William
– A végén kiderül, hogy a gonoszkodásod csak önvédelem, mint a sünöknél. Bár te a felszínen nagyon bájos vagy, utána jönnek a tüskék. – Alaposan szemügyre vettem, kezét a kabát zsebébe süllyesztette, és úgy figyelte a jelenetet, mintha… – Te sírsz! – hecceltem. Jókedvűen átöleltem a derekát. – Neked van szíved?
– Nem sírok és nem vagy vicces! – lökött el durván. – Nincs szívem, hidd el!
Elgondolkodva szemléltem kemény, szép vonásait. Eltűnt róla minden érzelem, maszkot húzott fel, szája széle felfelé görbült ugyan valami mosolyfélére, de ez csak egy álszent gúny a világ számára: azt hiszed, kedves vagyok? Aha. De belül gyűlöllek, te fasz!
Akivel először találkoztam az interjú alatt, az a saját anyját is eladná egy remek sztoriért.
Akit alig pár perce láttam? Ő megtartaná magának, amit elmondtam.
A fehér inges rendőrök hozzánk sétáltak, Carolyn tárgyilagosan elmesélte, mi történt a parkban. Megadtam az adataimat, de ezen kívül semmit nem raktam hozzá a történtekhez. Az édesanya potyogó könnyekkel lépett Carolynhoz, hasa előredomborodott, kezében Mark apró kezét tartotta. Hosszú ujjai, akár egy bilincs csavarodtak a gyerekére.
– Nagyon köszönöm! – suttogta karcosan a sírástól. Megölelte Carolynt, aki úgy állt ott, mint egy szobor. Nem emelte fel a karját, nem viszonozta a gesztust.
– Én is! – szólalt meg Mark, amikor az anyja elengedte.
Carolyn leguggolt a gyerekhez, hagyta, hogy megint hozzábújjon. Átkarolta, gyengéden megsimogatta a kócos haját.
– Vigyázz a húgodra! Egy testvérnél nincs jobb dolog a világon! – A fiú határozottan bólintott, ujjaival tétován piszkálta a kabátja cipzárját.
– Mindjárt itt lesz apa. Akkor meggyőzöd őket a kisállatról? – kérdezte csillogó tekintettel.
Az újságíró felnevetett.
– Az az igazság, Mark, hogy neked sokkal jobb barátod lesz, mint egy kisállat. – Gyengéden megpöckölte az orrát. – Lesz egy húgod. Hidd el, én ezer macskát adnék egy testvérért!
Ezek szerint nincs testvére. Egyre több dolgot tudtam meg róla, és úgy éreztem, még többet akarok tudni… Hülyeség. Holnap ilyenkor már Párizsban, az Eiffel-toronyra fogok nézni a hotelszobám teraszáról, Carolyn meg csupán egy bosszantó emlék lesz.
Egy bosszantó, de nagyon kedves emlék.
És mi lesz a jéggel…
Kiegyenesedett, intett a családnak, aztán felém fordult. Fekete szövetkabátján az aranyszín, nagy gombok katonás sorrendben álltak egymás mellett, hosszú hajából pár tincs a felső sor előtt göndörödött. Felemelte a karját, a hűvös szellő egy tincset fújt az arcába, könnyedén kisöpörte. A csuklójánál lévő nagy gomb csilingelve verődött a mellkasánál lévőhöz.
Mögötte a megálló surranó tömege fénytelenné tompult, a körvonalaik elmosódtak.
– Megvolt a mai jó cselekedet, eltolódott az egyensúly – fogtam meg ismét a kezét. – Akkor hányra érsz a koncertre?
Elindultunk a nyüzsgő út felé, ahol az autók egymás nyomában gurultak, hangosan csikorogtak fékezéskor, és lustán siklottak az indítás után. A sok fakó árnyalat között alig akadt néhány intenzív, amely feldobta a szürke város hangulatát.
– Nagyon elbizakodott vagy, ha azt hiszed, elmegyek. – Újabb gúnyos szájhúzás.
Megálltam egy buszmegálló mellett, ahova épp egy kétemeletes piros jármű parkolt be.
– El kell indulnom a hotelbe, nem tudlak tovább kísérni. Pedig nagyon vágytam rá, hogy még több barátodat megismerjem. Megleszel nélkülem?
