Carolyn
Nincs a földkerekségen még egy ilyen pökhendi, beképzelt faszkalap, aki ennyire odalenne saját magáért. Ráadásul szó szerint kidobott a szobájából!
Kiszálltam a taxiból. Vörös neonfények hirdették a hely nevét, alatta magas sarkúba bújt nők cigiztek inges férfiak társaságában. Ahogy elhaladtam mellettük, többen is intettek vagy köszöntek: zenekarok tagjai, tévések, színészek – a régi munkahelyem közkedvelt prédái.
Az üvegajtóhoz érve már megcsapott az impulzív techno. Bent sötétségben tekergőztek a testek, a homályban alig-alig lehetett kivenni az emberek arcát. Beléptem a helyre és felmértem a közönséget, valaki intett… ragyogó ezüst mini, szőke hosszú haj. Átvágtam a szellős táncparketten a barátnőmhöz, aki a tévés Jane-nel álldogált az egyik köralakú bárpult mellett. A fekete hajú és barna bőrű nő erős ellentétet alkotott Ivyval, úgy festettek egymás mellett, mint egy érem két oldala.
– Sziasztok – könyököltem fel a pultra az italuk mellé. Ivy végigmért, felhúzta az egyik szemöldökét.
– Nehéz nap és ne is kérdezzelek, vagy szeretnél róla beszélni?
– Majd máskor. – Szemügyre vettem a kivilágított pultot, ahol több sornyi alkohol várt rám.
Hogy lehet valaki ekkora barom?! Hogy dobhatott ki a szobájából?
– Te tudod – vont vállat könnyedén. – Jane éppen arról mesélt, hogy megkapta a BC-1 reggeli hírműsorát.
– Gratulálok – mosolyogtam rá. – Ez igazán remek hír! Láttam múltkor a riportodat azzal az orvossal, akit műhiba miatt perbe fogtak. Nagyon jól sikerült, megérdemelted a lehetőséget.
– Köszönöm, ez igazán kedves tőled – húzta félszeg mosolyra vastag ajkát.
Egy-két hónap és befut, akkor érdemes lesz foglalkoznom vele. Láttam már bulikban, ivott rendesen, a múltkor átesett egy sor asztalon is a Bravo klub megnyitóján. Elsőrangú képet készítek majd róla, amikor éppen a földön fetreng vagy éppen két csávó vágja partiba.
– Kérek valami italt – indultam el a pulthoz.
Soha, senki nem mert így megalázni. A büszkeségemen esett csorba fájón lüktetett.
A feketébe öltözött barista egy pimasz mosoly kíséretében látott neki elkészíteni az italomat: jeget, fehér rumot, mentát és citromot tett az ezüst keverőbe, amit aztán szódával öntött nyakon. Rátette a tetőt, kemény mozdulatokkal rázni kezdte, a jegek koppanása a fémen felforgatta a zene egyre idegesítőbb menetelését.
El kell készítenem az interjút. Nem nyerhet ő! Lenyeltem a forrongó indulatot, muszáj kitalálnom valamit. Muszáj megtudnom róla valamit… ha kideríteném, miért szakított a barátnőjével, akkor a Pletykák királynője posztját osztogatnák meg még a tengerentúlon is.
A barista egészen fentről öntötte a keverő tartalmát egy pohárba. A színtiszta folyadék csobbanva landolt a magas falú üvegben. Papír szívószál kíséretében tette elém, és még kacsintott is hozzá. Felmutattam az órámat, mire elém penderítette a terminált.
Belekortyoltam a hideg italba. Édeskés íze átjárta a számat, azonnal kisimította megviselt belsőmet. William csókja még mindig a számon égett, kezének lenyomatától forrt a bőröm.
Amikor közel került hozzám az erkélyen, elbizonytalanodtam. Működött a varázsa, a bűvkörébe vont, mint éjszakai fény a molylepkét. Mágikusan vonzott, parfümjének citrusos illatától összezártak a combjaim. Férfias, erős, vonzó. Veszélyes. Mert nagyon is tisztában van a hatalmával.
Ajka billogként nyomódott az enyémre. El akart hallgattatni és leigázni.
Ez az a két dolog, amit soha senkinek nem engedek meg.
– Rég láttalak erre, Carolyn – hangzott fel mellettem egy ismerős, mély bariton. – Jól nézel ki!
