William
Egy újabb város, egy újabb koncert. Újabb aréna. Több ezer üres szék, üres placc, egy színpad velünk. Pár óra múlva tele lesz emberekkel, akik azért jönnek, hogy megnézzenek minket. A legjobbat akarom nyújtani, ha már eljönnek, megérdemelnek egy tökéletes előadást.
Elengedtem a felmelegedett mikrofont.
– Jók leszünk? – fordultam a többiekhez. A bátyám hátradőlt a székén, feldobta a dobverőket, majd elkapta őket.
– Ahogy mindig – válaszolta. Igor csak biccentett egyet.
Elmosolyodtam. Bizonyítani fogok mindenkinek. Több millió embernek már megtettem, még vár pár millió.
Bebizonyítom, mire vagyok képes.
Merengésemből a telefonom rezgése rázott fel.
„Nem indultam el. Itthon pihengetek.” Aha. Már biztosan felém tart, és alig várja, hogy megérkezzen. Vajon a koncert előtt mutatkozik, vagy csak a végén? A máso-dikra tippeltem, direkt húzni fog ezzel is.
„Akkor más ribanc után kell néznem…”
– Megfelel minden? – kérdezte a középkorú férfi jelentéktelen külsővel. Igazgató, vagy szervező? Elsőre meg is lepett, hogy ő felel a stadionért, általában „trendi” nők és férfiak szoktak megjelenni. Vagy legalábbis önmagukat trendinek gondolták.
– A lufik készen állnak? – kérdeztem inkább vissza.
„Te tudod. Nekem itt van Patrick. Minden igényemet kielégíti, esélyed sincs ellene.”
A francba is! Akaratlanul magam elé vizionáltam, ahogy fekszik az ágyán és a rózsaszín vibrátorral kényezteti magát. Hagynám, hadd csinálja, akkor csatlakoznék be, amikor már a határon billeg – akkor elvenném tőle, hagynám lecsillapodni, és én folytatnám…
– Igen, mindegyik – mondta a szervező. – Minden pontot teljesítettünk a szerződésben, minden pontosan úgy van, ahogy kértétek. Az italok, ételek, a színpad kifogástalan állapotban, a festéket is onnan rendeltük, ahonnan kértétek. Két napja érkezett meg, teszteltük, nagyon jól néznek ki.
„Patrik nem tud nyalni. Emlékszem még, hogyan estél szét felettem.”
– Szuper – néztem fel a valakire –, akkor elvileg minden a helyén van.
– Már be is vannak töltve a léggömbök. Nagyon jól fognak kinézni a fényben, ahogy úszkál a héliumban a festék. Megállnak a plafonnál, a környezetszennyezés miatt sem kell aggódnunk. Nem lenne jó kiengedni őket a szabadba, rengeteg madár pusztul bele, hogy beleakadnak egy-egy lufiba…
„Én is emlékszem, mennyire szétestél. Alattam” – kaptam újabb üzenetet Carolyntól. Vigyorognom kellett a szemtelenségén.
– Szuper – gépeltem közben a választ: „Ha ez neked ennyit számít, máskor is lehetsz felül. Nyugodtan meglovagolhatsz.”
El tudnám képzelni, ahogy pörög a farkamon, akár egy vadló… Elindultam hátra.
– A szerelem sötét verem – szólt utánam Zakery.
Visszafordultam hozzá, combját ütögette a dobverővel, felvont szemöldökkel somolyogva.
„Kösz, kihagyom. Megleszek Patrick-kal. Nem beszél annyit, mint te, és nem is sértő.”
– Kapd be!
– Arra van már más. – Ismét rezgett.
„Írtam is: nincs nyelve. Kár a gőzért, nem tudod lemosni magadról, ami történt.” A telóm nyomkodva lesétáltam a színpadról a hátsó részbe.
Láttam, hogy azonnal látta az üzenetemet, tehát ő sem lépett ki az applikációból.
„Csak fogadd el, nem szégyen. Ha szeretnéd, szívesen adok autogramot és egy közös képet is megengedek. Szigorúan az ágyadban fekve, meztelenül.”
Ez lehet az a pillanat, amikor lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz, erőt gyűjtve magában a velem való társalgáshoz.
