William
Az autó halkan duruzsolt. A beépített képernyőkön videóklip ment, egy csaj vonaglott rúdon, a hozzátartozó zenét rég lekapcsoltam.
Az ablakon kibámulva a város komor tündöklése fogadott. Csak annyiban másabb, mint a napközbeni, hogy az égen meg se próbált áttörni pár kósza napsugár. Az utcán emberek siettek egyik helyről a másikra, egy részeg éppen lepisilte az egyik ház oldalát.
Az újságíró is éppen valamelyik szórakozóhelyre tarthat, vagy otthon fortyog magában? Kinyújtottam a lábamat, a limuzin hatalmas belső tere megengedte a szabad mozgást. Az is lehet, hogy éppen azon gondolkodik, hogyan tudná mégiscsak kierőszakolni belőlem azt az interjút. Tippem szerint a holnapi koncerten újra látni fogom, nem az a könnyedén feladom típus. A vad csábító vagy a szende szűz szereppel fog próbálkozni?
Bármelyikkel is, szórakoztató lesz. Nagy játékos.
Csak egy firkász, mégis, ahogy az eszembe jutott a méregzöld szeme és az, hogy mennyire kipirosodott a dühtől, kényelmetlenné szűkült a bőröm.
Megigazítottam a zakómat, lágy tapintású, mégsem annyira, mint amilyen az ő bőre lehet. Megnyaltam kiszáradt számat. Milyen kár, hogy nem jutottunk dűlőre egymással… szuperül elszórakoznék vele az elkövetkező két napban. Addig idegesíteném, míg egy vérmes párducként rám nem vetné magát.
Az ágyban is biztos heves, karmol és harap, uralkodni akar, birtokolni.
A farkamba egyre több vér áramlott. Le kell állítanom ezt a gondolatmenetet minél előbb. Ez a hajó elment, nem találkozunk többet, a sztori letudva.
– Min gondolkozol? – szakította félbe Ani a hosszúra nyúlt csendet. Fel sem nézett a telefonjából.
– A Stockholm-szindrómán. – Türelmetlenül dobolni kezdtem a lábammal. Az utcalámpák sárgás fényében az éjszakai város életre kelt, akár a hangyák nyüzsögtek az emberek.
– Azt hiszem, lemaradtam pár mérfölddel – rakta le maga mellé a készülékét. – Tényleg nagyon érdekel, hogyan jutott az eszedbe a Stockholm-szindróma és miért gondolkozol rajta. Esetleg felmerült benned annak a lehetősége, hogy elrabolj valakit, majd bezárd? – Tudálékos stílusától nevethetnékem támadt.
– Nem. – Határozott hangsúllyal akartam a tudtára adni, mekkora hülyeség, ami az eszébe jutott. – Azon gondolkodtam, hogy az agy milyen furcsa dolgokra képes. Annyira fél, hogy inkább szerelembe esik. Tehát azért leszünk szerelmesek, mert félünk?
– Tudtommal a Stockholm-szindróma egy pszichiátriai betegség, tehát semmiképpen sem normális reakció. – Elővette a telefonját, alig húsz másodpercig tudta nélkülözni. – Lényege, hogy a túszok és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek esetenként szimpátiát kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántalmazás mellett a rab, miközben teljesen ki van szolgáltatva fogvatartójának, figyelmet, felületes kedvességet tapasztal részéről.
– Köszönet a Wikipédiának. Akkor is furcsa, hogy ezzel az érzelemmel képes helyettesíteni. – Az ablakon túl a fények nyugtalanítóan játszottak egymással. – A szerelem furcsa.
– Én szeretek szerelmesnek lenni. Kár, hogy a jelenlegi munkám nem engedi meg, hogy ez megtörténjen, a szerelemnek idő kell, biztonság, rengeteg beszélgetés.
Ránéztem. Legutóbb addig beszélgetett egy fasszal, hogy az összetörte a szívét. Nagyon biztonságban volt, mondhatom.
– Szerintem nem – doboltam tovább. – Szerintem a szerelemnek csak egy pillanat kell. Egy másodperc. Egy olyan másodperc, amikor mindketten fel mertek lépni egy befagyott tó jegére, pedig látjátok, hogy alattatok repedések ezrei húzódnak. Amit mondasz, az ebből a másodpercből következik.