– Talán előled menekülök, Matt – kavartam meg az italomat a fehér szívószállal.
– Ennyire ijesztő lennék? – támaszkodott meg mellettem. Laza tartást próbált felvenni, de inkább tűnt mókásnak, semmint könnyednek.
– Csak ennyire undorító – mosolyogtam rá.
Halkan ciccegett, sörét a poharam mellé tette. Rohadtul tudja, hogy még a szagát is utálom… belekortyoltam az italomba, torkomat marta az alkohol.
– Min dolgozol mostanában?
Felnevettem és felé fordultam.
– Tényleg? Képes vagy megkérdezni?! – Barna szeme vérben úszott. – Tényleg azt várod, hogy erre a kérdésedre válaszolni fogok?
– Beszélgetést próbáltam kezdeményezni, cica. – Megpróbálta megsimogatni az arcomat, én viszont elhúzódtam tőle.
– Ha hozzám érsz, esküszöm, megütlek!
– Imádom ezt a tüzet – vigyorgott. – Mennyire jók voltunk együtt! Hiányzol, néha összefuthatnánk feleleveníteni a régi időket!
– Kösz, kihagyom. – Visszafordultam a hűsítőmhöz. Matt nem mozdult mellőlem, irritáló jelenléte beférkőzött az aurámba. – El is takarodhatsz. Nincs más dolgod? Nincs valami gyakornok, akit meg lehetne húzni?
Felkönyökölt mellettem a pultra, belekortyolt a sörébe.
– Cica, hányszor mondjam el, nem voltunk együtt, egyszer se mondtad, hogy akkor mi most járunk és hűségesnek kell lennem!
Szemöldököm a homlokomra szaladt ettől a pofátlan kijelentéstől.
– Együtt laktunk. Ez neked csupán a szeretői viszonyba fér bele?
– Pár szopás volt, akkor se és most se értem, miért gondolod ezt ennyire túl. Meg se dugtam őket! – A szemét forgatta, mintha tényleg nekem kéne hülyén éreznem magam, amiért ennyire „túlreagáltam”. – Felejtsd végre el és kezdjük újra! Nagyon sok mindenre képesek lennénk együtt!
Előbb költözök ki egy sátorba valamelyik messzi erdőbe.
Áh, nem kortyolgatnom kell ezt az italt. Megfogtam a poharat és a szívószállal nem bajlódva megittam az egész tartalmát.
– Mondd el, mit akarsz, mert biztos vagyok benne, hogy nem ezért kerülgetsz.
Rendeltem még egy italt a pincértől. Bár felesleges, Matt társaságához egy üveg is kevés lenne.
– Gondolom, még nem hallottál róla, de Hugó el fogja adni a lapot – forgatta meg a sörét. – Mint barátodnak, szólnom kellett.
– Ezt mégis honnan veszed?
– Jók az informátoraim. Megunta, túl sok a munka, kevés a siker, szar a pénz. Az újságnak egy nagy dobásra lenne szüksége, hogy visszakerüljön az emberek látómezejébe vagy teljes arculatváltásra. Az elsőre nincs lehetősége, a másodikra meg nincs energiája.
Matt egy gyökér, de remek informátorai vannak, tőle tanultam nagyon sok mindent. Valószínűleg nem hazudik, nincs értelme, hiszen hamar kideríthetem az igazságot, csak rá kell kérdeznem a főnökömnél.
A kérdés inkább az, miért mondja ezt el nekem?
Közel hajolt.
– Ráadásul – súgta. A belőle áradó pállott sörszagtól bukfencet vetett a gyomrom, eltemetett emlékeket idézett fel bennem. –, nagyon sok mindent tudok.
Tekintete kutakodva fúródott az enyémbe. Megmarkoltam az új koktélomat, a pohár hidege hűtött, felszínén apró cseppek ültek ki. A zöld menta rátapadt a jégkockákra, összegyűrődött rajtuk.
– Tudom, például azt, hogyan fűzz az ujjaid köré bizonytalan libákat, akik az újságnál gyakornoki pozícióra jelentkeznek.
– Nem tartalak egy bizonytalan libának – kihúzta magát, sandán méregetett. – Sőt, azt gondolom, hogy egy nagyon erős nő vagy, és nagyon okos – váltott hangszínt.
