William
A hotel jegyzettömbjére firkáltam, miközben lábam le-fel járt. A bennem zakatoló dallamot próbáltam elkapni, elérni és megfogni, mielőtt elfelejtem.
„Jég roppan, dalol a fagy,
Ködbe rejtőznek a körvonalak,
Csábít a kockázat, suttog a veszély,
Ez a világ nagyon sekély.
Reped a jég, dobbants rajta,
A víz hidege józanít majd,
Elmerülsz, beszív az örvény,
Tenyered alulról a jégre tapad.
Vagy lépj közelebb álnok szeszély,
Húzd a pórázt, ha nem félsz,
Itt az idő, hogy titkaid elbeszéld,
Ez a pár lépés mindent megér.”
A telefonomon lévő alkalmazással felvettem az alapokat. Nem jött egy üzenetem sem, akármennyire is vártam rá.
Ezek szerint ennyi volt. Nekem meg örülnöm kéne ennek… arra koncentrálhatok, amire valóban koncentrálnom kell.
Leraktam a telefont az asztalra, beletúrtam a hajamba, megszorítottam a tincseket.
Hamarosan jön Ani, hogy lerendezzük Tokiót. Felálltam, le-fel keringtem, akár egy megmérgezett kísérleti egér, akin egy új szert tesztelnek. Megálltam az állvány előtt: a fekete város várt rajta. A kitört ablakok hatalmas fogakként várták az élelmet, húst, cafatokat, bármit, amivel enyhíthetik a soha el nem múló kíváncsi éhségüket.
Levettem, és egy tiszta, új vásznat tettem a helyére. A palettán megszáradtak a kinyomott festék foltok, ezért újakat préseltem ki a tubusokból: fekete, szürke… piros, lila, sárga, zöld, narancs, kék. Erőteljes földszaguk bejárta a szobát. Az egyik vékony sörtéjű ecsetet belenyomkodtam a vizes pohárba.
Szűk a bőröm, szűk a világ. Izgalom pörgette az izmaimat.
Először a lilába mártottam. A vászon alján kezdtem, vékony félkörívet húztam, egymás felé újabbakat, amik egyre nagyobbak lettek a fehér lap tetejéig tölcsér alakban.
Következett a piros. A lila félkörívek felé vontam az ívét.
Sárga.
Zöld.
Narancs.
Kék.
Kezem villámként járt, egyre csak húztam és húztam a félköríveket, míg meg nem jelent, amit látni akartam: egy szivárványszín hurrikán.
Átmostam a vízben az ecsetet.
Szürkére színeztem körülötte a lapot, a széle felé haladva feketére.
Amikor elkészültem vele, kimentem rágyújtani a teraszra. Feszítettek a kényszerű érzések: menni akartam és megállni, mozogni és lefeküdni, ott lenni és elbújni. Idegen a szoba, idegen a testem, idegen a város, idegen a bőröm, mintha nem is én viselném.
A teraszajtó üvege visszaverte a tükörképemet. Tökéletes izmok, karakteres arc, kék szemek, jól vágott haj. Ez kellett a világnak. Persze a kiváló show sem elhanyagolható, ahogy az ütős szövegek meg a dinamikus ütemek sem.
Megadtam nekik, így megkaptam, amit én akarok. Azt akartam, hogy a hangom elérjen mindenkihez, hogy egyvalaki biztosan meghallja.
Merengésemből a vonalas telefon csörgése rázott fel. Besiettem és felkaptam.
– Igen?
– Uram? Egy hölgy szeretne felmenni magához, azt mondta, biztosan vár rá. – Megkönnyebbülés áradt szét bennem, a feszes görcs feloldódott. – Carolyn Eversonak hívják.
– Igen, várok rá. Köszönöm!
Leraktam a készüléket, beleszívtam a cigimbe, a nikotin is csak felpörgetett, nem csillapított. Visszatértem vele az erkélyre, elnyomtam a hamutálban. Ezek szerint már nem haragszik annyira… vagy csak szívatni jött. Rajta esélytelen kiigazodnom. Az egyetlen, amit biztosra tudok, hogy ő is a jégen van, velem együtt.
Kinyitottam az ajtót. Hallottam lépéseit a folyosón, egyre közelebbről… a rövid ruhában jelent meg, aminek az alja éppen csak elfedte a fenekét. Csizmája ráfeszült formás lábára, a combközepéig ért. A ruhát leveszem róla, a csizma azonban marad…
– Szia.