– Bízom benne, hogy túlélem a hiányodat – ment bele az évődésbe. – Hívjak neked taxit?
– Kérlek.
– Jé, te ilyet is tudsz? – esett le az álla túljátszott döbbenetében.
– Csodákra vagyok képes!
Szemét forgatva elővette a telefonját, megnyomott rajta pár gombot, majd zsebre vágta. Erre vártam: megsimogattam, írisze mohazöld árnyalata után kutatva. Akár el is vihetném magammal a hotelbe, hogy aztán újra meggyőzzem arról, mennyire jó is velem kefélni.
– Jó volt látni a lelked. – Felhorkantott.
– Nincs lelkem. De kezdem azt hinni, te sem vagy akkora tahó, mint amilyennek mutatod magad – dobta vissza a labdát.
– Nyugodtan mondd el, hogy belém szerettél. Ez sokakkal megesik.
Szó szerint a képembe röhögött, amitől én is nevetésben törtem ki. Egy gyors, édes puszit nyomtam a szájára.
– Add meg a számodat, felíratlak a koncertre. Nehogy kint kelljen megvárnod – kacsintottam rá.
– Nagyon nagylelkű vagy, ez most a taktikád része?
– Ne kéresd magad – sóhajtottam. – Ki tudja, talán történik valami izgalmas este. Kimaradnál belőle?
Kuncogva nézett a mellettünk álldogáló emberekre. Tudtam mit figyel: vajon valamelyik felemeli-e a telefonját, hogy egy kósza képet csináljon rólunk?
– Ez már sokkal jobb taktika. – Kivette kabátja zsebéből a mobilját. – Megcsörgetlek, mondd a számodat!
– Az bonyolult. – Elővettem a sajátomat. – Tehát?
– Kapcsolatokra szokták mondani, hogy bonyolult, nem telefonszámokra – rázta meg a fejét. – Bár azt sem értem, mi lehet bonyolult egy kapcsolaton. Vagy van, vagy nincs. Nehogy már egy telefonszám legyen bonyolult!
– Hiányzott már egy vita, mi? – vigyorogtam. Carolyn órája csipogott, a lámpánál, a zebra előtt pedig ki is szúrtam a fekete autót. – Nem tudom mi a telefonszámom, és nem, nem fogom megnézni. Tehát?
– Miért, összevesztetek? Beletenyereltem valami szeretői árulásba, vagy mi történt? Will, sajnálom, hogy tőlem kell ezt megtudnod, de ebben a csatában nem győzhetsz, a mobilod nem érti meg, hogy haragszol rá! – Cinikus hangjától a vérem újra az ágyékomba száguldott.
A derekánál fogva közel rántottam, majd vadul, röviden birtokba vettem a száját. Annyira gyorsan vetettem rá magam és húzódtam el, hogy ellökni sem maradt ideje.
– Este találkozunk!
Próbálta fenntartani a szokásos gúnyos, hideg arckifejezését, de valójában nem tudott megszabadulni a pár órája közénk verődött varázstól.
Már nem olyan homályosak a körvonalai…
****
Beléptem a hotelszobába. Csend fogadott. Fojtogató és kínos. Az egyedüllét sötét függönyként beterített, súlyos mázsaként zuhant a vállamra.
Csend. Visszhangzott benne a tegnapi koncerten résztvevők hangja, a kántálásuk, az üvöltésük. Néha még álmomban is hallom őket, hallom, ahogy engem hívnak a színpadra.
A gyomrom csomóvá ugrott össze, hideg szellők fújtak át rajtam, mintha az Antarktiszon lennék, nem pedig egy ötcsillagos lakosztályban.
„Nem volt nehéz” – küldtem egy üzenetet Carolyn-nak. Pontosan egy percembe telt a sofőrtől megszerezni a számát.
Mobilomon elindítottam a zenelejátszót. A hangok kissé recsegve áramlottak ki az alacsony teljesítményű hangszóróból. Arra nem vettem a fáradtságot, hogy összehangoljam a szoba wifijével, és a falba rejtett eszközökből szóljon.