– Ez bejön? Még mindig van valaki, aki ezt benyeli és sikert érsz el vele?
Szórakozottan ismét belekortyolt az italába. Miután visszatette a felületre, fehéren felhabzott az aranysárga folyadék.
Egyszer elkapom… egyszer biztos, hogy találok róla valami nagyon csúnyát. Az, hogy az újság gyakornokait húzogatja, senkit nem érdekel. Az se, hogy több drog kering a szervezetében, mint egy rave party klubnak a szennyvízelvezetőjében. Az pedig végképp nem, hogy pultosokat és biztonsági őröket ken meg. A Pletykák királynője már két képet is megosztott róla, az egyiken éppen egy telefon kijelzője felé hajol, egy csík fehér porra, orrában szívószállal. A másodikon pedig… este, az iroda sötétjében letolt nadrággal áll, előtte egy fekete hajú lány térdel.
Senkit nem érdekelt.
Egyszer viszont nagyot fog hibázni, és én ott leszek, hogy tönkretegyem.
– Mondd csak, jó érzés játszani a jégkirálynőt? – Az utolsó szót édes gyümölcsként ízlelgette. – Nem túl magányos a tornyodban, odafent? Milyennek képzeled a hercegedet? Szőke hajú lesz, kék szemekkel, fehér paripával?
– Egyszerű lesz, mint egy parasztlegény: nem lesz célja meghúzni a vár összes cselédjét.
Matt könnyedén felkuncogott.
– Tényleg hiányzol, cica – simított fel a derekamon, mire elütöttem a karját. – Olyan jók voltunk együtt!
Mögötte Karly, egy sorozatszínésznő vetődött a pultra, spiccesen nevetgélt egy fiatal sráccal.
– Múlt idő.
Az órámra néztem. Fél óra és véget ér ez a nap is… talán ideje lenne hazaindulnom. Úgy látszik, ez az este semmit nem tartogat számomra, csak hülyéket.
De mi van, ha hazamegyek és utána történik valami említésre méltó? Én meg kihagytam az alkalmat csak azért, mert kikészített két barom?
Szemügyre vettem a helyen iszogató embereket: egy másodrangú színész, aki musicelekben lett felkapott, egy jazz banda énekese, két reality szereplő, egy rapper, egy pornószínésznő, egy rendező… első- és másodrangú lehetőségek, akiket hagynék elúszni?
Ivyék már összesimulva táncoltak a táncparketten. Ezüst keveredett élénkpirossal, sötétbőr a hófehérrel – izgató egyveleg. Körülöttük félrészeg emberek dülöngéltek valami képzelt ütemre, vagy próbáltak beszélgetni, túlkiabálva a zenét.
Felkönyökölt mellém, a fehér inge felgyűrt ujja alól kilátszott egy okosóra.
– Vissza kéne jönnöd az újsághoz.
Az arcába röhögtem.
– Te ezt képes voltál kimondani? Mégis mit képzelsz magadról?
– Mellettem lenne a helyed – húzta ki magát magabiztosan. Aztán annyira belemászott az arcomba, hogy sörszagú lehelete már rólam verődött vissza. – Lehetnél a királynőm.
Tompa tekintete a köd ellenére élesen fürkészett.
A szívem kihagyott egy ütemet. Utána pedig tízszer gyorsabban folytatta a dobogást.
Matt a pultnak dőlt, lehúzta a sörét. Honnan jöhetett rá? Sehonnan. Csak össze-vissza beszéli a hülyeségeit. Hosszan megszívtam a szívószálat, az áttetsző kockák csengve csapódtak a vastag falnak. A felszínen sárga citromkarikák úszkáltak.
– Miranda lelép az újságtól. Egy ideje új embert keresek a helyére. Vissza kéne jönnöd – nyomta meg erősen a kéne szót.
Esélytelen. Elég volt négy évig elviselni… elviselni őt és a folyamatos játszmázását.
– Engedd el! – vetettem oda.
Teljes testével felém fordult, halkan kuncogott. A gombok szorítását alig bíró hasa kis híján hozzám ért, ezért elhúzódtam. Szokása mindig egy számmal szűkebb inget hordani, azt remélve, egyszer csak beléjük fogy.
