William
Nem éreztem magam jobban, miután eltűnt a nő. Kívántuk egymást, mégsem jutottunk dűlőre.
Legalább baromi szórakoztató volt ilyen dühösnek látni. Ha szemmel ölni lehetne, már rég halott lennék.
Ökölbe szorítottam a kezem, ellazítottam. A teraszajtóhoz sétáltam, kinyitottam és kimentem a szabadba. A hideg levegő csípte meztelen bőröm, teleszívtam vele a tüdőmet. Az ég ismét megmutatta az árnyalatait, világostól egészen a sötétig, csak néhány helyen tört át rajta halványsárga kezdemény.
Milyen jól mutatna fehér bőre a sötétkék lepedőn… öklömre csavarnám hosszú haját, miközben keményen elmerülök benne. De akár az ágyhoz is kikötözhetném, hogy alaposan megkínozzam. Többször is elvinném az orgazmus közelébe, aztán nem engedném elélvezni. Ez megfelelő bosszú lenne a pofonért vagy az arcon locsolásért. A mellbimbóját addig harapdálnám, ameddig nem sikoltja a nevem.
Ágyékomba akaratlanul egyre több vér pumpálódott.
Körbejártam a teraszon, alattam elterült a nyüzsgő város. Felhangzott az autók dudálása, az emberek nyugtalansága.
Soha többé nem találkozunk. Egy kellemetlen emlékké válik az idő folyamán.
Újabb hosszú lélegzet a hideg levegőből. Estig rengeteg szabadidőm lesz, amit akár vele is tölthetnék, ha hajlandó lett volna behódolni a köztünk lévő vonzalomnak. Ő viszont ellenállt, csak az interjúja érdekelte.
Más szórakozás után kell néznem.
Előkotortam a cigimet. Rágyújtottam, a kifújt füst elkeveredett a szmog tömény sötétségével. Bűz ült meg a levegőben, sunyi és fojtogató, életekre szomjazó. Ezer meg egy kietlen élet zümmögött alattam, utat keresve, jövőt, célt, reményt… akármit, amibe belekapaszkodhatnak.
Kopogás zavart meg. Elnyomtam a cigit a hamutálban. Átsétáltam a szobán, nyitva hagyva az ajtót: bent még mindig csalárdul lesett rám a nő édes-fanyar parfümje.
Ő jött volna vissza? Kizárt.
Ha igen, akkor… megcsókolom, kockáztatva egy újabb pofont. És nem engedem el, ameddig megadón a karomba nem simul. Ennyi szívózásért nekem is jár már valami.
Összeszűkült a gyomrom, ahogy lenyomtam a kilincset.
Zakery állt az ajtóban. Jókedvűen bemasírozott mellettem.
– Jó reggelt – csuktam be utána.
– Neked is, öcsi! – Ledobta magát a fotelba, lábait felrakta a dohányzóasztalra.
– Minek köszönhetem a jelenléted? – udvariaskodtam mesterkélten.
– Unatkozom. – Kezét összefűzte a tarkóján, a fehér trikója kiemelte temérdek tetoválását. Szöveg futott szövegbe, nagy szavak a kicsikbe. – Tegnap bejártam London nagy részét, nem túl nagy szám. Gondoltam megnézlek, miután kihagytad a reggelit. Ilyen jól sikerült a tegnapi randid az újságíróval?
Unottan a kanapéhoz léptem, ahol alig tíz perce még az említett állt.
– Szuperül. Nem szoktak a nőügyeim érdekelni – támaszkodtam meg a királykék bútor támláján. – Tehát mit akarsz tudni?
– Az előbb láttam távozni egy biztonsági őr kíséretében – somolygott. – Jöttem megnézni, hogy egyben vagy-e még. Úgy nézett ki, mint aki gyilkosságra készül.
– Megúsztam. – Ez mosolyt csalt az arcomra. Megérdemelte a szuka. – Tegnap este én dobtam ki, most nem pazaroltam rá az erőmet.
– Mivel húzott fel? – vonta fel sötét szemöldökét. – Szép kis darab.
– Hagyjuk, nem akarok erről beszélni.
Megint a teraszajtóhoz sétáltam, mozognom kell. Zakery tekintetének melegsége idegesített, mintha a vesémbe látna és mindent tudna rólam…
– Nem vagy jól, megint nem alszol? – szólalt meg lassan, óvatosan. Rágyújtottam egy cigire.
– Majd jobban leszek. Ha vége ennek az egésznek, talán alszok is – válaszoltam, hogy mondjak valamit. – Ma pihenek és a holnapi koncertre megint száz százalékos leszek.
– Nem kell száz százalékosnak lenned. Elég az ötven is! Nem kell mindig a tökéletességet hajszolni.
