Carolyn
Ahogy kiértünk a kapun, William megfogta a kezem.
– Nem kértem, hogy kísérj el.
– Nem mondtam, hogy elkísérlek, csak megyek melletted.
Az égre pillantottam, hátha valaki meghallgatja az imáimat és elhajtja mellőlem a férfit. Jól mondta, a kifárasztás elég erős tulajdonsága. Alig aludtunk pár órát, mégis csak én szenvedtem, ő ugyanolyan lendületesen sétált mellettem, mint máskor, mosolyogva. Honnan a fenéből szerzi az energiáit?
Szerencsére csak néhány járókelő bámult meg minket, viszont egyik sem emelte a telefonját, hogy lefényképezze az énekest. Nem adatott elég idő nekik, hogy felismerjék. Nagyon meg kéne úsznom egy képet, amin mindketten rajta vagyunk…
– Hol nőttél fel? – Megfogta a kezem, ujjainkat egymásba kulcsolta. A fenébe is, jól néztek ki együtt! – Jelenleg a ribancomként tekintek rád, tehát ez így marad. – Ezzel szerencsésen élét is vette az előbbi elfajzott gondolatnak.
– Abból nem eszel! – cibáltam a karom, hátha sikerül megszabadulnom a béklyójától, de jóval erősebb volt nálam, csak mulatott szánalmas próbálkozásomon. Nagyot sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy nincs menekvésem. – A helyi gettóban, Tottenhamben. Bár szerencsére annak a jobbik részén. Már ha van jobbik része egy alapvetően borzalmas helynek.
– Bántottak? – szólalt meg halkan, béklyója melegséggel burkolt be. – Én sem jó környékről jövök. Nálunk a csajok fiatalon bepasiztak, így a pasi bandája védte őket.
– Nem, eléggé elővigyázatos voltam – feleltem. – Aztán amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem onnan. És te, bandatag voltál?
– Dehogy, szerencsére nálunk inkább utcakölykök voltak, mint bandák. Abból is akadt egy pár, nem azt mondom, de a mi környékünkön egy fokkal tűrhetőbb volt a helyzet.
A megállóhoz a közeli parkon át vezetett az út, átléptünk a kitárt cirádás vaskapuján. A fák lassan utolsó bebarnult leveleiket is lehullajtották, az ágaik felkopaszodtak, csupaszon várakoztak a nap melengető sugaraiban.
Kanyargós út vezetett el minket a park közepén lévő szökőkútig, a járda mellett rövidre nyírt fű zöldellt. Még van egy fél órám odaérni a megnyitóra, ha átsétáltunk a másik oldalra, csak fel kell ülnöm a metróra. Búcsút veszek Willtől, és… még van egy estém vele, még többet megtudni róla. Bár a Zakerys sztori így is viszi a prímet.
Egy kisfiú szaladt el előttünk, négy-öt éves lehetett. Kék széldzsekije meglebbent futás közben, állatmintás sálja tekeregve követte. Hasonlított rá a mozgása, ő is így futott, amikor…
Idős pár sétált el mellettünk, egymásba karoltak, mosolyogtak. A fiú megtorpant az egyik padnál, ide-oda kapkodta a tekintetét, valakit keresve. Meleg pára szállt fel a szájából, homlokán izzadságcseppek ütöttek át.
– Nézd – böktem fejemmel a srác felé. – A fiút.
– Mit nézzek rajta? Szerintem korán van még egy gyerekrabláshoz, de te tudod. – Szarkasztikus megjegyzését csak egy lesújtó pillantással díjaztam.
Elindultam a gyerekhez.
– Szia! – köszöntem neki pár méterről. Nem messze tőle leguggoltam. – Én Carolyn vagyok, ő pedig William – mutattam a hátam mögé.
– Azt mondták a szüleim, hogy nem szabad idegenekkel beszélgetnem – motyogta csendesen, tekintete sebesen járt az embereken.