– Valójában jobb, ha nem jössz át. A munkahelyi kapcsolatok mindig bonyolultak!
Ez a végszó segített elengedni a szórakozóhelyen lévő emberekben rejlő rengeteg lehetőséget.
Köszönés nélkül hagytam el a pultot, majd a klubbot.
****
Lapot húzni húszra. Ezzel a metaforával lehetne a legjobban jellemezni a ma reggeli döntésemet. A Black Jack kártyajáték lényege, hogy az nyer, akinek a kártyáinak az összege huszonegy. Ha senkinek nem éri el ezt a számot, akkor a legmagasabb pontszámú kártyák nyernek. Húsznál már nem szoktak lapot kérni, csak várni, hátha a többieknek kevesebb lesz. Csak azok húznak lapot húszra, akik igazán hisznek magukban: ebben az esetben csak ásszal lehet nyerni.
Bizonyára nem lennék egy sikeres kártyajátékos. Nagy mázli, hogy a szerencsejáték annyira sem érdekelt, mint Tina Turner zenéje.
Kopogtam.
Ilyen érzés lapot húzni húszra.
Malto alig fél perc múlva kinyitotta az ajtót és azzal a lendülettel be is akarta csukni. A nyílásba raktam a lábam.
– Hé, figyelj, hallgass meg! – Megremegett a kezemben tartott pohártartó karton. – Kiöntöm a kávét!
Will hosszan nézett rám, úgy, mintha minimum megmérgeztem volna a kutyáit. Izmos felsőtestét különböző méretű festékpöttyök borították, kék és piros foltok kerültek túlontúl tökéletes hasizmára. Ezek szerint ilyen lehet élőben az a bizonyos „six-pack”.
Pár pillanat után elállt az ajtóból. Eldöntötte, hogy nem töri el a lábfejemet, amit akár egy békekötésnek is vehetnék, de ennyire nem akartam elbízni magam. Főleg, hogy miután végre elkészítettem azt a rohadt riportot vele, biztos bosszút állok rajta az előző estéért.
Engem senki nem dobhat csak úgy ki!
Ahogy beljebb léptem, rögtön kiszúrtam egy állványt az ablaknál. Vászon feküdt rajta, mellette egy kisasztalon különböző színű festékek és ecsetek sorakoztak.
– Hogy jutottál be? – sétált vissza a képhez. Felvette az egyik ecsetet. – Hívom a biztonságiakat – figyelmeztetett érzelemmentesen. Remek, legalább nem a méregtől fortyog, amiért újra megjelentem.
– Várj előtte egy percet – álltam meg a kanapé mellett úgy, mint tegnap. Amikor méltóztatott újra rám emelni a tekintetét, felé nyújtottam a kávét. – Hoztam kávét. Vegán és fair trade.
– Megmérgezted? – dobta vissza a tegnapi labdát.
A pultra tettem a saját kávémat és levettem a fedőt a neki szánt italról. Farkasszemet néztünk, miközben belekortyoltam. Utána körbenyaltam a peremét. Will ádámcsutkája le-fel mozgott. Nos, erre alapoztam az utolsó esélyemet.
– Elfogadod? – mosolyogtam barátságosan, ismét felé kínálva az italt.
– Ez egy békejobb akar lenni?
– Süssek inkább sütit?
– Szeretném megélni a holnapot. Egy kávé nem lesz elég. Elmondanád, mégis mi a francból érezted úgy, hogy vissza kell ide jönnöd? Tegnap szó szerint kidobtalak! –Hangja megkeményedett a mondat végére, úgy csattant, akár egy ostor egy szerencsétlen párán.
Ennyit az érzelemmentességről. Az ajkam harapdálva tettem az ő poharát is az enyém mellé.
– Bocsánatot kérni. Egész reggel emésztett a borzalmas bűntudat. Tényleg nem viselkedtem veled szépen, nem lett volna szabad megpofoznom téged. – Nagyot sóhajtottam, lesütöttem a szemem, akár egy ártatlan virágszál. – Csak, meglepett és nem tudtam kezelni a helyzetet.
– És a víz?
A hófehér járólapot néhány csepp fekete festék pettyezte. Összeszorítottam a számat, tehetetlenül beakasztottam az egyszerű farmerem zsebébe az ujjamat. Az is nagyon járt neked, mert egy suttyó paraszt voltál, és amúgy is egy bunkó, képmutató fasz vagy!