Muszáj valamit csinálnom! Megkereshetném Zakeryt vagy szólhatnék Anastasiának a visszatértemről. Esetleg megint nekiállhatnék festeni, a vásznon még ott várt az előző képem. Borús fellegek egy elnagyolt, fekete város felett, ahol az ablakkeretekből éles fogak ácsingóztak életekre. Egy óra és indulunk… felesleges belekezdenem.
Kinyitottam a teraszajtót, zsebemből elővettem a cigimet és az autós matricát viselő gyújtómat. Nagyszerű pótcselekvés, már csak egy doboz sör hiányzik a repertoárból.
Régen szerettem otthon lenni, a kutyákkal játszani, úszni a medencémben, leülni az egyik nyugágyra és addig olvasni, míg el nem nyom egy kábult álom. Ezentúl az utcákat rovom majd, nehogy egyedül kelljen lennem? Talán meghívom az újságírót, ő biztosan szuperül elszórakoztatna. Talán el is jönne hozzám. Képtelenség rajta kiigazodni, ráadásul soha nem tudtam, mi lesz a következő lépése.
Az erős napfény ragyogó színekbe vonta a terasz törtfehér kövezetét, de a fekete gránit asztal erősen elütött tőle. Fekete pulcsim magába szívta a sugarakat, felmelegítve kissé átfagyott tagjaimat.
A szemem tikkelve rángatózott. Pár órát aludtam csak, és ez egyszer kurvára vissza fog ütni.
Rezgett a készülékem: „És most boldog vagy?” – jött a válasz.
„Ennyitől biztosan nem. De megpróbálhatsz boldoggá tenni.”
„Nem akarom, hogy boldog legyél. Én ennek az ellentétjét szeretném.”
Halkan ciccegtem.
„Akkor máskor ne invitálj egy romantikus sétára.”
Vigyorogva rágyújtottam még egy cigire.
Vártam az újságíró válaszát. Ahogy felismertem a várakozás érzését, elbizonytalanodtam. Nem szoktam nők válaszára várni. Nem szoktam semmire sem várni. Elkomorodtam. Az egyik épület tetején antennahalom tornyosult, szétágaztak, akár egy fa ágai. Talán kezdek túlságosan belegabalyodni ebbe az egészbe. És az olyan nagy baj lenne?
Minden megoldható, végül pedig mindig én nyerek.
Elképzeltem Carolynt, amint egy frappáns válaszon gondolkodik: összehúzza a szemöldökét, száját kicsit csücsöríti. Amikor pedig nem jut eszébe semmi, amivel visszavághatna, szimplán a szemmel verést választja. Ahogy felidéztem durcás ábrázatát, felfújt arcát, a vérem ismét meglendült az ágyékom felé, vágyakozó görcs húzta össze az izmaimat. El tudnám képzelni itt a korlátnál állva, ahogy megtámaszkodik, én meg hátulról megdugom, miközben erősen szorítja a fémet és nyögdécsel a városnak.
Majd este – szabtam határt a gondolataimnak. Már ha eljön… ki tudja, mit tervez éppen.
El fog jönni. Ő is fellépett a jégre, már alatta is szakadhat. Ha csak nem hazugság volt minden, amit mondott, azért, hogy információkat szedjen ki belőlem… ha csak azért is csinálta, ez már neki is fájni fog. Megjátszhatja magát, a válaszai azonban őszinték voltak, ő is adott.
„Nem hívtalak sehova. Jöttél magadtól. Kábítószer hatása alatt se tennék ilyet.” – Ez túl magas labda.
„A szerelem a legerősebb kábítószer.” – Vigyorogva hamuztam le a korlátra könyökölve, erre a válaszra biztos elsötétedett a tekintete.
„Kettő.”
„Mi kettő?”
„Ennyiszer küldted ma padlóra az agyam.”
„Eddig” – van időm.
Zakeryt egyszer megkérdezték egy riportban, hogy mi a legnehezebb számára a zenekarban. Rám nézett, aztán tompán, egy nagy sóhaj kíséretében megszólalt: elviselni az öcsémet. Persze barna szemében ott ragyogott az a melegség, amivel mindig engem figyelt, és ami miatt néha úgy éreztem, az édesanyánk tekint rám rajta keresztül.
