William
Fehér bőre ragyogott a fekete ruhában. Kihúzta magát, ettől még szembetűnőbb lett a mellbimbója, amely nagyon édes cukorkaként készült átszúrni az anyagot. Szívesen szopogatnám… Félredöntötte a fejét, macskaként méregetett, a legjobb szöget keresve arra, hogy rám vesse magát és elkapjon. Hamarosan rájön majd, hogy nem egy egér vagyok, akivel a kedvére játszogathat. Előtte viszont…
– Egy ilyen turnéhoz tényleg iszonyatos energiákra van szükség. Milyen belső motiváció hajt ennyire? Meg akarod mutatni a világnak, hogy neked még ez is megy, erre is képes vagy?
– Délelőtt már említettem, Napóleon-komplexusban szenvedek, bár nem a farkam mérete miatt. – Eltüntettem az utolsó feketére sütött padlizsánnal és lédús paradicsommal megpakolt falatot is.
Összevonta a szemöldökét.
Elvettem még egy szeletet a tányérról, utána visszamentem az előbbi helyemre a korláthoz. A fémnek dőltem, hidege még a pólómon keresztül is elhatolt a derekamig. Az újságíró habozott egy pillanatig, kinyílt a szája, becsukta. Nyelt egyet. Megzavarta a közelségem… ez szórakoztató lesz.
– Akkor miért? – nyalta meg fakórózsaszín ajkát, amitől a vérem meglendült a farkam irányába. Nyalogathatna mást is, sokkal izgalmasabb lenne akkor az esténk.
Elnéztem az égre, a csillagokat sűrű felhők fedték el.
– Valószínűleg egy ilyen traumára valahol a gyerekkorban keresendő a válasz, nem? Amikor egy sebezhető kiskölyök még azt se igazán tudja, mi történik vele.
Egy nagyon kicsit, tényleg alig láthatóan, felderült. A macska úgy érzi, sarokba tudja szorítani az egeret… a korláthoz sétált velem szemben, ujjait a rúdra fűzte, kissé hátradőlt. Nyaka kecsesen megfeszült, a mély nyakkivágását határoló rengeteg kristály pedig a fény visszaverésével óhatatlanul megint bársonyos bőrére vonta a figyelmem.
– Utána pedig folyamatosan azon van, hogy kompenzálja azt a szerencsétlen kölyköt – folytattam.
Zavartan beleharaptam a pizzába.
– Nagyon sajnálom, ami veled történt – mondta olyan átlátszó műsajnálkozással, hogy majdnem felnevettem.
Csend telepedett közénk, csak a város monoton zaja zenélt nekünk. Beletúrt a hajába, hosszú tincsei ráhulltak a szűk ruhájára, leértek vékony derekáig. Amikor majd kutyapózban várja, hogy végre beléhatoljak, durván rá fogok szorítani és minden lökésemnél közelebb rántom, így hatolva még mélyebbre a lüktető hüvelyébe… ez szuper elégtétel lesz azért, mert totál hülyének néz.
– A gyerekkor egy nagyon érzékeny szakasz, és az ott szerzett sebeink nagyon sokáig velünk maradnak. Mindenki cipel magával ilyen sebeket, a kérdés csak az, mennyire mélyek ezek a sebek, vagy az illető mennyire tudja őket feldolgozni – folytatta az álszent szövegelést, hogy még több információt erőszakoljon ki belőlem.
– Vagy mivel kompenzál – néztem a szemébe. – Én legalább tisztában vagyok vele, és a hasznomra fordítottam.
– Mi történt? – Hangja elvegyült a levegővel, kedves suttogásként suhant csak át a téren, akár egy gyengéd csábítás: nekem nyugodtan kiteregetheted a borzasztó múltadat és életedet, ígérem, szépen fogok bánni vele.
Amennyire egy újságíró szépen tud ezekkel bánni: lenyúzza róla a bőrt, a véres cafatot pedig az emberek közé veti, hogy marakodjanak rajta.
Sóhajtottam, az edzőcipőmre bámultam. Magas sarkú cipő kopogott felém… meleg tenyér hízelegte fel magát a hátamra.
– Megértem, hogy nehéz neked erről beszélned.
Felnéztem. Alsó ajkát lebiggyesztette, szemében a sajnálkozás apró lángjai ragyogtak.
– Már nagy vagy és erős, akkor viszont még gyenge voltál és sebezhető.
Az arcom belső oldalába haraptam, hogy ne nevessek fel. Ezt a szar dumát!
