Carolyn
Reggel lapot húztam húszra. Kaptam egy bubit, így a lapjaim száma harminc lett. Vesztettem. Újra lapot húztam húszra. Nem bíztam a véletlenre: ászt húztam és ezzel nyertem.
Az arrogáns faszkalap ezek után biztosan megtanulja, hogy nem szórakozhat csak úgy akárkivel. Főleg nem velem. Főleg nem a városomban.
Két legyet egy csapásra. Táskámba süllyesztettem a titkos telefonomat. Egy sötét titok is nagyot szólna, de ezt is imádni fogják. Csak azt sajnáltam, hogy nem a testőrei kíséretében menekült el szánalmas módon. Milyen jó kép lehetett volna!
Magas sarkú cipőimnek kopogása visszhangot vert a márványon, ahogy a hátsó bejárathoz igyekeztem. Csodálom, hogy a lábam érte a talajt, olyannyira úsztam a boldogság melegségében. Sikerült!
Egy cipő trappolása türemkedett az ütemes koppanások közé. Megfordultam. Egy szekrény méretű biztonsági őr igyekezett felém. Ez sok jót nem jelenthet… talán el kéne futnom. De ezt nem csak a cipőm, hanem a ruhám sem engedte meg.
– Velem jön! – ragadta meg erősen a felkaromat.
– Biztos, hogy nem! – csattantam fel. Szívem a torkomba ugrott. – Vegye le rólam a kezét!
A férfi nem vitatkozott velem, markáns léptekkel elindult, szó szerint húzott maga után.
– Fejezze be, ez fáj! Mégis mit művel? – sziszegtem.
A marcona kopasz keményen tartott, nem is szekrény volt, hanem egy kamion. Ujjai durván a bőrömbe mélyedtek, holnapra ennek csúnya nyoma lesz. Ellenkezve rángatóztam, hátha megszabadulok tőle. Megtorpantam, a férfit azonban ez nem állította meg. Mit akarhat tőlem, hiszen nem csináltam semmit… azonkívül, hogy megszívattam Willt. Erről viszont még nem szerezhetett tudomást.
Beleharaptam a karjába. A kopasz meglepődötten visszanézett rám.
– Most komolyan? – pislogott a zakójára.
– Engedjen el! – mondtam határozottan és belenyomtam a cipőm sarkát a lábfejébe. – Ez emberrablás! Bántalmazás! – üvöltöttem jó hangosan, hátha meghallja valaki.
A testőr barbár módon megrántott. Megint küzdeni kezdtem. Megfordult és a vállára kapott, ami pont a gyomorszájamba préselődött.
A levegő beragadt a tüdőmbe. Kiszáradt a szám a bizonytalanságtól. Mit akarhat tőlem? Összeszorítottam a hasizmaimat, megfeszítettem a gerincemet, így kicsit ki tudtam egyenesedni. Jobb kezemben szorongatva a táskámat, megnyomtam a bal kezemen az órám oldalsó gombját. Segélyhívás. Jó hangosan kicsöngött.
Kitalálta ki ezt a rendszert? Nem lenne baj, ha halk lenne…
– Mi a franc? – A hatalmas behemót lerakott. A csuklómra nézett. Hátam mögé dugtam a kezemet és hátrálni szerettem volna… volna, mert elkapott. Kicsavarta a karom, másodpercek alatt nyomta ki az órán a hívást és vette le rólam az eszközt. – Elég volt! – dörrent rám katonásan.
– Akkor hagyjon békén! Akkor valóban elég lesz! – szegtem fel a fejem.
Fejével a kijárat irányába bökött. Azt hiszi, önként arra megyek majd, amerre ő szeretné? Idióta! Amikor nem indultam meg, elkapta a derekam és maga után vonszolt. Kemény szorításától megállt bennem az ütő. Ahogy átléptünk a boltíves kijáraton, megpillantottam egy limuzint. Egyenesen ahhoz vitt. Hatalmasat nyeltem, torkomon a nyálam szinte enyvként folyt végig.
Kinyitotta az ajtót, belökött rajta.
– Hülye disznó – dühöngtem, amikor az ülésre érkeztem.
– Vigyázz vele, harap – szólt be a kopasz, az órámat meg valaki másnak nyújtotta át előttem.
Két kéz találkozott, az egyik túlontúl ismerős…
– Szép estét, szépségem – csendült fel Will rekedt, halk hangja.
Velem szemben ült, a nyakán egy ér vadul lüktetett, kezével a combja mellett az ülésbe markolt. Az ajtó hangosan, végérvényesen becsapódott. Nyeltem egyet, végigsimítottam a hajamon, megigazítottam a ruhámat magam körül. Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Minek köszönhettem ezt a privát… meghívást?
Nem válaszolt, a tekintete azonban lyukat égetett belém. Megnedvesítettem a számat, miközben az autó fél oldalát beterítő bárpultra bámultam. A beépített képernyők feketén tátongtak.