Aha, persze. Csak én éppenséggel imádom a tökéletességet. Anélkül csupán középszerű lennék.
Csinálnom kell valamit!
– Miért nem Igort fárasztod?
– Őt nem féltem attól, hogy egy túlhajszolt újságíró leszúrja. Nálad ennek a lehetősége sokkal inkább fennáll.
Zakery jól bírta a folytonos koncertezést és utazást. Amikor tehette, pihent, minden városban szétnézett, ahol lehetőségünk adódott rá. Én meg hotelszobákra emlékeztem, tárgyalótermekre, stúdiókra, emberek millióinak az arcára.
– Miért csinálod? A koncertezést. Szeretted a régi életed, szeretted a béna lakókocsidat, a szar melódat – tártam szét a karomat. – Miért jöttél velem?
„Majd csak lesz valahogy” – állt a kulcscsontján.
– Miattad, hülye gyerek. Kell valaki, aki a földön tart és helyre rakja az egódat. Kell valaki, aki megvéd. – A komoly szavakat csak kedves mosolya ellensúlyozta.
– Simán lenyomlak – cukkoltam.
Elnevette magát. Kiskora óta harcművészeteket tanult, valószínűleg esélyem se lenne ellene.
– Hajrá! De elég hülyén néznénk ki a holnapi fellépésen. Az újságíró ilyen bölcselkedő hangulatba hozott? Ezzel húzta ki a gyufát?
– Ismered a mondást, hogy: aki kíváncsi, hamar megöregszik?
– Hova öregedjek még?
– Te mire vágysz? – dobtam be hirtelen a témát.
– Nem mindenkinek kell a világ, öcsi! – Egyik kezével beletúrt sötét hajába. – Család, gyerekek. Egyszerű élet. Megvettem a műhelyt, elég pénzem van és lesz egy darabig, amíg az emberek autót vezetnek.
– Harmincnyolc évesen már nagyon bele kéne húznod akkor a gyerektémába.
Soha nem gondolkodtam még azon, hogy megnősülök és gyerekeim lesznek. Ez az egyszerű élet nem nekem való.
– Előbb nő kéne – sóhajtott fáradtan.
– Mintha nem lenne választási lehetőséged! – horkantottam. – Amikor befejeztük és visszamegyünk, összeszedsz valami csajt, aztán megházasodsz?
– Ez a tervem. De nem valami csajt, hanem azt a csajt.
– Felcsaptál hősszerelmesnek?
Erre nem válaszolt, ujjaival a fotelen kezdett dobolni, ezzel jelezve, hogy ezentúl szarik a beszélgetésünkre, valójában nincs is jelen. Beleszívtam egy utolsót a cigibe, majd a teraszon elnyomtam a hamutálban. Visszatértem a képhez, amiről a lefolyó fekete festék kisebb tócsát hagyott a padlón. Levettem az állványról, újabb vásznat raktam fel.
– Nem verekszünk? Esetleg egy barátságos bokszmérkőzés? – kérdeztem szórakozottan. Egy kis testmozgással kiadhatnék sok-sok fölös energiát.
– Szerezz inkább egy nőt magadnak! – Elővette a telefonját és belemerült. – De ne olyat, aki képes leszúrni.
Belemártottam az ecsetet a barna festékbe, pacákat rajzoltam vele a fehér anyagra. A zöldbe kevés feketét kevertem, a szín elég mély lett, hosszú szálakat húztam vele. Megpróbáltam újra kiüríteni az agyamat, elengedni a koncentrációmat, hagyni a kezemet dolgozni.
Kisvártatva egy sötét erdő részlete jelent meg. A formák nem teljesen stimmeltek, de a színekből felismertem, mi is akar lenni.
– Eljössz velem az esti jótékonysági bálra? – törtem meg a hosszúra nyúlt csendet.
– Nem vagyok a csajod. Elég lesz neked Ani. Vagy magányosnak érzed magad ebben a pokolian nagy városban és szeretnéd, ha valaki fogná a kezedet?
– Úgy ismersz? – horkantottam fel. – Mit csinálsz majd a turné után? Azon kívül, hogy megkeresed leendő gyerekeid anyját.
– Két hónapig ki se mozdulok a házból, utána visszaállok a műhelybe dolgozni. És te? Elmész a Bahamákra pihenni? Esetleg Hawaii?
– Filmezni fogok. – A földből barnás-vörös, életekre szomjazó növényeket növesztettem. – Ani talált egy-két ígéretes forgatókönyvet.
Felnézett a mobiljából.
– Belevágsz a színészkedésbe? Mi lenne, ha leállnál és pihennél? Vagy nem ismered ezt a szót? Elmagyarázzam a jelentését? Leülsz, aztán nézel ki a fejedből, lehetőleg egy szép helyen. Nem nehéz, egyszer próbáld ki, pompás érzés.