– Ezek szerint, ha szerelmes akarnék lenni, csak meg kéne nyílnom egy másodpercre? Ez nem ilyen egyszerű, ez jóval bonyolultabb! Nem leszel szerelmes mindenkibe, aki csak rád kacsint, vagy az esetedben összefekszel vele!
– Ezt nem is mondtam. Abban a másodpercben van a varázs, vagy kémia, vagy agyi elborulás. Több ezer ember között talán egyvalaki van, akibe szerelmes tudsz lenni.
Az asszisztensem nem reflektált.
Több ezer emberrel találkoztam az életem során, több százezer ember vett részt a koncertjeimen. Hány olyan nő akadt közöttük, akikkel meg lehetett volna ez a pillanat?
Talán egy tucat. De elkerültük egymást.
A szerelem félelem. A saját gyengeségünk. Menekülés magunk és a világ elől.
– Figyelj, az oroszoknál az egyik tévécsatorna szeretne egy tévés interjút készíteni a bandával.
– Pompás. Az élő tévés interjúkat szeretem, nehéz megvágni őket és kiforgatni a szavainkat. Belefér az időbe?
– Nézem. – A másodpercek gyorsan teltek, a vonagló csaj felszívódott, átadta a helyét egy nagypicsájú twerkelőnek. – Húzós, ahogy te mondanád. Reggel tízre érkezik meg a gépünk, háromkor van a beállás, nyolckor kezdődik a koncert.
– Simán belefér öt órától. – Ez még csak nem is húzós. – Vállald be.
– A koncert után rögtön megyünk át Szentpétervárra, Moszkvából – tette hozzá, mintha ez számítana.
Felvontam a szemöldököm, némán üzenve neki: mi a gond?
Motyogott valamit, de ellenvetés nélkül már pötyögött is.
Hamarosan megérkeztünk az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségére. Elhoztam a banda két testőrét is, az egyik a sofőrünk szerepét töltötte be, míg a másik egy külön autóval érkezett. A bejáratnál lekapcsolódtak rólunk, a többi biztonsági emberhez csatlakoztak, fekete öltönyben feszítettek mellettük.
Átléptük a küszöböt.
– Szép estét kívánok! – lépett mellénk egy hostess lány, ránk villantva piros ajka mögül hófehér fogsorát. – Én leszek a kísérőjük. Az est egy gálavacsorával kezdődik, később pedig a másik teremben folytatódik állófogadásként.
Elindult előttünk. Fekete ruhája hozzátapadt, kiemelte formás fenekét. Hátranézett a válla felett, lassított, én pedig mellé léptem. Egy boltív következett, amiről aranyszálak lógtak le.
– Az est tematikája a Kisherceg – léptünk át a szálakon. – A vacsora alatt egy híres francia zongorista fog játszani, Théo Berger. Az állófogadás alatt az Arany Globus zenekar fog zenélni.
Valamit mesélt róluk nemrég Anastasia, azonban nem tudtam felidézni, hogy mit.
A termet aranyszínű selyemtapéta borította, cirádás kék mintákkal. Szuper lenne, ha a tervezők a kevesebb néha több elvet követnék. Középen egy csillár lógott le a földig, kristályrengeteg díszitette, a szivárvány összes színében szórta a fényt a falakra.
A csaj elindult a helyiség másik végébe. Az emberek az ülőhelyek nagy részét már feltöltötték, pár viszont még üresen állt. Elkísért minket a csillárhoz közeli asztalhoz és egy programfüzetet nyújtott át.
– Ez lesz az asztaluk. Van még kérdésük esetleg az este programját illetően, vagy tudok másban a segítségükre lenni? – érintette meg a karomat.
– Megkérhetlek, hogy tegezz? – viszonoztam a mosolyát.
– Örömmel!
Ani halkan horkantott mellettem. Lazán magam elé tudtam képzelni, ahogy forgatja a szemét.
– Merre talállak meg, ha segítségre lenne szükségem?
A csaj kicsit sem jött zavarba, sőt, egyre szélesedő mosolyából egyértelműen azt a következtetést vontam le, hogy alig várja, hogy felkeressem.