Hevesen verdeső szívemet nem bírtam csillapítani: a lila fényektől a velem szemben ülő férfi sötét vibrálásba öltözött. Gyűrött sportzakójáról leszakadt a zseb, hosszúkás lyuk tátongott rajta, átlátszott a fehér inge. Ami ugyancsak megráncosodott, jó pár gomb hiányzott róla, így az anyag szétnyílt, látni lehetett a köldökét, és a körülötte lévő izmok hullámát.
Az autó elindult, ki tudja hova.
– Kérdeztem valamit – vontam fel a szemöldököm, önuralmam maradékához nyúlva. – Erre illik válaszolni. Nem hallottad jól, esetleg megismé…
A szavamba vágott:
– Fogd, be, a szádat – tagolta csendesen.
Kirázott a hideg ettől a hangtól, a vér meghűlt az ereimben.
– Amit műveltél – kezdett bele továbbra is rémisztően halkan – kiskorú veszélyeztetése, rongálás elősegítése, testi sértésre való…
– Semmit nem csináltam! – sziszegtem. – Ráadásul nincs olyan, hogy rongálás elősegítése. Nekem ehhez az egészhez semmi közöm!
– Fogd be! – A hangja remegett, megfeszült ültében. – Kár tagadnod, azt az önelégült vigyort még mindig nem sikerült levakarnod az arcodról. Amit tettél, kicsinyes és gyerekes! – A legszívesebben közbevágnék, leállítva, de sokat veszítettem a vakmerőségemből. Lassan kitör, mint egy vulkán, és csak én vagyok itt, hogy megolvadjak mellette. – Sértettségedben több száz embert sodortál veszélybe. Mondd, te komolyan normálisnak gondolod magad? – Az utolsó szavakat szinte már üvöltötte.
– Nem tettem semmit. Ezt elrontottad.
Elfordította rólam a tekintetét, keze ökölbe szorítva nyomódott az ülésbe. A fekete bőr felgyűrődött körülötte. Meglehet, ezek az utolsó perceim, de akkor se ismerek be semmit. Azzal túl sok mindent kockáztatnék.
Hirtelen mozdult, kinyitotta a minibárt, egy kisüveges whiskyt vett elő. Nem szórakozott a pohárral vagy a behűtött jéggel – lecsavarta a kupakját és egy hajtásra megitta.
Érzékszerveim kiélesedtek a csendben. A bőr szaga összekeveredett a citrus illatával, a whiskyje csípősségét én is a nyelvemen éreztem, bár évek óta nem ittam. Lerakta az üveget a bár tetejére, koppant a fémen.
– Tíz másodperced van beismerni – fordult vissza hozzám.
– Mert, mi lesz? – hecceltem. – Kiraksz végre ebből a tetves autóból?
– El foglak fenekelni – jelentette ki jéghidegen.
– Remek, akkor az emberrablás mellé felkerül a zaklatás is – vontam meg a vállam közönyösen.
Úgysem meri. Legalábbis nyolcvan százalékig biztos voltam benne.
– Emberek sérültek meg! – Előrehajolt, szeme összeszűkült. – És sokkal nagyobb baj is lehetett volna, ha nem állítom le. De ez csak rajtam múlt. A kurva életbe, mégis mi a szar történt itt? Mit csinált az a kibaszott sok fiatal az estélyen? – üvöltött megint.
– A hírességek semmik lennének rajongók nélkül, nem? – morfondíroztam hangosan. – Újra elmondom, utoljára, állítsd meg ezt az autót és engedj el!
– Mert, mi lesz? – dobta vissza a képzeletbeli labdát.
– Addig síkitok, míg meg nem süketülsz! – emeltem fel a hangom.
Enyhe bűntudat kísértett meg az események alakulása miatt, még ha nem is az én hibám. A sérülések azoknak az embereknek a hibái, akik okozták. Nekem nincs közöm hozzá. Csak megszerveztem az eseményt. Ha a Forma1-ben megsérül valaki, akkor sem a szervezőket vonják általában felelősségre.
Willnek már a halántékán is hevesen lüktetett egy ér. A nyakizmai pattanásig feszültek.
Rámarkoltam a kilincsre.
– Kérem, segítsenek, fogva tartanak! – kezdtem bele jó hangosan.
– Elég legyen! – ordított túl Will.
– Nem! Segítség…
Váratlanul felkelt a helyéről és átült mellém. Veszélyesen közel került hozzám, amitől egy másodpercre megmerevedtem. Áradt belőle a feszültség, muszáj elmenekülnöm!
Újra üvölteni akartam.
– Nem – vágott közbe Will, azzal belemarkolt a hajamba, maga felé fordította a fejem és a számra tapadt.
Utáltam, ha elhallgattatnak.
Ujjaimmal beletúrtam szőke fürtjeibe, utat engedtem neki. A bőröm égett, az ölem lüktetett. Nyelvünk vad csatába keveredett, a testem sóvárogva követelte, hogy kerüljek hozzá még közelebb. Megszorította a derekamat. Többet és még többet akartam!