– Pompás? – pillantottam ki a vászon mögül.
– Tegnap egy részeg kiscsaj mondogatta, megragadt. Felfogtad a többit is vagy teljesen megakadtál ezen az egy szón? – A mondat végére elkapta egy köhögőroham. Intett a kezével, azt üzenve: mindegy.
Egyre sötétebb zöldet kevertem ki a fekete használatával, pontokból álló lombokat festve a vékony törzsekre.
– Jobban vagy?
– A párás levegő jót tesz, bár kevesebb szmoggal élhetőbb lenne. Már alig köhögők. – Felnézett, ezzel jelezve, hogy tényleg jól van, felesleges aggódnom érte.
– Ha végeztünk, elmehetnénk Brazíliába, az őserdőbe – ajánlottam fel. – Az ottani levegő biztosan jót tesz.
– Én inkább autókat nézegetek – emelte fel a mobilját. – Vagy motorokat. Engem ez eléggé kikapcsol.
– Ez beteges – fintorogtam.
Egy kép ugrott be: gyerekként szétszerelt két matchboxot, darabjaik a szőnyegen hevertek, ő meg boldogan vigyorgott egy csavarhúzóval a kezében.
Mielőtt az emlék folytatódott volna, leállítottam és inkább a képre összpontosítottam. Okkersárga hosszúkás szemeket festettem a fák közé.
– Kinek mi. Nekem az önkifejezés utáni vágyad a beteges. Igazán, de tényleg, kicsit lehiggadhatnál. Nem változik meg a világ attól, ha kicsinálod magad.
– Akkor minek vagy itt? – kérdeztem újra. – Ha nem hiszel az egész turnéban?
– Újra elmondom, hogy miattad! – Felállt a kanapéról. Fülében megcsillant a vékony ezüst karika. – Nélkülem már kurvára elvesztél volna.
– Baszd meg!
– Kiváló végszó, távozok is! – Meghajolt és intett egyet.
Üresség. Üresség lesz a végén. Zakerynak lehet, hogy igaza van, semmi nem lesz. Minden ugyanolyan marad, és semmi nem változik.
A kilincset Aninak adta. A nő egyik kezével a gyűrűjét húzogatta a nyakláncán, másikkal a telefonja kijelzőjét piszkálta. Összeráncolta a homlokát. Valószínűleg nem fogok örülni az új híreinek…
Carolyn
A notebook billentyűzete füstölgött az ujjaim alatt. Muszáj találnom valamit, akármit, bármit… nagyjából negyven oldalt végigpörgettem már Williamről. Interjúk, riportok, képek, pletykák, ráadásul a profiljait is visszapörgettem évekre visszamenőleg.
Három estét marad még a városban, holnap és holnapután lesz egy-egy koncertje. A mai estéje szabad. Mit fog csinálni? Biztosan nem tökölészik egyedül a hotelszobájában.
Ki kell találnom valamit!
Ujjammal a touchpad mellett doboltam. Bandu, a kollégám, előttem ült, a gépe fölé görnyedt. A sarokban álló lámpából polipként álltak ki a világító karok, a leghosszabbak benyúltak felénk. Vajon mikor szerez arról tudomást, hogy biztonsági őrök tettek ki a hotelszobából? Vissza fogják nézni a kamerafelvételeket, és akkor kiderül, ki vitt be. A lakótársának annyi.
Kinyílt a bejárati ajtó, Hugó érkezett vissza az ebédjéről. Amikor rám nézett, az ujjaim leálltak a dobolással. Jöjjön, aminek jönnie kell…
– Carolyn! Bejönnél kérlek az irodámba? – intett az üvegfalú lyukra.
Lezártam a notebookomat, a telefonomat pedig magamhoz vettem. Előreengedett az ajtóban. Az asztala előtt álló székhez kopogtam vastagsarkú csizmámban, és egy elegáns mozdulattal leültem. Ideje gyorsan kitalálni valamit.
Hugó egy szusszanás kíséretében foglalt helyet a fekete forgószékében. Megmarkolta a karfát, kényelmesen hátradőlt benne, a szék halkan nyekergett a súlya alatt.
– Vártam az interjút, de még nem küldted át. Mikorra fogod megírni?
Én is hátradőltem a székben, mutatóujjammal a mobilom hátán folytattam a dobolást.
– Problémákba ütköztem – bólintottam. – William Malto személye igencsak megugorhatatlan problémának minősül.
– Ezt meg mégis hogyan kéne értenem? – szűkítette össze a szemét.
– Nem volt túl kooperatív az interjú alatt.
A szoba falán lévő keskeny polcra csupán egy képkeret került, ami egy idilli családot mutatott be. Mellette egy focilabda, rengeteg aláírással. Ezzel a főnököm le is tudta a szoba berendezését: még az asztalán sem ténferegtek kósza apróságok.
