Carolyn
Pittyent az órám. Egy új kép érkezett Willtől, megnyitottam. A fekete csipke tangám lógott a mutatóujján, a háttérben egy félig lerombolt templom, mellette egy felújított épület. Egy nagy óra volt az elején, arany mutatóval. Egyenesen az égbe mutatott, bár a tetejét nem rekonstruálták, beszakadtan tátongott.
„Biztosan örül, amiért megmutatod neki a világot.” Lassan létrehozhatok egy mappát, amibe a bugyimról átküldött képeket tölthetem. Ha így folytatódik, akkor bejárja a zenekarral Európát és Ázsiát is. Remélem, azért kimosta… rossz belegondolni, hogy használtan hurcolja magával a farzsebébe rejtve.
Elővettem táskámból a kulcsomat, a fémek zörögve verődtek egymásnak.
„Megpusztul a gyönyörűségtől. Te is így éreznéd magad, ha velem jössz” – érkezett is a válasz azonnal.
Mosolyogva lépdeltem fel a kihalt lépcsőn, a csendet csak a csizmám sarkának kőhöz koppanása verte fel.
„Képzelődsz. Egy olyan öntelt alakkal, mint te, nem lehet igazi gyönyört átélni.”
„Ez fájt. Összetörted a szívem.”
„Jó tudni, hogy van szíved.”
„Mikor érsz haza? Videózhatnánk.”
Felértem a második emeletre, fél kézzel gépeltem az üzenetet, miközben az ajtóm elé léptem. Kulcsomat a zárba akartam illeszteni, de ahogy a két fém összekoccant, az ajtó lassan kitárult, feltárva a sötét előszobát…
Elfordultam, hogy elfussak, de az egy bejárattal odébb lévő kanyarból egy feketébe öltözött férfi bukkant elő. Orra belapult egy hegrengetegbe, durva szemöldöke bozontos szőrszálaktól feketéllett. Megindult felém: széles válla kitöltötte a látómezőmet, vastag karja akkora volt, mint a derekam.
Akaratlanul tettem egy lépést hátra, befelé a saját lakásomba. Nem állt meg, egyre csak közeledett, nagy termetéhez képest meglepően hangtalanul. A sikoly ráégett a hangszálaimra. Reszkető kezemből kifolyt a kulcs, hangos csörömpöléssel landolt a padlón.
Pittyent az órám, rezgett a telefonom. Nem bírtam lenézni, nem bírtam elengedni az idegen látványát, aki egyre csak közeledett. Behátráltam a lakásba, a kitárt ajtó elém került. Sötétség zuhant rám, és a rémalakra is. Lehajolt, tömb méretű combján reccsent a farmernadrág. Felvette a kulcsomat és keményen a markába zárta.
Leállt a szívem dobogása, a zihálásom fülsüketítő módon hatolt át a csenden. Becsapta az ajtót, elvágta a helyiséget a folyosó világításától. A hideg sötét megtelepedett a csontjaimon, csak a nagyszoba ablakain bemerészkedő utcalámpa sárga fénye rajzolta ki a tárgyak élét.
– Nagyon gyorsan eltűntél szombaton – szólt egy túlontúl ismerős hang a nappaliból.
A vér lávaként zúdult át az ereimen, a jéghideg hang sejtszinten dermesztett le. Elfordultam az irányába. Az idős férfi nyugodtan ült a kanapén a telefonommal együtt. A bútorok fiókját kifordították, papírlapok, tollak, apróságok hevertek mindenfelé.
Meg akartam szólalni, azonban ahogy kinyitottam a számat, csak egy reszketeg sóhaj szakadt ki belőlem. Nyeltem egyet, nyirkos tenyeremet a szoknyámba töröltem.
– Mit akarsz? – habogtam.
– Rossz emberrel húztál ujjat. – Felém mutatta a mobilt, szemöldöke megemelkedett. – Mi a jelkódod?
Minden porcikám ellenkezett, lábamban meg-megrándultak az izmok. Ha engedelmeskedek, akkor sem távoznak addig, míg meg nem szerezték, amiért jöttek. Vagy meg nem ölnek. Forró bőrömre cseppeket vert a rémület.
Feltoluló keserű sav marta a számat.
Lehet, megölnek.
A fekete ruhás nagydarab férfi belemarkolt a hajamba, hátrafeszítette a fejem. Felszisszentem.
– Huszonnégy, nulla, kettő – szűrtem nehezen zakatoló légzésemtől.
Abraham feloldotta a készülékem, a kollégája pedig elvette a másikat, aztán a férfi mellé dobta. Megragadta a csuklómat, az órámat is lekapcsolta.
Kegyetlen hiány mart belém. Ennél meztelenebb nem is lehetnék.
– Érdekes képeid vannak. – Felállt és elindult felém.
A rettegés nyúlós masszája bekebelezett, lerántott a mélybe.
Nem fogok könyörögni!
– Álmodban sem gondoltad, hogy egyszer elkapnak, ugye? – Negédes hangjától kirázott a hideg.