Az ölébe ültem. Ruhám a hosszú sliccelés miatt könnyedén szétnyílt, szabad mozgásteret engedve. Belemarkoltam a vállába, legérzékenyebb részem az erekciójához nyomtam.
Kezével azt se tudta, hol érjen hozzám, ezért mindenhova eljutott, végül megállapodott a fenekemen, durván magához vont, merevedése átszúrta a nadrágját és a bugyimat.
Minden porcikám reszketett, ösztöneim hajtottak a kielégüléshez. Körmeimmel belemartam kemény ellenállást biztosító mellkasába, kihúztam inge maradványait a nadrágjából, meztelen bőrén szántottam végig.
A csókba nyögött, eltávolodott a számtól és végignyalta a nyakamat. Felkínáltam a bőrfelületet, apró harapásai elektromos sokként értek, alhasam görcsösen összerándult.
Szexelni akartam vele, ha lehet, egész éjjel.
Ki kell tisztítanom az agyam!
Ez egy háború, és nem bukhatok el ilyen könnyen!
De a bukás túl édes…
Lehúzta a ruhám pántját, fedetlen mellemre hajolt.
– Van nálad óvszer? – szólaltam meg, hátha így időt nyerhetek, mielőtt az agyam kocsonyává válik.
– Leszarom a gumit – mormolta sötéten. Fogai közé vette a mellbimbómat és gyengéden ráharapott. Ezer villámcsapás vágott az idegeimbe.
– Én viszont nem!
Megpróbáltam leszállni róla. Nos, nem igazán sikerült elsőre. A testem hadba szállt az akaratommal, még közelebb akart fészkelődni. Will tekintete belém vájt, viharos orkán készülődött bennem.
Vágyott rám.
Ez még jobban felszította az amúgy is lángoló tüzet.
– Hol laksz? – szorította meg még a derekam, mielőtt lecsusszantam róla.
– Menjünk a hotelbe.
– Hol, laksz? – ismételte meg a kérdést tagoltan, ellentmondást nem tűrően.
Nyeltem egyet. A hangjától engedelmeskedni támadt kedvem. Nincs több játék. Dehogynem! Én meg nem adom magam! De olyan jó lenne, ha a lüktető puncimat kitöltené…
Nem válaszoltam. Felvette az ülésre ejtett táskámat és turkálni kezdett benne.
A fenébe is, ott a titkos telefonom is!
– Mit képzelsz magadról? – vetettem rá magam.
Sajnos nem időben: hagyta, hogy a táskát megkaparintsam, a jogosítványom viszont már nála volt. Elkaptam a csuklóját, átengedte.
Megnyomta az autó oldalán lévő zöld gombot, nem messze a kilincstől.
– Carl, a Billiter utca százharmincnyolcba vigyél minket, kérlek.
Megint nagyot nyeltem. Minden porcikám küzdött, nem akartam felengedni a lakásomba. Ott még… senki nem járt. Nincs joga feljönni hozzám! Nincs joga faltörő kosként erőltetnie a bejutást…
Ki kell találnom valamit.
Nem szóltunk egymáshoz. Will keze meztelen combomon nyaralt, ahonnan lecsúszott az estélyi ruha. Nem mozdította. Nem simogatott. Egyszerű billogként ott tartotta. Tenyere forrósága marta a bőröm, a csontjaimban vibrált a jelenléte.
A vihar előtti csend. Amikor mindenki tudja, mi fog következni. A természet lenyugszik, és inkább várja az elkerülhetetlent. Nem ellenkezik, nem zajong, csak vár.
A limuzin megállt. Az énekes kinyitotta az ajtót, kiszállt és nyitva tartotta nekem. Elszántan, sötét vággyal, ugrásra kész ragadozóként méregette minden mozdulatomat.
Megfizet.
A kapuhoz sétáltam, reszkető ujjakkal ütöttem be a kódot.
Még visszafordulhatok. Még elküldhetem. Mert pont olyan állapotban van, mint aki reagálna rá… A kelletlen érzés erősödött a gyomromban. Belökte a súlyos kaput, lazán nekitámaszkodott, így előreengedve.
– Meglep, hogy tudsz úriember lenni. – Mondandóm ugyan gúnyosnak szántam, de hangom remegésétől inkább esetlen pimaszkodássá vált.
– Ritka alkalmak egyike – felelte rekedten.
Felemeltem a ruhám szoknyarészét, miközben elindultam a lépcsőn felfelé. Előhalásztam a kulcsomat. Még elmenekülhetek. Még változtathatok. Még visszafordulhatok. Még, még… csizmája ütemesen verődött a kőnek.
Én nyerek, kapja be!
Megrándultak az ujjaim, ahogy a kulcsot beillesztettem a zárba. Hátulról hozzám simult, karja erősen bezárt, ennek ellenére puha csókot nyomott a nyakam hajlatába.
ISBN 978-615-82244-0-6