– Azt is nagyon sajnálom, elragadott a hév. – Engem figyelt, átkozottul kék szeme összeszűkült. – Be kell ismernem, hogy kizökkentettél.
Nem szólalt meg. Visszafordult a festményéhez. Arrogáns, öntelt hólyag.
A kanapéra engedtem a táskámat, majd megsimogattam a tetejét. A mai szettemet nem vittem túlzásba, igazodott a szende kislányhoz, akitől az áttörést vártam a férfi felé: egy második bőrként hozzám tapadó zöld pulóver, nadrág, edzőcipő. Lehet, az ilyen csajok jönnek be neki… az asszisztense is elég noname-nek tűnt.
Titkon húzogatná? Csak nem meri felvállalni a kapcsolatukat, nehogy rajongókat veszítsen? Ez érdekes kis részlet lenne az életéből.
– Will – szólaltam meg újra –, nekem nagyon fontos, hogy elkészítsük az interjút. A főnököm kinyír, ha nem adom le ma neki az anyagot.
– Két lehetőséget is kaptál. Elbasztad. Így jártál.
Hogy lehet valaki ekkora faszparaszt?! Tanítani lehetne. Volt már dolgom hozzá hasonló zenészekkel, művészekkel, akik azt hitték, ők szarták az Eiffel-tornyot, de túltett mindegyiken. Ő nem csak az Eiffel-torony létezéséről tehet, hanem az egész földéről, ki vagyok én, hogy színe elé merek járulni?!
Emlékeztessem, hogy szerződés köti őket, tehát neki is ugyanolyan fontos az interjú, mint nekem, hacsak nem akar egy pert a nyakába? Nem. Azzal csak ingerelném. Egy ilyen barom bekattan a fenyegetéstől.
– Három a szerencseszámom – mosolyogtam töretlenül.
Will azonban rám sem nézett. Oh, hogy esnél holtan össze! Megpiszkáltam a bőrkanapé kék felszínén egy gyűrődést, ahol a tökéletessége véget ért, és egy aprócska cérnaszál lógott ki belőle.
Mi lesz így a több tíz millió kattintással? Ráadásul nem hiszem, hogy Hugo jól reagálna, ha bejelenteném, nem lesz interjú. Bár egy távoltartási végzésre sem reagálna túl jól.
Mögé sétáltam, mozgó karja mellett sikerült szemügyre vennem a vásznat. Sötét színek keveredtek egymással, fekete kelt versenyre a szürkével, gömbök a háromszögekkel… mintha egy négyéves gyerek készítené.
– Nagyon szép. Nem is gondoltam volna rólad, hogy a festészetben is tehetséges vagy! A színek keveredése remekül kivitelezett, a formák pedig jól…
– Te még mindig itt vagy?
– Hidd el, észrevennéd, ha elmennék – feleltem széles hátának. A bőre varázslatosan tökéletesnek tűnt még itt is: sem egy kósza anyajegy, sem egy kósza szőrszál… milyen lenne belemarni?
– Vastag a pofádon a bőr.
Széles fekete csíkot húzott az ecsettel, óvatosan ért a vászonhoz. Velem is ilyen gyengéd lenne? Milyen érzés lehet a simogatása? Érdes a keze vagy lágy és puha? Alhasamba vágyakozó görcs nyilallt – nyeléssel szorítottam vissza.
– Ezt a szemtelen emberekre használják. Szerintem te úgy értetted, sok minden lepereg rólam, nem?
– Nem tűnsz… – fordult meg. Hátra akartam lépni, de sikerült elbuknom a gyors mozdulattól.
Will reflexszerűen utánam nyúlt, és a derekamnál fogva megtartott. Magához húzott, megint túl közel kerültünk egymáshoz: orrunk kis híján összeért, az őt körüllengő citromos illat megszédített, egyszerre üdített fel és hívott kóstolóra. Kemény szorítása a pulcsimon keresztül is fűtött.
Könnyű lenne elveszni az ölelésében, megkóstolni tökéletes izmait, hibátlan bőrét, csókokkal elhalmozni minden porcikáját. Szívesen nézném, ahogy elakad a lélegzete, miközben ráereszkedek a farkára…
– Meg sem kóstolod a kávét?