Nyeltem egyet. Ha meg is kell halnom… akkor nem roncsként szeretnék meghalni. Nincs joguk gyengének látni.
Egészen közel ért hozzám. Felemelte a kezét, ráncos kézfején egy nagy anyajegy, amiből szőrszálak álltak ki. Meg akarta cirógatni az arcomat, de elrántottam a fejemet.
Megragadta az állam és kényszerített, hogy ránézzek. Szája fintorba emelkedett, kegyetlen fintorba, a gyűlölete legmélyebb bugyrait fedte fel. Képesek lennének megölni? Csak egy poszt miatt? Mennyit ér egy kép?
– Nagyon rossz hobbit választottál magadnak – hajolt hozzám közel. Whisky és szivar szaga keveredett bűzös leheletében.
Meg akart csókolni, mire durván beleharaptam a szájába.
Vérezni kezdett, letöröltem a számról azokat a cseppeket, amik rajtam kötöttek ki.
Az első pofon váratlanul ért, megszédültem, elhajlottam az ellenkező irányba. Tompán megszorította a karomat, ellökött. A kanapéra estem, próbáltam felkelni róla, de a fejbőröm égett, ahogy a másik fickó belemart. Belenyomott a kemény anyagba, a bordó vászon dörzsölte az arcomat.
Abraham lassan felcsúsztatta szoknyámat a csípőmre. Nem bírtam uralkodni a reszketésemen, megmarkolta a bugyimat és megrántotta. A pántok fájdalmasan belém vágtak.
Próbáltam szabadulni, tenyereimet a vállaim alá tettem, hogy felnyomjam a felsőtestem. De hiába próbálkoztam: a férfi erősen tartott, rátenyerelt a lapockámra, testsúlyát az enyémre engedte, ezzel pedig minden lehetőségtől megfosztott.
Összeszorítottam a szememet és a fogsoromat, a combjaimat. Feszesen, amennyire csak tudtam, ez azonban semmit nem számított…
William
Türelmetlenül doboltam a lábammal. A jármű halk berregése elnyelte a cipőtalp guminak ütődő nyikorgását. Letettem az eddig erősen markolt telefonomat magam mellé, de alig néztem el Igorra, már fordultam is vissza a készülékhez, hátha felvillan egy új üzenet.
A hívásaim kicsengtek az éterbe, válasz nélkül hullámoztak a térben.
Az ablak mögött színes épületek emelkedtek, egyenesen a mennyországba készültek. A párás, nehéz levegő megülte a busz belső terét, rátespedt a mellkasomra, kiszorítva belőle az életet.
Zakery karba tett kézzel ült a busz másik sorában, bicepszén egy fekete felirat feszült meg: A cél szentesíti az eszközt.
A mobilom hangtalanul pihegett mellettem. Fel akartam állni és tenni pár kört a buszban, de a hely túl szűkős volt a járkáláshoz. Már csak pár perc, megállunk, kiszállok, aztán körbejárom a hotel környékét.
Egyre gyorsabban mozgott a combom le-fel, egérszürke melegítőnadrágom suhogott. Kisimítottam eltévedt hajszálaimat az arcomból, megmarkoltam a tarkómat, hátradőltem az ülésre.
A házak egymást érték, az autók körülöttünk nyüzsögtek. A buszt vezető férfi feltekerte a hangszórókat: LP: Lost on you száma szólt. A szomorú melódia a gyomromig tekergőzött, összeszorítva azt.
– Nem megmondtam, hogy az a több ezer éves hangszóró nem lesz megfelelő? – üvöltött a telefonjába Brian. – A szerződésben pontosan benne van, hogy mit várunk el, mi az, ami nekünk megfelel!
Előredőltem, homlokomat a fejtámlának támasztottam. A klímából meleg levegő áramlott, szellője végighúzott a szabadon hagyott karjaimon.
Két hétig minden nap beszéltünk videó hívásokban, és több száz üzenetet váltottunk. Napi szinten. Erre napok óta csak a kietlen kicsengés fogadott a vonal túlsó végén.
A valóság kegyetlensége tábort vert az összeszorult gyomromban. Tudtam mit jelent ez…
„Ne fogadj el semmit, a lázadás szórakoztatóbb” – állt Zakery alkarján.
Valaki megsimogatta a vállamat. Kiegyenesedtem. Ani állt mellettem lehajtott fejjel. Kerülte a tekintetem, a telefonját nyújtotta felém.
A kijelzőn egy fehér bőr zakót láttam, szőke tarajt… azt a seggfejt Birminghamből, aki elbaszta a koncertünket, és akinek betörtem az orrát. Alatta egy kép Zakeryről, a szövegből rögtön a börtön szó tűnt fel…
Megosztója a Pletykák királynője négy órával ezelőtt.
A kurva életbe! Ujjaim a mobil köré szorultak, a képernyő pókhálósra repedt.
ISBN 978-615-82244-0-6
Folytatás… 2024. február
További tartalmakért kövess a közösségi oldalaimon:
Címke: romantikus erotikus regény, szenvedély, erőszak