– Az előtérben leszek a bejáratnál – kacsintott egyet. – Keressetek nyugodtan! – azzal távozott.
– Nagyon fárasztó vagy! – A szemét forgatta, úgy, ahogy elképzeltem.
Az asztaltársasághoz fordultunk. Ahogy közelebb léptünk, felálltak és elkezdődött az est egyik legfeleslegesebb része: a bemutatkozás. Az egyik nő, aki a kezét nyújtotta, valódi sarki róka szőrből készült anyagot tekert a vállaira. Felismertem, mert a turné előtt részt vettem egy mentésen, ahol rengeteg rókán segítettünk. Apró ketrecekbe zsúfolták őket, a vasrácsok között kilógott hosszú fehér szőrük. Képtelenek voltak mozogni, mert rengeteg ennivalót kaptak, hogy minél kövérebbek legyenek, minél nagyobb felületen nőjön rajtuk szőr. Volt, amelyik a napot sem látta még soha: ahogy kivittük őket, lehunyták a szemüket, elfordították a fejüket, mancsukkal próbálták letakarni.
Udvariasan kihúztam Ani székét, utána én is leültem. Ragyogó kristályok mindenfelé, arannyal bevont díszítés, üveg és színpompás fények. Az asztal közepén egy rózsa üvegbe zárva, mellette kis falatok várták az éhes embereket. A tatár beefsteaket messziről kiszúrtam, minden rendezvény étlapján szerepel, ahogy a mellette lévő libamáj is. Lilaszínű lekvárral tálalták. Az egyik férfi elvett egy darabot.
Évekkel ezelőtt állatkínzásnak minősítették a libák tömését, ennek ellenére nem mindenhol tiltották be. Erőszakkal egy 30-50 cm hosszú csövet vezetnek le a nyelőcsövükön a gyomorig, amin keresztül nagy nyomás alatt pár másodperc alatt átpréselik a táplálékot. Naponta kábé két kilót.
A cigikre figyelemfelhívó képeket tesznek rákos tüdőkről, elfeketedett fogakról. Mikor jutunk el oda, hogy a becsomagolt hústermékekre is a tömegével leölt állatok képei kerülnek majd?
Elfordultam. A terem másik végében, a falnál, egy sötétzöld estélyibe öltözött nőt pillantottam meg. A csípőjétől harangként terült szét a szoknyája, felette éppen csak leheletnyi vékonyan fedte el mellét a könnyű anyag…
Az újságíró.
Még egy esély? Miért?
Nem véletlen fújt össze a szél minket megint. Hacsak nem tudta meg valahonnan az itt tartózkodásom programját, aztán követett ide… ez valahogy nem látszott valószínű eshetőségnek.
– Ani, hogy hívták az újságírót?
Felnézett, összevonta szemöldökét a szemüvege mögött.
– Carolyn Everson, miért?
– Bocsánat – álltam fel az asztaltól.
Szóval Carolyn. Kiszúrt engem és bevárt a díszes oszlopnál. Pezsgőspoharat tartott, szemét le sem vette rólam. Ragyogott a mélyzöld selyemruhában, krémfehér bőrével tökéletes összhangot alkotott. Milyen jól mutatna nélküle, leginkább meztelenül, alattam fekve, ziláltan és…
Nyakában fehérarany nyaklánc lógott, aminek a vége elveszett a két melle között.
Végig akartam csókolni az útvonalát.
Úgy állt előttem, akár egy szép és büszke, megzabolázhatatlan paripa, akit csak csodálni lehet, de elérni nem.
– Szia, Carolyn.
– Szia, Will – köszönt egy nagy mosollyal. – Nem gondoltam volna, hogy itt leszel! Milyen kedves meglepetés.
– Talán számít valamit – néztem körbe, majd ismét megállapodott rajta a pillantásom.
Perzselt a köztünk lévő távolság. Megérintenie se kellett, mégis frusztráló görcs rántotta be a hasizmaimat. Muszáj megszereznem, muszáj birtokba vennem.
Szólásra nyitotta rózsaszín ajkait.
