William
– Éhes vagyok, add ide a telefonod!
A Bestia szeme megvillant.
– Mi a varázsszó? – incselkedett. – A tripadvisorral is bajod van?
Komolyan nem tudom, mit fogok vele tenni… megfojtom, megdugom, kivágom az ablakon, aztán újra megdugom. Hogy lehet ennyire… idegesítő? Ennél talán még az is jobb volt, amikor álszent módon hízelgett, hátha kiderít rólam valamit.
– Kérlek.
Ez hatott, felkelt, felvette a földre dobott törölközőt és kiment a szobából. Kintről pakolás hangja hallatszódott, ajtó nyitódás-csukódás. Fél perc múlva tért vissza, kezében a készülékkel. Melle hívogatóan domborodott, vékony derekán feszes izmok lejtettek… el fogom kapni.
És már a tervem is megvolt.
Átnyújtotta a mobilt, a szekrényhez ment.
– Nem félsz, hogy belelesek az üzeneteidbe?
– Nem tűnsz annak a kutakodó típusnak. – Ezt akár a bizalom jelének is tekinthetném… de nem. Biztosan nem bízik bennem. És jól is teszi. – Szerintem nem lenne különösebben érdekes a számodra. Azonban jó dolog a kölcsönösség, mi lenne, ha te is átnyújtanád a tiédet cserébe?
Felnéztem, éppen lábujjhegyre állva vett le egyet a ruhái közül. Meztelen fenekéről egy kép villant be, hogy előttem fekszik kutyapózban, amíg én…
Horkantottam egyet. Visszafordultam a mobilhoz. Az hiányozna még az életemből, hogy a nem hivatalos e-mail címemről küldözgessen szerelmes e-maileket ismeretlen nőknek vagy felregisztráljon egy homoszexuális társkeresőre. Ki tudja, mi jár abban a gonosz és gyönyörű fejében.
– Aha. – Beírtam a tripadvisorba a pizza szót. – Te pont annak a kutakodó típusnak tűnsz. Két perc elég lenne hülyeséget csinálni.
– Milyen bizalmatlan vagy, William. Miből gondolod, hogy hülyeséget csinálnék?
Ez egy válaszra sem érdemes költői kérdés.
Kiválasztottam egy nyitva lévő pizzázót, átfutottam az étlapot. Szerencsére találtam egy zöldséges összeállítást, amit ki is választottam. Carolyn egy pólóban és egy rövid melegítőnadrágban állt meg az ágy mellett.
– Kérsz pizzát?
– Végül is, miért ne.
– Milyen pizzát kérsz?
– Nem tudom, de sok hús legyen rajta.
Leült az összetúrt ágyneműre, összevont szemöldökkel figyelt. Haja kócosan állt az előbbi csatától.
– Azért, mert vegán vagyok, nem húzol fel azzal, hogy húst eszel mellettem.
– Kár, akkor csak egy sima hawaiit.
– Sonka ananásszal? Ez bűntett az emberiség ellen – sóhajtottam, de azért beraktam abból is egyet a képzeletbeli kosárba. – Ezt most te fizeted!
– Remélem, nem viszel csődbe.
– Mindenre van valami válaszod? – Lezártam a telefont, visszaadtam. Átrakta az éjjeliszekrényre. Az órája pittyent egyet. – Igazad volt, baromira nem érdekel a készüléked.
– Bár adnál öt percet a tiéddel. – Ábrándosan a plafonra bámult, aztán visszanézett rám. – Akkor végre elhagynád az ágyamat? Alhatsz kint a kanapén, de itt én fogok.
Felnevettem. Lazán felültem, mintha tényleg készülnék elhagyni az ágyát, de csak a párnát igazítottam meg magam mögött. Visszadőltem rá, karomat összefűztem a mellkasom előtt.
– Engem nem zavar, ha melletted kell aludnom.
Farkasszemet néztünk. Carolyn fél arcát az utcalámpa sárga fénye világította meg, másik felét árnyék takarta. Teljes valójában világosban is ilyen lehet…
– Miért vagy vegán? Bajod van az erőszakkal? – kérdezte egy nagyon furcsa hangszínen, amit még soha nem hallottam tőle.
Vékony jég. Bármikor beszakadhat bárki alatt, mégis, ez egy lépés…
Ha csak nem újságíróként kérdezi… Ezt fogja majd holnap lehozni egy posztban?
Vékony jég. Bármikor beszakadhat bárki alatt, mégis, ha az ember nem lép rá, akkor nem tudhatja meg, hogy elbírja-e.
– Semmi bajom nincs az erőszakkal, bokszolni is járok – válaszoltam nagyon lassan, minden szót alaposan megfontolva. Bár, ha kiteszi a netre, úgyis úgy csavarja majd, ahogy neki tetszik. – Kamaszkoromban dolgoztam egy húsfeldolgozóban és jártam vágóhídon is. Ha valakit elvisznek egy ilyen helyre, az többé nem akar húst enni. Vagy pszichopata. Akik ott dolgoznak, azoknál biztosan nem stimmel valami. Napi szinten több száz élőlénnyel végeznek, akik menekülnének, mert tudják, mi vár rájuk, bőgnek és sírnak. Ez egy földi pokol. Beadják az embereknek, hogy az állatok azt se tudják mi vár rájuk, de ez nem így van. Látszik a szemükön, hogy tudják, mi fog következni.
Fél percig némán fürkészett, hosszú, tejfehér ujjaival megsimogatta a bordó anyagot.
– Miért kellett ott dolgoznod? – folytatta ugyanazon a hangon, mint az előbb.
Roppanás a jégen. Újabb lépés. Távolódás a parttól. Minél messzebb törik be a jég, annál fagyasztóbb lesz a víz, és annál halálosabb.