– Végre! – Az ismerős hang tulajdonosa nagyot sóhajtott.
Közben felcsendült az örök klasszikus Sex on Fire.
Elnyomtam felforrósodott csikkemet a kiürített hamutálban. A kis barna nyúzottan, szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Jól vagy? – Odasétáltam hozzá, megsimogattam a haját. – Szarul nézel ki.
– Szeretem az őszinteségedet – motyogta szégyenlősen. – Nézd, sajnálom, ami tegnap történt, fogalmam sincs, mi ütött belém. Carolyn megjelent a semmiből és elkezdett beszélni és olyan hihető volt, amit mondott. Annyira megsajnáltam! Én csak segíteni akartam neki, tényleg nem akartam rosszat! Esküszöm, nem hiszem, hogy mondanék olyat, ami számodra rossz lehet. Tényleg…
– Nyugalom! Carolyn egy manipulatív, aljas némber. Nem haragszom rád, bárkit az ujja köré csavar, hogy aztán felhasználja a saját érdekében.
A zene applikációm átváltott a Blind-re a Hurts-től.
– Sajnálom! – A bűntudata kézzel tapinthatóvá vált. Még életemben nem láttam ennyi megbánást egy emberen sem.
– Semmi baj, Anastasia. Az alkoholt kiheverted?
– Többet nem iszom – fintorgott. – Nem tudom, hogyan tudott rávenni.
– Mert… – kerestem a megfelelő szót. Ördögi? Igen. Egy démon. Az én démonom. – Mert egy igazi bestia.
Összevonta sötétbarna szemöldökét, furcsa tekintettel méregetett vastag keretes szemüvege mögül. Aztán kerekre nyílt a szája.
– Te kicsit belezúgtál!
Hülyeség. Nem szokásom belezúgni „kicsit” sem senkibe. Nincs rá se időm, se energiám.
A szó viszont erőszakosan utat vágott a mellkasomba.
– Beszéljünk Brianről, képes már türtőztetni magát? Tokió?
A nyakláncon logó gyűrűjéhez nyúlt, lenézett a telefonjára. Felemelte.
– Nyugodtan kezdj bele – tártam szét a karom.
– Tokió hajthatatlan a tűzijátékkal kapcsolatban. Mindent megpróbáltam. Az utolsó lehetőség, hogy lemondjuk a koncertet, és nem megyünk oda. Ami elég húzós lenne. Megnéztem a szerződésünket velük, a koncert alatt csak együttes beleegyezéssel tehetnek bármit is, de nekik is van beleszólásuk. Azt mondják, nem a koncert része lesz, hanem utána fog történni. Ezzel akarnak kibúvót nyerni, elmondtam nekik, hogy ez számodra mennyire elfogadhatatlan, de mintha egy vasajtónak beszélnék – mondta el egy szuszra. Amikor végzett, hosszan beszívta a levegőt. – Brian meg a szokásosnál is rosszabb kedvében volt, amikor telefonált. Rólatok érdeklődött, a fellépésekről, arról hogyan mennek a dolgok. Ez nála felér egy kihallgatással. Alig várja, hogy hibázz, hibázzunk és kötekedhessen.
– Jó, de normálisan beszélt veled?
Szájához húzta a gyűrűjét, mintha szeretné megkóstolni.
– Igen, hasznos volt a „beszélgetésed” vele – mutatta az idézőjelet. – Ugyanakkor elég csak egy bizonyos hangszínen beszélnie, és már rosszullét kerülget, mert pontosan tudom, hogy valójában mit szeretne mondani, csak nem mondja ki, mert tart tőle, hogy esetleg megint „elbeszélgetsz” vele. A legmenőbb zenekara énekesét pedig csak nem jelentheti fel. De kibírom, már csak három hónap. Számolom vissza a napokat – szusszantott.
– Ígérem, a következő menedzserünket te választhatod ki.
Három hónapot már mindannyian kibírunk féllábon állva is. Ez már csak a levezetés azok után, ahogy bejártuk Amerikát napról-napra, hétről-hétre.
Azért a leendő menedzserünk kiválasztásának lehetőségét Anira bízni igencsak elveszett ötlet, abból kiindulva, milyen könnyen baszta át Carolyn.