– Biztos vagyok benne. A gyerekvédelem egy nagyon nemes ügy, és nagyon szép dolog tőled, hogy foglalkozol velük. A rajongóid nagyra értékelhetik. – A szokásos hízelgés. Ezek szerint nem változtat a taktikán…
Felkuncogtam, még egy lépést tettem felé.
– Igen, a rajongóim biztosan nagyra értékelik a nemes cselekedeteimet – mentem bele a játékba. – A turné alatt már négy jótékonysági koncertet is adtunk, amivel beteg gyerekekkel foglalkozó intézményeket támogattunk.
Mosolya szélesebb lett, kiitta a pohara tartalmát. Ujjai megrándultak az üveg körül.
– Ez igazán… tudod, már nem is tudok szavakat mondani erre. Hihetetlen, mennyire a szíveden viseled a gyengébbek sorsát. – Be kell ismernem, profin csinálta, már-már elhittem, hogy eldobta az agyát tőlem. De csak majdnem.
Az egyik pincér elsétált mellettünk. Elvettem a tálcájáról két pezsgőspoharat, az egyiket felé nyújtottam a kezében tartott üres helyett.
– Egy új kezdetre?
A közeli magas asztalra tette le az üreset, hogy aztán elvegye azt, amit felkínáltam.
– Egy új kezdetre – koccintotta az enyémhez.
Egymás szemébe néztünk, miközben belekortyoltunk az italba.
– Van még itt pár dolgom, utána nincs kedved lelépni velem?
Megvonta törékeny vállát. A ruha vékony pántja szabadon hagyta a karjait és a mellkasa egy részét. Szép, tónusos izmai kirajzolódtak, harapásra hívogatva.
– Azt hittem, a reggeli után nem szeretnél velem többet találkozni se, nemhogy kettesben lenni.
– Nem voltam jó passzban. Zavart, hogy az interjúért kelletted magad, annak ellenére, hogy rám vagy gerjedve.
Játékosan beharapta az alsó ajkát, félredöntötte a fejét. Egy hosszú pillanatig a körülöttünk mászkáló embereket figyelte.
– Nem mondták még neked, hogy baromira öntelt vagy? – Megszüntette közöttünk a maradék teret, felsimított a mellkasomon. Szívem feldörömbölt a tenyere alatt, forrósága az ingen keresztül is égetett. Fekete szempillája alatt rabul ejtő smaragdként ragyogott a szeme. – Az egyetlen dolog, amit akarok tőled, az az interjú.
Két lány hangosan felnevetett mellettünk, Carolyn azonnal hátrébb lépett.
– Azt nem fogod megkapni. Viszont nagyon jól érezhetnénk magunkat kettesben – raktam le az egyik felszolgáló tálcájára az italomat. – Ha elengednéd végre magad. Ezt az álcát pedig nyugodtan dobd félre, mert rám hatástalan.
Lehervadt róla minden eddigi vidámság, elkomorult.
– Akkor nincs miről beszélünk – összeszorította a száját. – Viszlát, Will!
Egy végtelennek látszó másodpercig még nézett rám, aztán megfordult és az asztalok felé vette az irányt. Feneke ringott, a ruha szabása még inkább rájátszott, sejtelmes hullámok közé fogva.
Nem futok olyan busz után, ami nem vesz fel. Beérem a kis hostess csajjal.
A tenyerem mégis viszketett, alig bírtam megállni, hogy utánanyúljak. Ha megint megcsókolnám, újabb pofont kapnék?
Nem akartam beérni a hostess lánnyal, hanem őt akartam. Felhevülten, a nevemet nyöszörögve, ahogy együtt vágtatunk a kielégüléshez. Az érzékeim zakatoltak, még inkább megfeszültem, még jobban elcsigázott…
Elég! A terem szélén lévő egyik asztalhoz ért, a férfiak felemelkedtek a székükről, amikor helyet foglalt. Elbasztam én is, Carolyn is, az élet is. A sors furcsa fintora csak az újbóli találkozás, aminek semmi értelme.
Visszaindultam Anihoz, kikerültem a kristályrengeteget, megálltam a székemnél és készültem leülni, amikor váratlanul megjelent a két testőröm, Timothy keze a vállamra nehezedett.
– Will, jönnöd kell!