– Helló! – köszönt csendesen.
Elsétált mellettem, hajából rózsaillat áradt valami különös sötét aromával keverve, az éjszaka csábítását megidézve. Táskája a kanapén puffant, ő meg háttal hozzádőlt.
Tekintete az enyémbe fúródott. Egyszer sem láttam még ennyire komornak és… elveszettnek. Hozzásétáltam, megfogtam egy hullámos fürjét, a válla mögé tettem. Mohazöld keveredett a gesztenyével, nehéz szemhéjak hajoltak rá. Felsimított a mellkasomon, forró tenyerétől szívem feldübörgött.
Komolyan nézett a szemembe, a régi játékosságnak nyomát sem leltem rajta.
– Vártál már? – suttogta csábítóan és… furcsa mód, reménykedve.
– Nem, elfoglalt voltam az előző csajjal. – Visszahúztam a kezem, a nyakára fektettem, hüvelykujjam alatt vadul pulzált az ütőere.
Halkan fujtatott, szája széle mosolyra görbült.
– Akkor én el is mehetek.
– Próbáld meg. – Gyengéden beleharaptam a nyakába, megkóstolva a mérgező rózsát. Ha megérzem ezt a parfümöt, mindig ő jut majd az eszembe.
Ujjai a torkomra kulcsolódtak. Ez semmiképpen nem hat rám rémisztően, sőt… farkam még keményebb lett a nadrágomban. Carolyn közel hajolt, fogai közé csípte az alsó ajkam, közben a reakciómat figyelte.
A várakozás feszültsége ólomsúlyként rakódott rám az elmúlt órákban, az emiatt érzett harag pedig csak fokozta az érzést.
Elkaptam a csuklóját, a teste mellé vontam. Durva mozdulattal szembefordítottam a kanapéval, szétnyitottam a lábait. Még csak fel se kellett húznom a ruháját, ahogy előredőlt kilógott a bugyija. Félrehúztam a vékony darabot, elővettem és feltéptem a zsebembe veszteglő óvszert. Kiszabadítottam a farkamat, felhúztam a gumit, és elmerültem a testében.
Carolyn nedvesen, forrón várt, nyögéssel fogadta a közelségemet. Kurvára bolondultam ezért a kis hangért, totálisan felvillanyozott. Türelmetlenül mozogni kezdtem benne, ezzel bosszút állva a bizonytalanságért, amit rám szabadított.
Alig pár perc kellett, mire a nyögései átszellemültek, nyújtottabbakká váltak, egyre közelebb került a csúcshoz. Kezem előrecsúsztattam a torkára, szorosan ráfogtam vékony nyakára.
És kihúzódtam belőle, mielőtt elélvezhetne.
– Annyira gyűlöllek – szisszent fel. Vadul próbált szabadulni a karomból, de nem engedtem. – Egyszer nagyon megfizetsz – suttogta elveszetten a szenvedélytől.
– Én is! – Újra megcsíptem fogaimmal a nyakát.
A testébe vágtam a farkamat, és rávertem a fenekére. Felnyögött a váratlan fájdalomtól, de nem akart elhúzódni, az én ütememre járt. Az újabb ütésem is elfojtott sóhaj követte. A szájába haraphatott.
Zaklatottan vonaglott előttem. Ki volt szolgáltatva nekem minden téren, ez a hatalom pedig megrészegített. Hamarosan én sem bírtam már, izmaim feszültek a visszatartott izgalomtól, farkam szét akart robbanni. Rászorítottam a torkára, felsikított, hüvelye összerándult a férfiasságom körül. Átengedtem az uralmat az ösztöneimnek, hagytam a testem végképp birtokba venni a másikét.
Együtt ziháltunk. És mindketten ugyanúgy remegtünk.
Végigsimítottam még a mellén, mielőtt eltávolodtam tőle.
Levettem az óvszert és kidobtam a szemetesbe.
Carolyn megigazította a ruháját, de nem ment el a kanapétól. A pár méternyi távolságból is jól láttam, mennyire remegnek a combjai. Ettől mosolyognom kellett, jó érzéssel töltött el, hogy én gyakoroltam rá ilyen hatást.
– Kérsz valamit inni, esetleg rendeljek valamit ehetőt? – Nem vártam választ, a kis hűtőből elővettem két szénsavmentes vizet.