– Mást kóstolnék meg – suttogta karcosan. Nem engedett el, tekintete a számra kalandozott.
– Sajnálom, nagyon keserű vagyok – húzódtam el. Megnyaltam az alsó ajkam, én jöttem ide, én közelítettem meg, mégis mire számítottam?
– Akkor kóstolj meg te!
– Csípősnek tűnsz – szisszentem fel játékosan, majd határozottan hátrébb léptem.
Forró tenyere lehullt a derekamról, tátongó ürességet hagyva maga után. Ha egy ilyen apró érintésére így reagálok, milyen lenne, ha az egész testünk összesimulna? Bőr a bőrhöz, forró a még forróbbhoz. A tegnapi csóknál is kis híján elfelejtkeztem magamról, egy másodpercen múlt, hogy ellöktem, és nem magamhoz rántottam. Belekapaszkodhatnék, miközben elfogyaszt…
– Nem iszok, nem drogozok, ritkán dohányzok. Rengeteg gyümölcslevet iszok, tudod, az édessé tesz. – Willből sugárzott az erotika, könnyedén leolvastam róla, mi jár a fejében: térdeljek le elé, utána pedig feldob a kanapéra, hogy végre pontot tegyünk a kettőnk között lobogó dolog végére. – Amúgy sem kell lenyelned.
Még egy lépést hátráltam.
– Éljen az egyenlőség?
Mikor kezdtem menekülni a támadás helyett?
– Ez nem egyenlőség kérdése. Ez szabad akarat.
– Hiszel a szabad akaratban?
– Ez milyen hülye kérdés? Mindenki hisz a szabad akaratban. – Tartása változott, a támadásra kész ragadozóból várakozóba váltott.
– Nem mindenki. Megvan az előnye a diktatúráknak is – vontam meg a vállam. Az erkélyajtóhoz sétáltam, biztonságos távolságot teremtve magunk között.
Végre elnyertem a figyelmét, de ennek mégsem örültem annyira.
– És mégis mi? Ki szereti, ha irányítják és megmondják neki, mit csinálhat és mit nem? – Félredöntötte a fejét, karját keresztbe fonta a mellkasa előtt, amitől az izmok táncra keltek a bicepszén.
– Sokan nem szeretnének felelősséget vállalni a döntésükért… nem szeretnének véleményt alkotni. – A csókja is ugyanolyan lehet, mint ő: szenvedélyes és uralkodó? – Nekik megváltás, ha más dönt helyettük és más alkot véleményt. A szabad akarat súlyos teher, nem való mindenkinek.
– Te is tehernek érzed? – Leengedte a karját és egy lépést tett felém. – Megoldhatjuk, hogy egy kicsit nélkülözd ezt a terhet – halkult el a mondat végére.
Szerettem volna a hülyét játszani, úgy tenni, mint aki nem érti, mire céloz. Ugyanakkor pontosan értettem. A torkom kiszáradt, az ölem bizsergéssel válaszolt a nyílt felhívásra. Egy kép villant az agyamba, ahogy kikötve fekszek előtte, ő meg azt tehet velem, amit csak szeretne. Akaratlanul nyeltem egyet, ezzel szánalmas módon elárulva, mennyire mélyen is érintett.
A tekintete szó szerint felcsillant, győzelemittas kis mosollyal vetette rá magát a lehetőségre.
– Ez izgalomba hozott – jelentette ki csendesen. – Szeretnéd, ha megkötöznélek? Tetszik a kiszolgáltatottság gondolata? – Hangja mély morajlássá változott a vágy vibrálásától.
– Annyira bízok benned, mint egy tigrisben – szólaltam meg határozottan, bár a hangom elcsuklott. – Előbb dugnám a szájába a kezemet, mintsem hagyjam, hogy kikötözz. Ez bizalmi dolog, amihez…
– Ettől függetlenül eljátszottál a gondolattal – vigyorgott pimaszul. – Hazamész és erre a fantáziára fogsz magadhoz nyúlni? Mit teszek veled ebben a fantáziában? Elfenekellek? Kihasználom a tested? Vagy az enyémet erőszakolom a tiédre? – faggatott nyersen, és minden kérdésével egyre közelebb került.