– Most hívtak a reptérről, megadták a felszállási engedélyt holnap reggelre – ütköztem bele kis híján Anastasiába. – Elmúlt a viharveszély. Lemondom a holnapi autóbérlést. Párizs megerősítette, hogy minden rendben van és nagyon várnak minket. Azért érdekes, egyfajta rasszizmus miatt azt hittem, velük lesz a legnehezebb dolgunk, de nem. Elvileg mindent elintéztek. Jó, jó, ebben nem lehetünk biztosak, ameddig oda nem értünk.
– Szuper – bólintottam egyet az információáradatra. – Törökországgal mi a helyzet, belenyugodtak a festékbe?
– Igen, küldtem nekik videókat is a texasi koncertről, amikor mindenki úszott benne, pár Európai uniós tanúsítvánnyal. Úgy tűnik, ezzel megelégedtek, mert azóta nem írtak semmit és nem is telefonáltak.
„Elég lenne egy interjú. Az ismeretségünket letagadom. Nem kérek a vakító csillogásodból.”
Kerestem egy képet a neten: a nyakörvön mélyzöld smaragdok ragyogtak gyémánt fészkekben. „Ha felveszed, mehet az interjú. Valamit valamiért.”
– Will? – nézett rám Anastasia kérdőn.
– Igen? – néztem vissza rá, és próbáltam úgy tenni, mint aki a részese volt a beszélgetésnek.
– Hozzád beszéltem. És te egy szóra sem figyeltél. Mi van veled? Úristen, te kábítóztál? – suttogta idegesen, majd belemászott az arcomba. – Ugye nem? Mindjárt kezdődik a koncert, mit csináljak veled belőve? Tudod mi lett Dave-vel! Te is úgy össze akarsz omlani, mint ő? A fenébe is, mit…
– Állj le! – szóltam rá higgadtan, mielőtt elvonóra küld. – Még mindig nem drogozok. Csak elkalandozott a figyelmem – na de az kurvára, képzeletben már Carolynt raktam pórázra, hogy aztán hátulról megdugjam…
– Akkor tudsz rám figyelni? – Zsebre tettem a telefonom. Mikor ér ide Carolyn? Bólintottam egyet, mint egy gyerek az anyja előtt, amikor csínytevésen érik. Megrezzent a készülék, de nem nyúltam érte. – Leszerveztem éjjelre a konferenciát, hajnali kettőkor kezdünk. Átolvastam a szerződést, van benne egy rész, ami szerint ha nem sikerül biztosítaniuk a színpadi elemeket, akkor kötbér nélkül lemondhatjuk. Egymillió dollárról beszélünk.
– Igen. Nem lesz tűzijáték – feleltem komolyan.
A pénz? Az nem igazán érdekelt. Ennél jóval többet kerestem az eddigi koncertekkel, kurvára azt se tudtam, mire költsem el. Egy részét biztosan jótékonysági célokra ajánlom fel.
– Elegem van ezekből a szarokból. E nélkül is lehet grandiózus egy előadás, és még állatok se halnak bele.
– Rendben.
Abban bíztam, hogy az utolsó éjszakát együtt töltjük Carolynnal… mondjuk, egy óra kiesés belefér.
– Nem gondolkodtál még rajta, hogy átadd a szervezést Briannek? Tudod, hogy nem kedvelem, de azt el kell ismernem, hogy jól végzi a munkáját.
– Úgy gondolod, túl sokat cipelek?
– Úgy – mondta ki és rögtön kerülni is kezdte a tekintetemet.
– Megleszek – biztosítottam. A hajsza nem állhat le. Holnap ilyenkor Carolyn csak egy idegesítő, mézédes emlék lesz.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, aztán megint a mobiljára pillantott.
– Van egy kis gond. – Megigazította a szemüvegét. – Brian most küldött egy üzenetet, hogy a színpadi ruhák nincsenek meg. Ő hozná a következő adagot Párizsba. Nem érkeztek meg hozzá. – Összevonta sötétbarna szemöldökét. – Tieff felelős értük. Miért nem küldte át? Brian gépe négy óra múlva indul!
Megdörzsöltem az állam, magamban káromkodtam. Semmi kedvem ezzel foglalkozni. Meg akartam nézni az üzenetet! Ha nem lesznek meg a ruhák, ott fogunk szívni Párizsban, pár óránk lesz keríteni egy menő tervezőt, aki ránk szab egy szettet.
– Hívd most Tieffet! Nem érdekel mennyi ott az idő!
Ani idegesen megnyalta az ajkát, közben már tárcsázott is. Kicsöngött. És nem vette fel.
