William
London felé az autóban már nem tomboltam… annyira. Carolyntól zsongott az agyam, és ez nincs jól. Más lenne a történet, ha a turnénkból csak pár nap lenne hátra, akkor engedélyezném magamnak ezt az őrületet, hagynám, hogy teljesen elzsibbasszon és elvonja a figyelmem. Így viszont uralkodnom kell ezeken az érzéseken.
Célom van, és az utamba nem fér bele.
Képes lenne magával rántani. És képes lennék hagyni neki.
– Túlzásba estél, Will – jegyezte meg Zakery. – Mire volt ez jó?
– Kiadtam a feszkót – doboltam az ülésen. – Néha azt is kell.
– Erre más lehetőségek is vannak. A szervező egy barom, oké, de az, hogy megütsz valakit, nem megoldás – magyarázta, kábé úgy, mintha az apám lenne. – Az üvöltés belefér, bár szerintem az is hülyeség.
Unottan fordultam felé. Az erőszakmentes kommunikációról akar nekem előadást tartani? Pont ő?
– Brian ott lesz Franciaországban. Tudd, ha megütöd, fel fogom neked idézni ezt a beszélgetést.
– Brian elintézte a bőröndöt – fordult hátra Ani az anyósülésről. Elöl ült Carl mellett a kisbuszban. – Eddig nem akartam szólni, mert…
– Mert tartottál tőle, hogy veled hogyan fog viselkedni, miután megütött egy embert? – vette át a szót Zakery.
– Igen.
– Te félsz tőlem? – horkantottam fel. – Válaszként visszabújt a telefonjába, elrejtve magát sötét haja mögé. – Komolyan félsz tőlem? És mégis miért?
– Olyan agresszív tudsz lenni! Mármint nem bántanál, ezt tudom, ugyanakkor ilyenkor nem szeretek a közeledben lenni – motyogta esetlenül. – Érdekel, Brian hogyan szerezte meg a bőröndöt? Egy kisregényt írt róla.
– Ne tereld a témát! – Megfogtam az elülső ülés szélét és előrehúztam magam, így láthattam a profilját. – Tehát?
Anastasia némán birizgálta a telefon képernyőjét. Mögötte az ablakon csak a csillagtalan éjszaka némasága pislogott rám, csupán az autó érintőkijelzője sugárzott némi fényt.
– Ani!
Nagy levegőt vett.
– Nem bántanál, de néha olyan durva tudsz lenni, és attól a hangszíntől, amin megszólalsz, még egy katonatiszt is haptákba állna! Kerülöm a konfliktusokat, te is tudod. Ebben nem vagyok jó, és csak kikerüllek ilyenkor. Nem akarok céltábla lenni – magyarázta szokás szerint hadarva. Mintha így nem érteném meg a lényeget…
– Ez ostobaság! Hidd el, ha a legrosszabb pillanatomban is szólsz hozzám, nem leszek veled durva. Működnek bennem fékek, amik ilyenkor bekapcsolnak. Carolynt már kivágtam volna a hotelszoba teraszáról, ha nem len-nének ezek a fékek.
– Kár, hogy ezekből a fékekből ma semmit nem láttunk. – Lesújtó pillantással jutalmaztam Zakery ironikus megjegyzését.
– Ha elmesélném, miket művelt velem, elhinnétek, hogy igenis nagyon jó önuralommal rendelkezek. Más ember fele ennyiért megfojtaná! – Visszaültem az ülésbe. – Jó, beismerem, én sem a legjobb oldalam mutattam neki.
Anastasia apró mosolyra húzta a száját.
– És miket művelt? – kérdezte a bátyám.
– Megpofozott, leöntött egy adag vízzel, tiniket uszított rám, majd a végletekig felizgatott. Kényszerített, hogy jógázzak vele egy fecskében – mondjuk, ebbe én mentem bele és nem is szégyelltem, azonban tudtam, hogy a többieknek ettől jókedve lesz.
– Fecskében? – hördült fel Zak, Anastasia kuncogni kezdett. – Azért vannak határok, öcsi. Hova süllyedsz még?
– És amikor te szerenádot adtál? Dobbal? Három lakóépület között? – kérdeztem vissza.
– A sztoriknak van elévülési ideje, tizenöt év után nem hozzuk fel őket témaként. Ilyen soha nem történt meg.
– Örök emlék marad. A szókincsem igen sokat fejlődött abban a fél órában.
Az asszisztensem felvidult. Hamarosan vége ennek az egésznek, és talán újra rátalálok önmagamra, mert akit most látok a szeretteim szemében, az nem én vagyok.
Viszont se időm, se energiám ezen változtatni.
– Olvasd fel Brian sztoriját, látom, már nagyon megtennéd! – nyújtózkodtam ki megkönnyebbülten.
– Tieff egy baromállat. Miután tudtam, hol lakik, elmentem hozzá, és ráfeküdtem a csengőjére. Nem kelt fel. Nem tudom, talán altatót vacsorázik? Betörtem egy kővel az ablakát, erre már méltóztatott megjelenni, és lebeszéltük, hogy káromkodás azt hitte, csak két nap múlva repülök. Ez nem menti fel, már múlt héten el kellett volna küldenie azokat a bőröndöket az irodámba. Mint kiderült, két fellépőruhát eladott és azt próbálta pótolni. Itt egy nagyon csúnya káromkodás van. Nézzétek majd át, melyik hiányzik. Könnyedén megoldjuk, ezt a rohadékot meg lejáratom minden körben.
– Eladta?
– Miért adta el? – kérdezett vissza Zakery is meglepetten.