A többi vendég minket figyelt, az emberek összesúgtak. Mi történt? Sikoltás és visítás dübörgött fel. A boltívről lógó aranyszálak alatt váratlanul rengeteg ember szabadult be, tömegével nyomakodtak előre az asztalok és a vendégek között.
– Will, mennünk kell! – fogta meg a felkaromat, és már húzott is magával.
– Mi történik?
– Szeretünk Will! Ne szomorkodj! Veled vagyunk! William Malto! Ahol a holnap kezdődik, ott ér véget a ma, itt egy új kezdet, ott a múltad! – énekelték az egyik számom refrénjét.
Az első rajongók már elértek, üvöltve kapaszkodtak belém. Ez nem egy nyílt rendezvény, erről csak azok tudnak, akik meghívót kaptak. Egy dúsgazdag embernek sem állna szándékában… A két testőr próbálta távol tartani tőlem a csordát, sikertelenül. Mi a franc történik? Miért kerültek ide ezek…
Hamarosan vér fog folyni, ha nem csinálok valamit!
Felugrottam az asztalra, onnan át egy másikra, végül pedig a színpadra.
Lekaptam a mikrofont és bekapcsoltam.
– Sziasztok! – szóltam bele jó hangosan, hátha így meghallanak a hangzavaron keresztül.
A tömeg már az emelvény előtt állt, hirtelen megtorpantak, minden szem rám szegeződött. Vérem hevesen pumpált a szívemben. Meg kell állítanom az egész őrületet! Mi a szar történt?
Az adrenalin felpörgetett, jobban, mint egy koncert előtt.
– Nem tudom, mi történik itt – sétáltam ki a pódium mögül, a mozgással lekötve az embereket.
– Szeretünk Will! – ordította be egy srác. Elmosolyodtam, legalábbis úgy tettem.
– Én is titeket. De ez egy zárt rendezvény, ahol nincsenek felkészülve a zenekarom rajongóira. Holnap a koncertünk után lesz lehetőségetek találkozni velünk, higgyétek el, rengeteg időt fogunk arra szánni, hogy autogramot osztogassunk és fotózkodjunk veletek. De ez nem a megfelelő időpont és alkalom erre!
Az egyik közeli oszlopnál észrevettem… a rohadék újságírót, arcán egy ördögi mosollyal. Az átkozott ribanc! Biztos, hogy köze van hozzá! Megölöm! Megfordult és elindult az egyik boltívhez.
Lehajoltam a színpad előtt zakóban szobrozó testőrömhöz. Letakartam a mikrofont.
– Kapd el azt a sötétzöld ruhás libát és vidd a limóhoz! Ott az oszlopnál – intettem a fejemmel a bestia irányába. Még láthattunk belőle egy utolsó foltot, mielőtt eltűnt volna a szemünk elől.
Timothy biccentett egyet, elindult, félretolta útjából a tiniket. Kitekerem a nyakát! És én akartam bocsánatot kérni tőle?!
Újra a tömegre koncentráltam. Kiegyenesedtem, ismét sétálni kezdtem a színpadon.
– Mindig nagyon örülök nektek – folytattam. – De el kell mennetek! Holnap a koncerten találkozunk! Ígérem, a zenekarral rengeteg időt szánunk majd rátok! – újabb mosoly. Ez elég őszintére sikeredhetett: elképzeltem, ahogy kezemet az újságíró vékony, hosszú nyakára fonom, majd kiszorítom belőle a szuszt is. MI A FRANCOKAT KÉPZEL MAGÁRÓL?!
Az emberek értetlenkedve tekintettek körbe, majd rám, aztán egymásra, de legalább nem hőzöngtek már. Egy szmokingot viselő férfi feje vérzett, egy nő a falhoz bicegett… mindenki rémülten várta a fejleményeket.
– Mi történt? – hajoltam le Anastasiához, akit a rajongóim a színpadhoz préseltek, amikor követni akart.
– Nem tudom. – Ujjai gyorsan mozogtak a telefonja kijelzőjén. – A Twitter és a Facebook tele van valami hülye hashteggel: „#szeretünkWill”. Szükségem van egy kis időre, míg rájövök.
Megtudom Carolyntól, mielőtt megölöm.
ISBN 978-615-82244-0-6