Megrezzent a telefonom: „Küldhetnél mást a padlóra, nem az agyamat.” Elvigyorodtam. Már gépeltem is a választ: „Tereled a témát. Úgy érzem, kezdesz kifogyni a frappáns válaszokból. Ennyire könnyű téged lefárasztani? Ha hatig megérkezel a koncertre, lehet róla szó.”
– Will?
– Igen? – kaptam fel a fejem.
– Tokió – emelte meg a készülékét. – Mit tegyünk?
– Hívd fel őket, beszélek én velük. – Legalább ezt minél előbb rövidre akartam zárni. – Brian pedig szimplán sértett, amiért nem sok minden jutott neki a turnéból. Ki lett zárva a szervezés nagy részéből, ez pedig bassza az agyát. Csak szekálni akar minket. Gondolj arra, milyen jó munkát végeztél, végeztünk, ez zavarja a leginkább – tettem hozzá, gondolom, erről lehetett szó az előbb, amikor a választ gépeltem.
– Felhívom szívesen, de nem hiszem, hogy képes leszel őket meggyőzni. Abban igazuk van, hogy nem a koncert részeként szervezik meg a tűzijátékot, hanem csak úgy szerveznek egy tűzijátékot, akkor nincs jogunk beleszólni. Másik céget raknak mögé, így a kötbér sem fog állni. Akkor viszont nekünk kell fizetni, ha lemondjuk a koncertet. Arról nem beszélve, hogy miután nem tudjuk, hogy lesz-e vagy sem, mert ezek után nem fogják elmondani, mi jöhetünk ki rosszul belőle.
Ismét rezgett a telefonom: „Gondolj, amit akarsz. Talán el se megyek, inkább itthon pihenek.”
„Most jön az, hogy könyörögjek?” – Felnéztem, Ani összevont szemöldökkel fürkészett. Lekapcsoltam a zenét a telefonomon és a farzsebembe süllyesztettem. Az utolsó koncertnek kell a legnagyobbat szólnia, azonban nem mindenáron. Nem állatok élete árán. A francba, hol tartottunk?!
– Akkor… – kezdtem bele, de elvesztettem a fonalat valahol és nagyon nem találtam, Ani pedig nem sietett a segítségemre.
– Küldjük rá Tokióra Briant – gyulladt ki egy lámpa az asszisztensem feje felett, még a mutatóujját is felemelte. – Legalább lefoglalja, nem fogja magát tétlennek érezni. Azt mondom, hogy mi nem jutottunk velük dűlőre, a segítségére van szükségünk. Ez biztosan tetszene neki! Az is lehet, hogy mosolyogva érkezne meg Párizsba. Will, kérlek, hadd adjam át ezt!
Rezgett a telefonom. A zsebemhez nyúltam, már vettem is elő.
– Nem. Az a vége, muszáj tökéletesnek lenni. Szervezz egy videochat konferenciát minél előbbre!
„Az a minimum. Ha szeretnéd fokozni, térdelve tedd meg! De a legjobb lenne, ha fecskében csinálnád és levideoznád.”
A teraszra indultam. Nem csapódott az ajtó. Anastasia ugyanott állt szürke öltözékében a ragyogóan királykék kanapé mellett. Összevonta barna szemöldökét, megigazította a szemüvegét.
– Igen? – fordultam felé.
– Oké, leszervezem. Carolynnal beszélsz? – morfondírozott. – Mindegy is. Fél óra múlva lent van gyülekező a hallban, a hangszerek már megérkeztek.
Intett és távozott.
„Mi lenne, ha ezt a videót megosztanám a világhálón, taggelve téged? Név szerint neked küldve? Esetleg a facebook faladra?”
Kisétáltam, a napfény beragyogta a kövezetet. Kikönyököltem a korlátra. Az alattam zúgó város sem nyomta el a buzgó zúgást, mely a sejtjeimből indult ki, hogy aztán megpróbáljon az uralma alá hajtani.
„Most zsarolsz?”
„Valamit valamiért. De nem tennék ilyet. Úgyis eljössz.”
„Hihetetlenül öntelt vagy.”
„Csak annyira, mint te.”
ISBN 978-615-82244-0-6