– Éjfél után nem eszek. – Hangja kicsit elakadt beszéd közben, továbbra is nehezen vette a levegőt, írisze mohazöld árnyalata erősebben látszódott, mint eddig.
– Mert átváltozol, mint a Gizmok? – ballagtam hozzá az üvegekkel. Nem hívtam fel rá a figyelmét, hogy előző nap hajnali négykor ettünk pizzát.
– A víztől változnak át. – Azért elvette az egyik üveget és meghúzta.
– Nem tudom, már nem emlékszem erre.
A Bestia még mindig enyhén reszketett. A vízből jó nagy kortyokat ivott és úgy kapaszkodott az üvegbe, mintha az megtartaná.
Amikor leengedte, pillantásában zavartság tanyázott.
– Mi a baj? Nem volt még ilyen nagyszerű orgazmusod?
– Nem is volt orgazmusom – mordult rám undokan. Felnevettem. Jókedvem Carolynra is átragadt.
– A nyilvánvalóról hazudni elég meredek dolog – kortyoltam bele a vízbe.
– Miért? A politikusok napi szinten ezt teszik – vonta meg a vállát. – Szerinted az embereket érdekli az igazság?
– Nem. Az embereket a látszat érdekli. Az már másodlagos, hogy az igaz-e vagy sem. Merre jártál? – léptem hátrébb tőle.
Letettem a palackot a sarokban elhelyezett bárpultra. Carolyn a vászonhoz lépett, az új képemet figyelte.
– Egy buliban – felelte óvatosan.
– Ami helyett velem is lehettél volna. – Felvont szemöldökkel nézett rám.
– Mert méltóztattál meghívni? Mert írtál pár üzenetet, mintha ezzel minden ellene intézve?
Úgy látszik, ezt a beszélgetést csak elodázni tudtam a szexszel, elkerülni nem.
– Sajnálom, elég rossz hangulatban voltam a koncert után.
Megint halkan fujtatott. Hosszú ujjaival gyengéden simított végig a vásznon, szeme rátapadt, mintha magával ragadná a minta. Visszahúzta a kezét, és kábulatból ébredve felém kapta a fejét.
– Erős vagy bocsánatkérésben, nem? – élcelődött egy halvány mosollyal.
– Van benne tapasztalatom. – Rátenyereltem a pultra, miközben figyeltem, hogyan talál vissza a tekintete ismételten a vászonhoz. – És milyen volt az a buli? Megérte elmenni rá?
– Meg. És érdekesnek nevezném. Mindenképpen érdekesnek. Szerinted – kezdett bele lassan, elgondolkodva –, mi a bűn?
– Szerintem a bűn nem általánosítás. Sokféle bűn van, ahogy sokféle boldogság. Nekem bűn, ha valaki átveri a másikat, de neked ez nem hiszem, hogy bűn lenne, miután napi szinten csinálod. – Felém fordult, érdeklődve félredöntötte a fejét. – Mindenkinek megvan a maga bűne. Az enyém az önzőség saját magammal szemben is. A tiéd az álszentség és a képmutatás. Többnek hiszem magam másoknál, ez is lehetne bűn.
– A képmutatás nem bűn. A képmutatás emberi reakció, amivel elérhetem, amit akarok. – Picit elmosolyodott. – Ezek egyébként rossz tulajdonságok, nem bűnök.
– A bűn szó jelentése ártó szándékú cselekedet. Bajt okozó tett, erkölcsi szabályok, törvények megsértése. Az erkölcsi szabályok megfogalmazását tudom úgy csavarni neked, hogy a végén az jöjjön ki, a rossz tulajdonságok is bűnök.
– Váo, csak nem elolvastál egy értelmező szótárt is?
– Sok mindent elolvasok, ha van időm. Nekem minden fekete és fehér, nincs számomra szürke. Valami vagy jó, vagy rossz, nincsen középút. Nincs megalkuvás. Anit ezzel ki tudom készíteni. Mióta kezdett el érdekelni a véleményem?
Enerváltan vonogatva a vállát megkerülte a kanapét, üvegét a dohányzóasztalra tette. Követtem és megálltam mögötte, haját kisöpörtem a nyakából.
– Megfürödjünk? – húztam le a második bőrként hozzátapadó ruha cipzárját. Az anyag szétvált a fenekéig, lefolyt róla.