Hümmögött egyet.
– Azt akarod mondani, hogy nincs kész az interjú? Azt akarod mondani, hogy nem tudtad elkészíteni az interjút?
– Nincs kész, mert egy rajtam kívül álló ok miatt nem tudtam elkészíteni – helyesbítettem.
Mert az énekes egy öntelt barom, akit legszívesebben belefojtanék a Temzébe. Megfizet mindenért a rohadék! Már csak azt kell kitalálnom, hogyan…
Megnyikordult a szék, Hugo szusszantott egyet, kibámult az ablakon. Soha nem hallottam még emelt hangon beszélni, sőt, még soha nem hallottam, hogy valakit úgy igazán leszúrt volna. Eljött az ideje, hogy megismerjem ezt az énjét?
Valójában igaza lesz. Nem készítettem még el az interjút, és valószínűleg nem is lesz kész soha, mert nem azon vagyok minden erőmmel, hogy megcsináljam, hanem azon, hogy mindenért visszafizessek Willnek.
– Ez nem túl jó hír. Hogyan szeretnéd ezt a problémát kiküszöbölni? – tette fel a kérdést az üvegnek vagy a toronyháznak.
Sehogy. De egy távoltartási végzést megúsztam eddig, az is valami, nem?
– Vannak terveim. Ott leszek a holnapi koncertjén, és utána megpróbálom rábeszélni, hogy készítsük el az interjút.
Hazug!
Rám emelte fáradt tekintetét, ráncai árkokat szántottak az arcára. Hugó fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak.
– Mi történt az interjú alatt? Van okom aggódni?
– Egyszerűen csak nem jöttünk ki jól – csaptam a combomra értetlenkedve.
– Nem jöttetek ki jól – ízlelgette a szavakat.
Tanácstalanul megvontam a vállamat. Előfordul az ilyesmi, nem? Vannak emberek, akik között egyszerűen csak nem működik a kémia. Egyszerűen csak…
Egy rohadt papucsban jött be az interjúra, húsz perc késéssel, egy képmutató, öntelt barom…
– Ezek a celebek azt hiszik, övék a világ és bármit megtehetnek. Még életemben nem találkoztam olyan arrogáns emberrel, mint William Malto.
Hugó közelebb csúszott az asztalához, rákönyökölt.
– Carolyn. Ezek a celebek nem csak hiszik, hogy az övék az egész világ, hanem valóban az övék az egész világ! William Malto egy szupersztár. Azt tehet, amit akar, mert több tízezer embernek koncertezik nap mint nap. Ezzel gondolom te is tisztában vagy. A kérdés valójában az, mi siklott ennyire félre az interjú alatt? A Folyamnál, ha jól tudom, de cáfolj meg nyugodtan, négy év alatt hetven interjút készítettél el, zenészekkel, színészekkel, sportolókkal, celebekkel.
Valójában hetvenegyet.
A családi képen Hugó a feleségével és a két lányával pózolt egy karám előtt, ami mögött foltos pónik legelésztek.
– Holnap megpróbálok szépíteni – mosolyogtam kedvesen.
Hogyne.
– Rendben – fújta ki hosszan a levegőt. – A másik téma, amiért hívattalak, az az esti UNICEF rendezvény. Az újság kapott meghívót, Brittanynak kellene elmennie rá, de még mindig beteg.
A fenébe, nekem más dolgom…
UNICEF rendezvény?
Közelebb hajoltam az asztalhoz.
– Elmegyek, persze.
Beharaptam az alsó ajkam.
– Melyik cég szervezi?
– Ez miért is fontos? – Hugó szemöldöke a homlokára szaladt, először értetlenül, aztán gyanakvón szemlélt.
– Lehet, ismerem a szervezőket, és akkor még több információhoz tudnék hozzájutni.
– Értem. Átküldöm a meghívót. – Lehajolt a hátizsákjához, elővette a notebookját és felrakta az asztalra. Felnyitotta a tetejét, a képernyő fénye megvilágította, szemüvegéről visszatükröződött egy sivatagi látkép. – A Happy Rising a szervező.
A mobilom kijelzőjén lekúszott az új e-mail értesítés, megérkezett a meghívó is.
Telitalálat! Felálltam és már emeltem is, hogy tárcsázzak. Kicsöngött, egy kedves, női hang szólt bele.
– Szia, Margaret! Carolyn vagyok. Este elmegyek az UNICEF gálára. Szeretnék írni róla egy nagyszabású cikket, a célokról, támogatókról, arról, miképpen segítik az ilyen rendezvények a közjót. Külön szeretnék a cégetekről is írni, hogy hogyan valósítjátok meg az ilyen összejöveteleket.
ISBN 978-615-82244-0-6