– Az életben vannak nehéz dolgok. – Felé fordultam, elfogyott közöttünk a távolság. Tenyere hátamról a felkaromra simult. – Mit akarsz hallani? – súroltam fülét a számmal. – Hogy vertek? Zaklattak? Megerőszakoltak? Bántalmaztak?
Élesen beszívta a levegőt, forró lélegzetét a nyakamon éreztem.
– Miért olyan kurva jó dolog másnak a tragédiáját kibaszni az emberek közé, hogy aztán csámcsogjanak rajta?
Hátralépett.
– Te szórakozol velem! – szisszent fel mérgesen.
Megvontam a vállam és visszadőltem a korlátnak.
– Te keresel olyat, ami nincs. Gondoltam, megadom neked.
Elhátrált tőlem, pillantása elsötétedett, az eddig viselt maszkja összetört.
– Szerinted mókás bántalmazott gyerekeken szórakozni? Erről írjak az interjúban? Hogy a nagy William Malto képes volt ebből viccet űzni? Vagy talán nem is áll annyira távol az igazságtól, amit előadtál és így próbálod elrejteni? Az apád egy alkoholista volt, elhagyott titeket, és előtte? Előtte milyen volt vele az életetek, Will? – Elindult felém. – Esténként nem találta meg a saját ágyát és melléd feküdt be, aztán… – Elhallgatott, mohazöld szeme pengeként összeszűkült, át akart vágni rajtam, így felnyitva a belsőmet.
Ökölbe szorult a kezem. Mocsokra pályázik, és ha nem kapja meg, ő maga akar teremteni valami használhatót.
– Mit képzelsz te magadról? Szerinted jogod van mások életében turkálni? Amikor esténként lefekszel, nem érzed úgy, hogy a szenny rád tapadt és már soha nem fogod tudni lemosni magadról?
Elvigyorodott, nyeregben érezte magát. Elsétált az erkély másik végébe, ismét a korlátnak dőlt, karjait összefűzte a mellkasa előtt. Távolságot akart tőlem, ami észszerű, főleg, ha tovább folytatja a hülyeségeit.
– Az anyádat bántotta – jelentette ki, mintha mindent tudna.
Összeszorítottam a fogamat. Befejeztem. A vadászatot ezennel lezártam, ideje rátérni a lényegre.
Lassan megközelítettem.
– Most ki fogsz dobni?
– Távol áll tőlem a gyilkosság. – Közelebb léptem, összefűzött karja súrolta a mellkasomat.
– Meg akarsz ijeszteni?
– Nem tűnsz ijedősnek. – Hirtelen kimozdult jobbra, el akart slisszolni mellettem, de én gyorsan elé álltam. – Felesleges próbálkoznod. Tetszik a közelséged, az pedig csak hab a tortán, hogy ez téged frusztrál.
– Nem frusztrál – húzta fel az orrát álszent büszkeséggel.
Aha. A pupillája kitágult, idegességében ismét megnyalta az ajkát – félreérthetetlen jelek. Megmarkoltam két oldalánál a rideg, nedves korlátot. Végképp kalitkába zártam, ahonnan nem fog tudni elmenekülni.
Közel hajoltam hozzá, számmal súroltam a bőrét, mélyen beszívtam izgató illatát.
– Hazug vagy – suttogtam. – De mit is várok egy újságírótól? Talán csak annyit, hogy jobban hazudjon!
– Verte az anyádat?
A veszélyérzete nulla.
Elvesztettem minden türelmemet. A száját sokkal hasznosabb dologra is használhatja a beszédnél. Megcsókoltam, éppen csak egy másodpercre érintettem, a következőben el is távolodtam tőle, hiszen kezét a mellkasomra tette, eltolt magától.
– Ez egy demonstráció akart lenni? – sziszegte. – Hogy te vagy William Malto, a kibaszott tökély, akinek mindent szabad?
– Nem. Ez egy próba volt, hogy megérsz-e ennyi időt, vagy szimplán pazarlom az amúgy is drága és kevés szabad óráimat.
Tenyere az arcomon csattant. Láttam, amint lendül a karja, de eszembe se jutott, hogy képes megütni. Ha ezt tudom, könnyedén elkapom a csuklóját, mielőtt a keze célba ér.
Egész valójában reszketett. Hogy merészelte! A kurva életbe is!
– Jobb lesz, ha elmész! – Hátraléptem, mielőtt meggondolatlanságomban tényleg kivágom az erkélyről.
A bestia mozdulatlanul nyársalt fel a tekintetével, én viszont nem szándékoztam több időt vele tölteni. A düh egy kibaszott erdőtűzként lángolt fel bennem.