Azt gondolta, nem tűnik majd fel a hiányuk? Néha megdöbbent az emberi ostobaság. Viszont Brian megoldotta a helyzetet. Képzelem milyen kedvesen beszélgetett Tieff-fel, ha mindent beismert.
– Szerintem úgy képzelte, majd potom pénzért megvarratja, így nyer rajta. Ezek híres márkák egyedi darabjai, egyik-másik több ezer dollárt érhet – magyarázta Anastasia. – Mindet alaposan át kell nézni, lehet, hogy párat már sikerült pótolnia és berakta a bőröndbe.
– Ez… Nagyon sunyi – dörzsölte meg az állát Zakery. – És kicsinyes.
– A világ ilyen – vontam meg a vállam. Már hozzászoktam az ehhez hasonló hülyeségekhez.
Talán tényleg át kéne adnom a stafétát Briannek és hagynom az egész szervezést. Kiégtem ezektől a gondoktól, nem akarok más emberekkel foglalkozni, lesni a hibáikat. Akkor lenne időm másra is…
Egy bestiára, akit meg kell szelídítenem. Aki valószínűleg vérig sértődött.
– Most jött be egy e-mail, a dél-koreai koncert előzenekara lebetegedett, nem vállalják a fellépést.
– Az majdnem két hónap múlva lesz, addig nem tudnak meggyógyulni? – Lehunytam a szemem és megdörgöltem.
Rám férne egy kiadós alvás, legalább tíz óra. Áh! Úgysem menne, hat óra után már ébrednék is. Nincs sok hátra, már az út végén járunk. Utána hazarepülök, összeszedem a kutyámat, aztán befekszem a saját ágyamba. Egyedül… de akár fekhetnék mással is benne.
– Ezt így nem kérdezhetem meg. Bár demokratikus köztársaság, náluk más szabályok uralkodnak. Ki tudja mi történt. Választanunk kell egy másikat. Írtak is pár zenekart, akiket jó szívvel ajánlanak. Szeretnéd meghallgatni valamelyiknek a számát?
– Nem. – Erre nincs erőm. – Holnap a repülőn választunk egyet.
– Akkor letöltöm őket.
Igen, nagyon várom már a végét.
– Tanulsz? – lestem bele Zakery telefonjába, aki valami szöveget olvasott. – Ugye tisztában vagy vele, hogy ez tönkre vágja a szemedet?
– Szerencsére nem a hallásomat – vetette oda foghegyről. – Igen. Olvasok. Törődj a saját dolgoddal!
– És mit tanulsz? – Megpróbáltam beleolvasni a szövegbe, de elrántotta előlem a mobilját. – Az érettségire?
– Igen. Békén hagysz?
– Fogsz egyetemre menni? – Akaratlanul a telefonomért nyúltam. Talán…
– Ki tudja. – Újra a készülékéhez fordult. – Furcsa harminchét évesen ilyen helyekre járni.
– És? Talán zavarna, hogy megnéznek, mit keresel ott ilyen vénen? – Sötét tincsei fátyolként hullottak közénk, így sajnos nem láthattam. – Hidd el! Nem ezért fognak megnézni. Egy kurva menő banda dobosa vagy, ott fognak kuncsorogni autogramért!
– Ez nagyon jó terv, Zakery – szólt bele Anastasia is. – Milyen egyetemre mennél?
– Még érettségim sincs, tehát ez a távoli jövő. – Elrakta a mobilját. – És ha rajtatok múlik, a vizsgákon se megyek át.
– Szívesen korrepetállak – ajánlotta fel a nő. – Kitűnővel végeztem. Ha akarod, átveszem veled azokat a részeket, amik nem mennek.
Zakery mereven szemlélte az asszisztensem. Könnyedén olvastam a gondolataiban: az kizárt.
– Csak csendre és nyugalomra lenne szükségem – válaszolta nagyon lassan. – Átültem Igorhoz.
Felállt, majd átlépett előttem. Igor valószínűleg a telefonján játszik valami béna szerepjátékkal. Ha egy hotelben fél napnál többet maradtunk, akkor még az Xboxát is elővette. Mindenhova hozta magával. Nem valószínű, hogy beszéddel fogja zavarni: egyszer fogadtunk a testvéremmel mennyi időt bír ki anélkül, hogy megszólalna. Én egy napot mondtam, a bátyám meg tizenkét órát. Mikor már tíz óra letelt, ott tepert, hogy kicsikarjon belőle legalább egy szót.
Végül huszonnyolc órán át néma maradt.
Anastasia kérdőn birizgálni kezdte a szemüvegét, mire megvontam a vállam. Emlékszik rá, mit mondott a bátyámnak? Az alkohol eléggé felszabadította a gátlásait, előhívta egy olyan énjét, akit eddig szorosan elzárva tartott.
– Mit vettél be, hogy ilyen jól vagy? Azt hittem, fel se kelsz ma a másnaposság miatt.
– Koffein tabletta, reggel meg a szaunában kezdtem. És ittam citromot és gyömbért aszpirinnal. Valószínűleg azonban az a csodaszer segített, amit a recepción adtak „fejfájásra”. Azt mondták, Franciaországból szerzik be. Az a pezsgőtabletta átmosta az agyamat. – Vidoran elmosolyodott. – Olyat vennünk kell még! Ha esetleg még egyszer úgy döntenék, hogy alkoholizálni fogok. Vagy nektek. Importálhatnánk Amerikába, erre fel lehetne építeni egy egész brandet! Tényleg csoda, amit csinált!
Elmosolyodtam. Hátradőltem, elővettem a telefonomat. Két nyeregben egyszerre nem ülhetek, de az egyik lovat rávehetem, hogy becsatlakozzon mögém…
ISBN 978-615-82244-0-6