Elfogyott a levegőm. Kimondott szavaitól a pihék égnek álltak a karomon, mintha azokkal simogatna. Mozdulatlanul vártam, míg egy méteren belülre nem került. Akkor túl valóságossá vált, túl naggyá, túlságosan kitöltötte a teret, ráadásul könnyedén sarokba szorulhatnék, ezért gyorsan kiléptem és kikerültem, végig szemmel tartva.
Csak egy interjút akartam tőle, a testem viszont teljesen másképpen gondolkodott erről.
Nőgyűlölő paraszt, aki kidobott az ajtón, mintha szőnyegére piszkító rossz macska lennék.
Ismét a kanapéhoz mentem, teret és időt nyertem lenyugodni.
Utánam fordult, tekintete ezeregy bizsergető ígéretet rejtett. Elindult felém, könnyedén lépdelt, lehajtott fejjel – úgy döntött, nem hagyja veszni a prédáját. Ennyit a nyugalomról.
Megállt előttem, és a köztünk lévő tér szinte teljesen megszűnt. Egyik kezét lerakta a karom mellett a kanapéra, hosszú ujjai, amivel előbb az ecsetet fogta, belemarkoltak a bőrbe. Engem is ennyire erősen markolna, amikor belém csúsztatná a… nyeltem egyet
Aztán a másikat is feltette. Felém dőlt. Beszorított. Megint. Lélegzete elérte a bőrömet, annyira közel állt, hogyha felé emelném a fejemet, a szánk összeérne.
– Áruld el – suttogta rekedten –, meddig mennél el egy interjúért?
Kihúztam magam, ránéztem. Sötét lángolása érintés nélkül is elért, közel lökve a forrásponthoz.
– Semeddig – zártam össze a számat. – Van egy szerződés, amit teljesítenetek kell nektek is.
– Hányan dőlnek be a műsorodnak? – Elhajolt, orrával megcirógatott. A szívem félrevert. A csókjának is citromos íze lehet? Nyers keserűség… – Hányan kezdenek el csak azért beszélni neked az életük legtitkosabb dolgairól, mert eljátszod, hogy megdughatnak?
Átlátott rajtam az első perctől kezdve… azóta szórakozik. Nem csak én csináltam a műsort, hanem ő is nekem. Megremegett a szám.
Távolabb húzódott, fekete szempillája félig leárnyékolta a szemét, ahogy engem vizslatott. Pimaszul, önelégülten mosolygott.
– Átlátszó vagy, mint egy kibaszott ablak. Előadod a könnyűvérű ribancot, hátha az alanyaid felálló farka minden vért kivesz a fejükből, és gondolkodni is elfelejtenek. – Felemelte a kezét, ujjaival megérintette a hajamat, nagyon lassan elhúzott egy hosszú tincset, végigsimítva vele a kulcscsontom szabad felületén. – Most meg jött a szende szűz, hátha erre jobban harapok?
– Félreismersz – suttogtam. – Ez az, amit te látni akarsz, de…
– Fogd be! – csattant fel türelmét vesztve.
Eltűnt róla az előbbi veszedelmes játékosság, komor kegyetlenség költözött a helyére.
– Elegem volt abból, hogy hülyére veszel. – Elengedte a kanapét. Hátrébb lépett. – Húzz el, vagy hívom a biztonságiakat!
Némán álltam a tekintetét. Nem dobhat csak úgy ki! Nem fogja megtenni…
– Háromig számolok – szólalt meg újra. – Egy! – Nem reagáltam. – Kettő! – Elsétált a vonalas telefonig és felemelte a kagylót. – Három! – Összeszorítottam a fogamat. – Küldjenek fel egy biztonságit, van egy levakarhatatlan újságíró a szobámban.
Ökölbe szorult a kezem. Újabb demonstráció tőle, miszerint nagyobb a hatalma, mint az enyém. Harag vágott át rajtam, fellángoltam.
Kihívóan, fölényesen méregetett, akár egy Istenség, mögötte szürkébe tolult a kinti táj. Ezért kurvára megfizet! Darabokra tépem! Összeszedtem a Louis Vuitton táskámat a kanapéról, az ajtóhoz mentem. Kinyitottam és vissza se néztem.
Lehet, hogy van hatalma. De ez London, és senki nem győzhet le a városomban!
ISBN 978-615-82244-0-6