– Már bemutatkoztunk neked, nem vagyunk idegenek. Téged hogy hívnak? – mosolyogtam rá, majd térdemet a földre engedtem. A fiú nem válaszolt, az alsó ajkát harapdálta. – Jó, jó, igazad van! Nem tudsz rólunk semmit, ezért elárulok pár dolgot: én újságíró vagyok, Will pedig egy rockbanda énekese!
A gyerek bizalmatlanul összevonta a szemöldökét, nagyra nőtt mókusfogai fehérlettek szétnyílt szájában.
– Mark, Marknak hívnak – árulta el. Végre felvette velem a szemkontaktust.
– Szia, Mark! – nyújtottam felé a kezem.
Büszkén fogadta el a gesztust.
– Elárulhatok neked még valamit? Képzeld, nincsen háziállatom, de nagyon szeretnék egy macskát! – Az énekes felkuncogott a hátam mögött.
– Amikor megismertelek, azt hittem, legalább három macskád van – szúrta közbe. – Tipikusan macskás nőnek nézel ki. Ha már itt tartunk, akkor hadd mondjam el, nekem van egy ír farkaskutyám.
– Hogy néz ki? – kapta fel a fejét Willre. – Mint a farkasok?
– Hasonló, de még annál is nagyobb – válaszolta és erősen megnyomta a „nagyobb” szót.
– Neked van kisállatod? – kérdeztem sietve, mielőtt elterelődik Mark figyelme a lényegről. Válaszként megrázta a fejét. – És szeretnél kisállatot?
– Nagyon, de a szüleim nem engedik. – Lebiggyesztette az ajkát. A fenébe, ha elkezd sírni, még hosszú percekig nem jutunk előrébb!
– Merre vannak a szüleid? Beszélek velük! Hidd el, percek alatt meggyőzöm őket, hogy neked egy kisállatra van szükséged! – nyújtottam a kezemet, hátha ez kizökkenti. – Gyere, vigyél hozzájuk!
Közelebb lépett, a következő másodpercben eleredtek a könnyei. És most mi a fenét csináljak?
Átkaroltam.
– Meg fogjuk oldani, mi hárman, oké? Mutasd meg, hol láttad őket utoljára! – susogtam csendesen, közben megsimogattam gesztenyebarna haját. Meglepne, ha a síráson keresztül eljutnának hozzá a szavaim.
Nem nyugodott meg, krokodilkönnyek peregtek szeméből, arcát a nyakamba fúrta, karjaival esetlenül megszorított.
– Meg fogjuk őket találni. Most már nem lesz semmi baj – paskolgattam gyengéden a hátát, közben felálltam vele. A gyerek kismajomként csimpaszkodott rám.
– Én… nem… tudom… – szipogta.
– Először is meg kell nyugodnod! – Hosszú, mély levegőt vettem, aztán lassan kifújtam. Tapasztalatom szerint a legnagyobb hülyeség azt mondani: nyugodj meg! Ettől senki nem szokott megnyugodni, tudatosan kerültem a szót, azonban más már nem jutott az eszembe.
A gyerek megállíthatatlanul sírt, én pedig lehunytam a szemem és a légzésemre koncentráltam. Pszichológia: ha elkezdünk lassan lélegezni, az hatással lesz a másik emberre. A fiú mellkasa teljesen az enyémhez simult, így még érezhette is a tüdőm ütemes fel-le mozgását.
Eltelt egy hosszú perc. Aztán még egy.
A sírás egyre csendesebbé vált, rövidesen halk pityergéssé szelídült.
Szorosan tartottam, kis kezeivel erősen belemarkolt a pulcsimba, kapaszkodót keresve benne.
– Elmeséled, mi történt? – susogtam halkan. Elfordította a fejét, a vállgödrömbe helyezte.
– A metrónál álltunk – motyogta. – És megjelent egy szép kutya. Meg akartam simogatni, nem tudom… – szívta be hosszan a levegőt.