– Úgy érzem, te már döntöttél. – A hangjában csengő megadás mosolyt csalt az arcomra.
Pár órám van betelni vele. Nem lesz elég! Minél többet vettem el, annál többet akartam.
Kopogás zavart meg, az asszisztensem nem várt válaszra, benyitott.
– Mindjárt kezdünk – sétált be. Felnézett.
Carolyn nem lepődött meg, és nem is húzta maga elé szégyenlősen a karját. Egy szál bugyiban állt, minden ellenérzés nélkül, felvont szemöldökkel.
– Oh, sajnálom – motyogta Ani lehajtott fejjel. – Will?
A bestiára pillantottam, el kell intéznem Tokiót… kevés az időm, túlságosan kevés.
– Mondd le, Ani, és beszélj Briannel, hogy tárgyalja le velük.
– Biztos vagy benne, Will? – hátrált az ajtóhoz.
Biccentettem, visszafordultam Carolynhoz. Az ajtó halkan becsukódott. Hosszú haja eltakarta a teste nagy részét, vékony derekára felcsúszott a fekete csipkepánt, elvágva fehér bőrét.
Belecsókoltam nyaka kecses ívébe, lágy bőrét dédelgettem.
Felcsengett az órája. Felemelte a csuklóját, a Nicky név állt rajta. Egy kimerevedett pillanatig nézte a nevet, aztán lekapcsolta az óráját és a kanapéra dobta.
Egy ugrás a jégen… vagy beszakad alattunk, vagy elbír minket.
Melegség töltött el.
Csendben vonultunk át a fürdőszobába, zakatoló szívvel, ismeretlen helyen járva.
Megengedtem a csapot a sarokkádba, felzubogott a víz. A cseppek hullámokat kavartak, kisebb áramlatokat keltettek. Beleültem, a Bestia meg követett, háttal nekem dőlt. A vérem pezsgett, a forróság mégis megnyugtatóan kiszívta tagjaimból a maradék erőt. Ezer éve nem történt velem ilyen: együtt fürödtem egy nővel, és nem a zuhany alatt szexeltünk.
– Sok mindent láttam már – szólalt meg pár perc csend után Carolyn. – De a mai buli vitte a prímet. Politikusok és más fontosnak titulált emberek kokainoztak és kurváztak.
– Ezért nem hívtál? Féltél, hogy nekiállok kurvázni?
Carolyn válaszként a combomba csípett, amitől összerándultam.
– Olyan emberekről beszélek, akik a nyilvánosság előtt a család fontosságáról beszélnek, a hazaszeretetről. – Rádőlt a mellkasomra, fejét a vállamra hajtotta. A víz hullámai megtörtek a rózsaszín mellbimbóján. – Erre kétes hírű külföldiekkel röhögcsélnek.
– Akkor miért mész el egy ilyen bulira? Miért nem szállsz ki? – simítottam végig a karján.
Habozott a válasszal. A plafonról gyenge fény világított ránk, amiben minden tünékeny varázsnak látszott csupán. Barna haja a mellkasom körül úszkált, néhány hajszál rám tapadt, csiklandozta a bőrömet.
Vékony jégen járunk, ahol a másik körvonalai már élesek. Csökken a távolság.
– Te tudod? – rebegte maga elé, közben ujjaival alig megérintve cirógatta a combom.
– Igazából sejtettem – nyomtam egy puszit a fejére. – A jótékonysági este elárult. Amit még mindig egy baromi felelőtlen húzásnak tartok.
Lehunyta a szemhéjait, fekete pillái hosszúkás árnyékokat vetettek a szeme alá.
– Azóta már átgondoltam – fújta ki hosszan a levegőt. Azt hittem, igazat ad, de ennyire nem lazította el a víz, nem folytatta a mondatot.
Nem vártam többet.
Már csak pár lépés, és elérjük egymást. Ha a jég beszakad alattunk, akkor mindketten süllyedni fogunk. Mindketten elmerülünk a jéghideg vízben.
– Miért kezdted el ezt csinálni?
– Az egyetem után egy bulvárlapnál helyezkedtem el. Láttam mennyi pénz van egy-egy jó képben, egy-egy, akár hamis mondatban. Mennyi pénz van az emberek szenvedésében és a rosszindulatban. Ez hajtja őket, én meg kiszolgálom őket.
