap azt a nagy húsdarabot pakolta. Összefut a nyál a számban. Nyers erő.
A lapockájánál feszes izmok mozognak. Elővesz dolgokat, mennyei füstös-zsír illat terjed el a levegőben. Felülök, hogy jobban lássam.
– Tudod, ha felvennéd az emberi alakodat, akkor elmondhatnád, melyik a kedvenc ételed. Én meg megcsinálnám neked. – Fém koccan üveghez, összerándulok tőle. A fekete lapra tesz egy tárgyat. – Ha felvennéd az emberi alakodat, beszélgetni is tudnánk. Segítenék visszajutni oda, ahonnan elhoztak.
A gyomrom összeszűkül. Segítene?
Veszély!
Csak azt akarja, hogy felvegyem az emberi alakomat!
Ahogy Ő is mindig azt akarta.
Fájdalom hasít a bordámba.
Soha.
– Szerintem ez jó üzlet. – A tojást megkoccintja a pult szélén, majd beleüti a tálba. Izgalmas tömény illatkavalkád szál felém. – Nem igazán tűrők meg másokat a házamban. Ráadásul nincs benne a jövőképembe, hogy egy jaguárral éljek együtt. Az meg a legkevésbé sem, hogy a gazdája legyek.
Gazdája.
Összerándul a szívem. Felmordulok.
Veszély!
Szalonna kellemes illata csatlakozik a tojáséhoz.
– Nem tetszik a megnevezés? – Megfordul, megtámaszkodik a magas asztalon. Komor pillantását rám szegezi. – Pedig jelenleg annak érzem magam, egy gazdának, akinek lett egy macskája. Megetettem, megitattom, és ha rosszalkodik, akkor helyreteszem.
Felhúzom a felső ajkam, kivillantom a szemfogam.
– Nekem se tetszik – rándul meg a felső ajka. – Ne viselkedj állatként, ha nem akarod, hogy úgy bánjak veled!
Dühösen fújok egyet, aztán inkább visszafekszem a helyemre. Akkor tartsa meg a kajáját!
Ha végzett, remélem úgy, mint tegnap, ki akar majd menni. Amint kinyitja az ajtót, nekilódulok, és elszökök. Leugrálok az ágakon, a földre érkezve pedig az erdő felé veszem az irányt.
Csak ne lennék ennyire erőtlen.
Üveg, tányér csörömpöl, fém koccan hozzájuk. Hosszan beszívom a füstös, tömény illatokat. Ablakot nyit – friss levegő szalad át a szobán. Ez az ablak túl kicsi, ott van, ahol süt. Nem férnék át rajta.
Megnyalom a számat, nyelek egyet.
Nem kellett volna ráfújnom. Akarok abból az ételből!
Kell!
A fal felé fordulok, hogy ne is lássam. Ha látná mennyire éhezek rá, a végén ellennem használná. Ahogy ők tették. Akarták tenni.
A lépései alig hallhatóak, mire felé kapom a fejemet, már közel van. Egy tálat tesz le elém, a víz mellé.
– Jól van, Cirmos. Egész jókislány voltál, kapsz reggelit! – gúnyolódik. A fejem felé nyúl, mire a keze felé kapok.
Fogam súrolja az alkarját, a nyomán vér serken ki. Elrántja a kezét, a következő másodpercben megragadja a tarkómat, és a földre szorítja a fejemet.
Veszély!
Ráül a hátamra, nehéz súlyát rám engedi, a földbe passzíroz. Szúrja a gerincemet, a porcok reszketnek alatta. Ujját bedugja az állkapcsom alatti lágy részbe. Minden tagom lezsibbad, a fejem összes izmába pedig éles kín sugárzik át. Minden szervem őrült lüktetésre kapcsol, a szívem felkúszik a torkomba, fullasztóan elszorítja.
A fülemhez hajol, meleg lélegzete perzseli a fülem belső oldalát. Sugárzik belőle az erő, kérlelhetetlenül nehezedik rám. Kicsi leszek, törékeny, bármikor eltörhetné a tarkómat, vagy bármely csontomat. Egy rúgásától akár vérezni is kezdhetnék belül.
Kitépem a torkát!
– Miért kell újra és újra lejátszanunk ugyanazt? – mormogja, kiráz tőle a hideg. A szíve meglepően lassan ver, mintha ez a küzdelem semmilyen hatással nem lenne rá. – Én kedves vagyok veled, etetlek és itatlak, Cirmos. Legyél hálás, és legalább ne harapd meg azt a kezet, ami enni ad neked! – Nem bírok moccanni, a levegővételtől is ezernyi szikra robban szét a fejemben. – A következőnél meg foglak harapni.
A gyomrom fájdalmasan összeszűkül. Uralkodás.
Soha!
Kitépem a torkát!
Elszökök!
Lassan egyenesedik fel, aztán leveszi rólam a kezét, és feláll. Csalódottan lemondok az ételről, mert azt hiszem, azt is magával viszi – de nem nyúl hozzá, hátat fordít, és átmegy a magas asztalhoz.
Nyomasztó, feszült csend üli meg a szobát. A belsőmben rezgek tőle.
Felülök, gyorsan megeszem az ételt, mielőtt az eszébe jutna, és elvenné tőlem. Szükségem van az energiára.
A párduc egy tányérral ül le az asztalhoz, engem figyel, miközben kezébe veszi a kést és – ezek szerint – a villát. Pálmazöld szeme kegyetlenül világít. Kimért mozdulatokkal bele fog a reggelijébe.
Az alkarján már csak egy begyógyult karcolás látszik.
Nyelek egyet, a vízhez fordulok, iszok belőle. A lefetyelés hangja összekeveredik a fém és a tál koccanásával, de ezek a hangok nem enyhítik a levegőben megtelepedett feszültséget.
Veszély.
Csak nyisd ki azt az ajtót!