Besétáltam a lakosztályba, lerúgtam a cipőimet. Leszartam, mit csinál a liba, inkább lefekszek, mielőtt megfojtom. A hálószobába érve lekaptam a pólómat, bevágtam a sarokba. Megszabadultam a nadrágomtól és az alsónadrágomtól, befeküdtem a takaró alá. Ideje aludnom, mielőtt nemes egyszerűséggel a némbert kilógatom a terasz korlátjáról a nagy semmibe.
Fülemben dobolt a vérem ritmusa, a pulzusom az egekbe száguldott. Hogy merészelt megütni? Mi a francokat képzel magáról?! Lehunytam a szemem, mély levegő…
Kopogtattak.
Csikorogtak a fogaim, amikor kinyílt az ajtó. A küszöbön állt, csípőre tett kézzel, az arca körül hullámzó hajjal.
– Mi a francokat képzelsz magadról? Nem tehetsz csak…
– Fogd be! – vágtam közbe. – Egyenes leszek, mert úgy tűnik, másból kurvára nem értesz. Az egyetlen hasznos dolog, amire használni tudnálak, az a szex. Tehát vagy ledobod a textilt és befekszel mellém, vagy eltakarodsz. Nem tudom, hogy játszod-e az ostobát, vagy tényleg ennyire az vagy, nem is érdekel. Mégis mit hittél, amikor bejöttél egy férfi szobájába? Sakkozni akarok veled? – Szája szétnyílt. – Az egyetlen elfoglaltság, amire jó egy olyan kétszínű picsa, mint te, az a dugás! – Az utolsó mondatot lassan, tagoltan mondtam, mintha egy hülyéhez beszélnék.
Nem érdemelt mást az előbbiek után. Vannak nők, akikkel így kell bánni, sőt, vannak, akiknek ez jön be. Valószínűleg ő is közéjük tartozik. Az elején kedvesen álltam hozzá, még az interjú megismétlését is felajánlottam, erre…
Ledöbbent a sértéstől, mozgott a szája, mintha mondani akarna valamit. De nem tette meg. Szuper, ezek után reméltem, villámgyorsan elhúz, és meg sem közelít harminc méteren belül.
Nem ez történt. A vonásai rendeződtek. Ringó csípővel elindult felém az ágy széle mellett. Le fogja vetni a ruháját, majd rám ül lovaglóülésben… reméltem, a bugyiját fent hagyja, hogy abból én csomagoljam ki, akár egy ajándékot. Keményen megszorítom észvesztően vékony derekát, miközben ráhajolok a mellére.
Vadmacska az ágyban vagy inkább szende szűzike?
Megállt a mellkasom magasságában, de nem vetkőzni kezdett. Elvette az éjjeliszekrényen lévő vízzel teli poharat és rám öntötte a tartalmát.
Összeszorítottam a fogaimat, letöröltem az arcomat. Egy, kettő, három… utána kaptam, viszont a némbernek akadt némi sütnivalója, mert hátraugrott, mielőtt a kezeim közé került volna.
Elég! Mi a faszomat képzel ez a bolond liba?! Remegve pattantam ki az ágyból.
– Megérdemelted – sziszegte, miközben hátrált. – Nem besz…
– Úgy beszélek, ahogy akarok – suttogtam. Elindultam felé. – Erkély vagy ajtó?
Hatalmasat nyelt. Némi félelem csillant zöldesbarna szemében, amit aztán egy felsőbbrendű pillantással akart eltitkolni. A kezem ökölbe szorult. Soha életemben nem ütöttem meg egy nőt sem és nem is fogok ilyet tenni. Gyűlölném magam, ha ennyire elragadna az indulat. Olyan lennék, mint…
Tíz, tizenegy, tizenkettő…
A karomban megfeszültek az izmok.
A legszívesebben a falba vágnék. A józanságom porrá őrlődött a nyomásban.
Húsznál tartottam a számolásban, amikor kiértünk a nappaliba. Nem lepett meg, hogy nem a terasz irányába hátrál. Megállt, még jobban kihúzta magát.
– Nem ijesztesz meg! – próbált határozottan beszélni, de a hangja elcsuklott.
Helyes. Végre fél tőlem.
Beértem, lehajoltam, a vállamra kaptam. Az ajtóhoz sétáltam a tehetetlenül rúgkapáló testtel, fél kézzel kinyitottam és kidobtam a nőt, aki a csinos, kerek seggén ért földet. Becsaptam az ajtót.
Mit gondolt magáról ez a némber? Provokált, megpofozott, arcon locsolt egy pohár vízzel! Pedig még fel is ajánlottam egy második interjú lehetőségét!
Így legyen kedves az ember! Újabb lecke: felesleges kedvesnek lennem.
ISBN 978-615-82244-0-6