Halkan csobbant, ahogy lábát besüllyesztette a vízbe. A felkavart hullámok körkörösen tágultak a térde körül.
Először a nyakán húztam végig az ujjbegyeimet, aztán lefelé haladtam a karján át a combján pihenő kézfejéig. Figyeltem a saját mozdulataimat, a Bestia hajlatait és az anyajegyeit.
Piszkosul kimerültem az elmúlt pár napban, míg ennek az időnek pont a feltöltekezés lett volna a célja. Carolyn édes kis vámpírként szívott ki. Vagy csak az elmúlt hónapok fárasztó súlya ért hirtelen utol.
Emberek ezrei napról napra, hangok, üvöltések, zene, ütemek, arcok, problémák, megoldások, repülések, autókázások.
Hamarosan vége van, hamarosan megpihenhetek. Befejezem, amit elkezdtem.
– Miért olyan fontos a pénz? – fűztem egymásba az ujjainkat. Vékony ujjai elvesztek az én jóval vastagabb ujjaim között, csupán fehér színük ütött el a sötétebb bőrömtől.
– Mert… – felsóhajtott, próbálva megtörni a meleg pára zsibbasztását –, mert az biztonságot nyújt. Ha valakinek sok pénze van, akkor biztonságban van.
Keze ráfeszült az enyémre, a bilincs egyre szorosabb lett.
– Mi történt Emilyvel? – kérdezte most ő.
A név említésére összerándultam, beletúrtam a hajamba. Fejemet hátradöntöttem a kád kemény peremére, felbámultam a szürke plafonra, ahol tompa fénnyel égtek a lámpák.
– Elkezdtem befutni, elkezdtem egyre nagyobb sztár lenni. Egyre menőbb bulikba hívtak, ő meg jött velem. Elkezdtem koncertezni és volt, ahova nem jött velem. Színésznő akart lenni. Amíg távol voltam, producerekkel kefélt.
Carolyn megfordult az ölemben, megtámaszkodott mellettem a peremen és az arcomba hajolt. Nedves haja rátapadt a vállamra.
– És azóta nem volt más? – A füle mögé simítottam egy tincset, hüvelykujjam az alsó ajkára tettem.
Feszes melle a mellkasomnak simult.
– Nálam mindenkinek egy dobása van – dörzsöltem meg az ajkát. – A nők ezt elbukták.
Édesen felnevetett, miközben ujját végighúzta a szemöldökömön. Elmosolyodtam, ahogy figyeltem a szétnyílt száját, amiből elővillantak fehér fogai, melyekkel úgy szereti a bőröm cincálni. Visszafordult az előbbi helyére, a lábaim közé, feneke a farkamnak préselődött. Kiegyenesedtem, kezem a hasára csúsztattam, lebarnult karom közrefogta fehér karját és felsőtestét.
– Miért akarsz annyira bizonyítani az apádnak?
– Azt akarom, hogy gyűlölje magát, amiért elhagyott minket, még ha ez volt élete legjobb döntése is.
Amikor kimondtam ezeket a szavakat, akkor döbbentem rá, a gyűlölet az az érzés, ami folyamatosan vezet az utamon. Ez nem hagy nyugodni, ez nem hagy aludni.
– Miért ilyen fontos ez neked? Miért fáj ez neked ennyire?
– Miért gondolod, hogy nekem ez fáj?
– A fájdalom az egyetlen, ami nem hagyja továbblépni az embert.
Carolyn lesimított a combomon a térdemig.
– Talán sértettség, amiért olyan könnyen megvált tőlünk. Talán fájdalom. – A súlyos beismerés még másodpercekig dübörgött a mellkasomban.
– Volt egy bátyám. Hatévesen kiszaladt az úttestre egy labda után. Elütötte egy autó. – A szavak alig hallhatóan hagyták el az ajkait. – Hároméves voltam, ott álltam és végignéztem.
Nem szólaltam meg. Egy ilyen mondatot nem akartam befogadni, megérteni. A fájdalma benne rezgett a kegyetlen csendben, nehéz lepelként lengett körülötte. Egy testvér elvesztése maga a tragédia. Az, hogy végignézte, maga a pokol.
– Sajnálom.
Hallgattunk. Komótosan egymást dédelgettük, mintha az idő nem peregne irtózatos gyorsasággal, a hajnal pedig soha nem köszönne be.