– Próbáld újra, hívd fel a társát, Marquezt is! Az asszisztense száma megvan? – Az indulat összerántotta az izmaimat. Hihetetlen, hogy pár ember képtelen egy ilyen egyszerű dolgot megcsinálni!
Minden helyszínhez összeállítottuk a fellépőruháinkat. Ezt még a turné előtt elrendeztem, azonban ez rengeteg öltözék: nem fért fel minden a magángépre.
– Madison száma nincs meg – pörgette a névjegyzékét. – Neked megvan?
– Nem. – Ugyan csókolóztam Tieff asszisztensével, de végül nem történt több közöttünk. Éppenséggel siettem egy beállásra.
– Marquez sem veszi fel.
Ökölbe szorítottam a kezem, gyilkos méreg futott át rajtam. Ilyenkor olyan szívesen megütnék valakit! Például Tieffet, aki a rohadt telefonját sem képes felvenni.
– A koncert alatt nézz szét a francia divattervezők között. Válassz ki négy jót! – túrtam a hajamba.
Kezdtem unni a folyamatos akadályokat. Kezdtem unni az emberek léhaságát. Nem képesek száz százalékot nyújtani, de sokszor még nyolcvan százalékot sem.
– Meglesz – bólintott. – Közben próbálom hívni Tiefféket. Briannek meg írok egy üzenetet, hogy akkor csomag nélkül jöjjön.
Biccentettem egyet, továbbsétáltam a folyóson az öltözőmbe. A hajam még be kell állítani, amit magamnak fogok csinálni. Utáltam, ha idegenek érnek hozzá. Amerikában a fodrászunk velünk tartott minden koncertre, de családi okokra hivatkozva Európába nem akart velünk jönni. Pedig sok pénzt ajánlottam neki. Az az érdekes, hogy nincs barátnője, a szülei pedig meghaltak…
„Oké. Felveszem. Viszont az a feltételem, hogy akkor megbilincselhetlek.”
Nyeltem egyet, beértem a szobába. Időben, mert a nadrágom szemmel látható módon elkezdett kidomborodni.
„Játszhatunk ilyet. De előtte leszopsz.” A gonosz némber biztosan hülyére szívatna és élvezettel nézné a szenvedésemet, tehát érdemesebb előtte lenyugtatnom magamat.
Letérdelne elém, úgy, mint a konyhájában, amikor lesöpörtem a mogyoróvajas üveget a földre. Abban a méregzöld estélyiben, aminek mély kivágásán tökéletesen szemügyre vehettem alma formájú mellét. Elővenné a farkamat, aztán a muskátlirózsaszín ajkai közé csúsztatná, miközben én tartom a pórázát.
Elfogyott a levegőm, a szoba túl szűk lett.
„Egy 69 mehet. Megint. Könyörögj, azzal meggyőzhető vagyok!” Még mindig a nyelvemen éreztem a vadítóan csodálatos ízét, száját a farkam körül…
Leültem a kanapéra, lábammal a fehér padlószőnyegen doboltam.
Egy pillanatra elgondolkodtam ezen a lehetőségen. Ha könyörögnék, megtenné? Nem. Carolynt nem olyan fából faragták, akinek a gyengeség vágykeltő lenne.
„Mikor érsz ide?”
Percekig szuggeráltam az elfeketedett kijelzőt. Direkt szívat még ezzel is!
„Hatra. Fel kéne írni pár nevet: Lily Wiinger, Ivy Hoolister, Candy Smith, Berta Grivevald.”
Addig le kell hűtenem magam, mielőtt eldurranok, mint egy kamasz kölyök egy meztelen nő láttán. Letettem a mobilt, hátradőltem a kanapén. Előttem a fogason a fellépőruhám lógott: fehér műbőr kabát, a vállán és a könyökénél fekete szegecsekkel, hozzá bársonykék ing, farmer, bakancs. Az arcom két oldalára két-két csíkot húzok áttetsző UV festékkel, ami a neonfényben világít majd.
Pontosan két percig bírtam, mielőtt megírtam a választ: „Igen. Siess.” A neveket kimásoltam és átküldtem Aninak, hogy írassa fel őket.
Felálltam, elindultam a közös térbe, ahol az előzenekar, pár barátjuk, meg az én sleppem várakozott a többi belsős emberrel, akik már úgy érezték, elvégezték minden dolgukat.
El kell terelnem a figyelmem mohazöld szemű Bestiámról.
ISBN 978-615-82244-0-6