– Hé, hé, figyelj rám – csettintettem egyet az ujjaimmal. Másik kezemmel a gyerek feneke alá nyúltam, így sikerült megtartanom. – Emlékszel, milyen szám volt kiírva? – Egyáltalán ismeri a számokat?
Elgondolkodott. Szerencsére sírni is elfelejtett, annyira elmerült az emlékben. Kis szünet után szólalt meg:
– Ötös, az ötös szám – válaszolta megfontoltan.
– Rendben. Akkor oda megyünk, megnézzük! – Elfordultam, így szembe kerültem Will-lel.
Olyan meglepett arcot vágott, mintha a Holdat most hoztam volna le az űrből.
Elindultam az ötös metróhoz, magamon cipelve Markot. Meglepően könnyűnek találtam, azt gondoltam, az ekkora gyerekek legalább huszonöt-harminc kilót nyomnak.
– Van testvéred?
– Anya hasában – piszkálta a kabátom gallérját.
– Ezek szerint hamarosan lesz testvéred. Kislány vagy kisfiú? – tartottam fent a figyelmét, hátha így megúszok még egy nagy sírást.
– Kislány. – Felszipogott. Ez nem túl biztató.
– Akkor te fogod megvédeni minden rossztól? Mindig vigyázni fogsz rá?
– Igen, mindig fogom majd a kezét – bólintott egy nagyot. Úgy éreztem, ezt tényleg nagyon komolyan gondolja. Legalábbis annyira, amennyire egy ötévesforma fiú komolyan gondolhat egy ilyen kijelentést.
A távolban feltűnt a metrólejáró táblája. Bíztam benne, hogy a szüleinek hamar feltűnt a fiuk hiánya és nem mentek el, inkább hívták a rendőrséget. Általában minden metrónál álldogált egy-két járőr, főleg a forgalmas csomópontoknál. Ez pont nem az, mégis néha strázsáltak itt párosok.
– Lesz egy bátor, erős bátyja. Ennél egy kislány nem is kívánhat többet – mosolyogtam le a gyerekre. – Én is örülnék neki, ha lenne egy bátyám, aki megvéd, ha félek.
– Ott van neked Will – nézett a mellénk zárkózott férfira. – Ő erős és bátor, nem úgy, mint én.
– A bátorságot tanulni kell, az emberek nem születnek bátornak – mondta az énekes. – Hetente többször kiállok több ezer ember elé, beismerem, néha én is szoktam félni. Szeretnél bátor lenni? – Mark bőszen bólogatott.
– De a bátrak nem sírnak – szontyolodott el. Egy parányit még az én szívem is belesajdult a fájdalmába. – Én pedig sírtam.
– Ez butaság – legyintett Will. – A legnagyobb bátorság a gyengeségünk megmutatása. Megmutattad, hogy tudsz gyenge lenni és félsz. Elárulom neked, én soha nem mutatom meg a gyengeségeimet, mert túlságosan félek. Te sokkal bátrabb vagy nálam! Tudod, mi az igazi bátorság még? – Mark válaszként megrázta a fejét.
– Az, ha tudsz segítséget kérni!
Elhagytuk a cirádás vaskaput, felbukkantak a metrólejáró rácsai. Azonnal kiszúrtam egy fiatal nőt, hatalmas pocakkal, amint zaklatottan magyaráz két rendőrnek. Beálltunk a zebrához, a piros lámpa tizenöt másodperc múlva zöldre váltott.
A barna hajú nő is meglátott minket, sebesen elindult felénk, már amennyire az állapota megengedte.
– Mark! – Hangja remegett a visszafojtott könnyektől.
– Anyu! – A srác szó szerint lefordult rólam, alig tudtam lerakni a földre, inkább huppant, mint megérkezett.
Egymáshoz szaladtak, a rendőrök elindultak a csoportunkhoz. A gyerek ugyanúgy bújt az édesanyjához, ahogy az előbb hozzám.
ISBN 978-615-82244-0-6