Az időt nem lehet megállítani, a választott utat pedig nem lehet elhagyni.
És önmagunkat sem írhatjuk felül. Nem tudunk mássá válni.
Meglehet, nem is akarunk.
Lassan keltünk ki a fürdőkádból, segítettem neki megtörölközni, majd átmentünk a hálószobába. Meztelenül állt a félhomályban, feszes tündérként hívogatott. Örökre magamba akartam vésni ezt a pillanatot. A tigrisek összezárták a szájukat, elrejtették éles fogaikat, nem vicsorogtak már. Itt álltak egymással szemben, pörén fizikailag, lelkileg.
Megsemmisülten, borzalmasan fáradtan.
Gyengéden csókoltam meg, imádtam, ahogy a karomba simul. Mindenhova eljutottam a testén, de nem siettem. Kiélveztem az utolsó perceket. Szelíd hevülésben, hosszan szeretkeztünk, mintha most először és utoljára érinthetnénk a másikat.
****
Egy kurva telefonos ébresztő. A legszívesebben kivágnám az ablakon, de sajnos nem a közelemben csengett az a szar. A nappaliból jött az idegesítő hang.
Kinyitottam a szemem. A meztelen, hasán fekvő Carolynt öleltem. Hosszú, barna haja beterítette a hátát, kunkori tincsek kapaszkodtak a karomra. Felhúztam derekára a takarót, aztán kimásztam mellőle. Nem úgy tűnt, mintha magához térne az elkövetkező pár percben.
Kimentem a nappaliba, előkerestem a kanapén hagyott táskából a mobilt és kinyomtam. Visszadobtam a bútorra. Hamarosan az enyém is megszólal, el kell kezdenem készülődni. Ani pontban nyolckor meg fog jelenni az ajtóban, idegesen toporog majd, de rám szólni nem mer, amiért tetű lassan szedegetem a cuccaimat. Amit persze csak azért csinálok, hogy frusztráljam.
Nyolc óra tizenöt perckor lent kell lennem a hotel előtt, az autó elindul velünk a reptérre, kilenc óra negyvenöt perckor pedig felszáll a magánrepülőnk.
Kikapcsoltam a saját mobilomon lévő ébresztőt, utána visszamentem a hálószobába. Szerettem volna visszafeküdni mellé és kicsit még pihenni. De ez nem így működik. Átmentem a fürdőszobába.
Még egy ébresztő megszólalt a nappaliban. Aha. Két telefonja van. Kimentem, azt is kinyomtam.
Miután gyorsan lezuhanyoztam, elhúztam az ablak előtti sötét függönyt. Össze kellett szednem a ruháimat. Carolyn meg se mozdult a motozásomra, ettől mosolyogni támadt kedvem. Egy sporttáskába dobáltam a széjjelhagyott ruhadarabokat, de csak a tisztának ítélteket.
Letéptem egy fekete farmerről a címkét és egy pólóról is. Iszonyatos pazarlás folyamatosan új ruhákat felvenni, mégsem tehetek mást.
Nyolc óra előtt pár perccel letettem a táskámat az ajtó mellé.
Észrevettem a nő bugyiját a földön. Vigyorogva zsebre vágtam.
Kinyílt a hálószoba ajtaja, a Bestia magához fogta a fehér paplant, haját ügyetlen mozdulatokkal próbálta kifésülni az arcából. Gyönyörűen festett.
– Itt a ruhád – vettem fel azt is. Odasétáltam hozzá és átnyújtottam neki.
– Kösz – mormolta álmatagon. – Nem szólt az ébresztőm?
– De szólt és kurvára fel is idegesített. Ráadásul mindkettő. – Megsimogattam az arcát. – Hamarosan mennem kell.
Biccentett egy aprót, hagyta rögtönzött leplét lehullani. Belelépett a ruhájába és gyorsan felvette. Megfordult, én meg felhúztam a cipzárját, egy puszit nyomtam a tarkójára.
– A bugyim? – fordult vissza.
– Eltűnt – tártam szét a karomat. Gyanakvón összevonta a szemöldökét. – Ilyenek ezek a fehérneműk, gyakran lábuk kél.
– Lábuk kél? Komolyan?
Jókedvűen vonogattam a vállam.
Aztán ez a jókedv elpárolgott, felszívódott a korai órában.
Hosszan néztünk egymásra. Ez a búcsúzás pillanata. Egy-két perc, aztán Anastasia kopogni fog.
A szavak nehezen jöttek a számra…
– Gyere velem – szólaltam meg végül.
Carolyn kótyagosan összeráncolta a homlokát, lassan fogta fel a szavaim jelentését. Amikor eljutott a tudatáig, a képembe röhögött. Hát valami ilyesmire számítottam tőle.
– Nekem itt van az életem, Will.
– Este eléggé úgy adtad elő, hogy már besokkaltál. Én megmutatom neked a világot – érveltem esetlenül.
Mennyivel könnyebb lenne, ha csak felkaphatnám és elvihetném… mennyire lehet nehéz átvinni a reptér biztonsági őrein egy összekötött kezű, betapasztott szájú nőt?
– Nem, nem tudod megmutatni. Vagy a repülőből nézhetném a felhőket, vagy a VIP-ból a koncertjeidet. Megismerhetném jó pár ország ötcsillagos lakosztályát. Ennyit tudnál adni. – A Bestia tekintete elkomorodott, ajka lebiggyedt. – Ez nekem nem elég. Nekem itt van minden, amit akartam.
Indulat kezdett el munkálkodni bennem, múlté lett a tegnap este érzett nyugalom.
– Akkor várj rám – szegtem fel az állam.
– Ez mit jelent?
– Miután befejeztem a turnét, visszajövök ide, Londonba. – Még én sem tudtam, mit akarok pontosan. Egy ígéretet? Hűséget? Én képes lennék erre? – Te pedig várni fogsz rám.
– Még nem egyeztem bele semmibe – mutatott rá. – Tehát arra szeretnél megkérni, ne randizzak és feküdjek le mással, míg te nem óhajtasz visszajönni értem?
Keresztbe fontam karjaimat a mellkasom előtt.
– Igen.
Bizonytalanul méregetett, száját húzogatta jobbra-balra, alaposan megfontolta a kérdést, aztán kibámult a teraszajtón.
Újra rám nézett.
– És te? Te mit ígérsz nekem?
Ez nehéz kérdés. Ha nincs jobb dolgom, akkor szexszel vezettem le a fölös energiáimat. Képes lennék hűséget fogadni Carolynnak, amikor az elmúlt időszakban talán egy hetet se hagytam ki?
Nem teszek olyan ígéretet, amit nem tartok be. Választ várt. Nem az a fajta, aki nem vár viszonzást.
Egymással szemben álltunk már a jégen. A kezét kértem, ő azonban követelte az enyémet.
Megtehetném, hogy ígérek neki valamit, aztán megszegem. Soha nem derülne ki. Ugyanakkor egy ember annyit ér, amennyit a szava.
– Én is megígérem ugyanezt neked.
Ketten a jégen, mely bár elég vastagnak látszik, nem biztos, hogy elbír minket.
Carolyn megdermedt.
– Legyen – egyezett bele. – Várni fogok rád.
Csak akkor jöttem rá, mennyire is fontos nekem ez az egész, amikor ez a pár szó elhagyta az ajkait. Mázsás súlyoktól szabadultam meg, felengedett az eddig szorongató görcs.
Közelebb léptem hozzá. És ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón.
A betolakodó nem várt választ, besétált hozzánk.
– William, ugye készen vagy, az autó hamarosan indul – kezdett bele Anastasia belemerülve a telefonjába. – Nincs kedvem a szokásos… – amikor felpillantott, elhallgatott.
– Készen vagyok – biccentettem a sporttáska felé.
– Bocsánat, nem akartam semmit megszakítani – visszakozott rögtön. – Én csak…
– Kell még egy perc – szakítottam félbe.
– Lent várunk a többiekkel – azzal távozott.
– Mennem kell – fordultam Carolynhoz. Gyors, könnyed csókot nyomtam a szájára. – Délután felhívhatsz és megcsinálhatjuk az interjúdat.
– Milyen bőkezű vagy!
– Már-már a csajom vagy, bűntudatom lenne, ha miattam rúgnának ki. Fésülködj meg!
Elindultam, de az ajtóból még visszanéztem. A Bestia engem figyelt, de nem tudtam róla olvasni. Rákacsintottam, és becsuktam az ajtót.
Nemsokára visszatérek, London!
ISBN 978-615-82244-0-6