– Válaszolok, ha te is válaszolsz nekem.
Elgondolkozott, a száját húzogatta.
– Kapsz egy könnyűt, nem kell ennyire megijedned – csábítottam beljebb.
Felém fordult, megtámaszkodott az ágyon.
– Legyen.
– Miért pont újságíró lettél? Nincs benne túl sok pénz, hacsak ki nem adsz pár menő könyvet, és alapvetően egy eléggé lenézett szakma.
– Meg akartam mutatni az embereknek az igazságot.
Én következtem.
– Apám elhagyott minket, anyánk három műszakban dolgozott, szegények voltunk. Zakery tizennégy éves korában már elment egy építkezésre dolgozni, nekem meg nem engedte. Azt mondta, kurvára veszélyes. Tizenhat évesen már én is segíteni akartam anyunak és neki, ezért kerestem magamnak munkát. Három hetet dolgoztam a húsüzemben iskola után pár órában, amikor rájött. Kibukott, azt akarta, hogy a tanulással foglalkozzak inkább. Eljátszottam a szegény gyereket, akit nem hagynak érvényesülni, mert megfenyegetett. Magamban persze baromira örültem, gyűlöltem azt a helyet.
A padlótól-plafonig tartó beépített szekrény sima felülete visszaverte az utcalámpák sárga fényét. Éles szélű narancs háromszögek alakultak ki a bútoron az árnyak között.
– Még mindig emlékszem a tehenek bömbölésére, ahogy erőszakkal ráncigálják be őket a kapun. A kicsik bőgtek az anyjukért, míg a szüleik próbálták elcibálni fejüket, szabadulni a fogságból. Egy kis borjú valahogy nem kábult el a rájuk engedett gáztól, rettegve bújt a sarokba, ahonnan erőszakkal cibálták ki. Előtte végeztek a többiekkel, és csak utána következett ő. Másik részen dolgoztam, nagy húsdarabokat kellett pakolnom, de a gyökér felettesem többször is átküldött a vágóhídra. Rosszullét kerülgetett az emléktől, az állatok nagy, barna szeme sokáig kísértett álmomban.
Újabb roppanás a jégen. A felszínén hajszálvékony kristályos repedések látszódnak. Bármikor összetörhet. Elnyelhet.
Carolyn feljebb ült, vékony vállain lógott a póló, kilátszott a kulcscsontja, a mélyedésben csókra hívogató árnyék lapult.
– Min gondolkozol? – ismét az a különös, ismeretlen hangszín. Erősebb a suttogásnál, mégis ugyanolyan elveszett, mint egy sóhaj.
– Azon, hogy mit szedtél ki Aniból miután leitattad. Nem kellett volna belekeverned!
– Nem kellett volna megaláznod! – védekezett azonnal, visszaváltva a megszokott hangjára.
– Szégyellted az ismeretségünket. Csak okot adtam rá.
– Sértette a büszkeséged, hogy nem hadizsákmányként hordozlak körbe az ismerőseim között? – komolyodott meg, számba véve ezt a lehetőséget.
– Elég jó trófea vagyok. Ez viszont nem ment fel, amiért leitattad Anit. Ő egy jó ember, Carolyn. Nem ismeri az olyan piszkos játszmákat, amiket mi játszunk.
– Rosszkor volt rossz helyen – vonta meg a vállát. – Mindenki eszközzé válik, ha hasznát lehet venni.
Elég árulkodó ez a kijelentés. Nem sokat ad a barátságokra, a kapcsolatokra vagy akármilyen emberi értékre. Ez szomorú? Nem. Úgy is lehet élni, hogy az ember csak a küzdelmet és a harcot látja.
– És mit sikerült kiszedned belőle?
Talányos mosollyal közelebb húzódott hozzám, ujjbegyeivel alig érintve apró köröket rajzolt a hasfalamra. Összerándultam, a torkom elszorult.
– Vagy majd megtudom holnap egy posztból? – Veszélyesen közel járt a legérzékenyebb pontomhoz, már csak pár centi választotta el attól, hogy a farkamhoz érjen.
– Máskor gondold át, kivel szórakozol.
Szuper. Anit enni fogja a bűntudat a balhé miatt… szegény. Előre sajnáltam. Nagyon magára fogja venni. A bestia ujjai elindultak lefelé a köldökömtől… vér lüketett a farkamba, várakozva megfeszült az érintésre várva.
Elakadt a lélegzetem. Megállt.
Elhúzódott, ismét az órájára nézett.
– Mi olyan nagyon fontos?
– Tudod, nem csak körülötted forog a világ – mormolta, és a telefonjáért nyúlt. – Léteznek rajtad kívül is emberek ezen a földön.
– Szomorú.
Nem reagált, valamit nagyon gépelt. Felültem és kikaptam kezéből a készüléket – cápaként vetette utána magát. A hátam mögé dugtam, ő meg felült a csípőmre, közel hajolt hozzám, próbált benyúlni mögém, de nem sikerült neki.
Az érzéki rózsaillat körbeölelte, sötét ígéreteket hordozva magában. Belemarkoltam a hajába, erősen megtartottam, abbahagyta a fészkelődést, amivel a már így is robbanásig feszült farkamat izgatta.
– Miért számít annyira a rend? – suttogtam a szájának.
– Add vissza a telefonomat!
– Nem fogom – szívtam fogaim közé az alsó ajkát. Elengedtem, szemhéja lejjebb ereszkedett, szeme gesztenyebarnára sötétedett. – És ha tovább heveskedsz, felültetlek a farkamra, hogy ott éld ki magad!
Lihegve szívta be a levegőt. A sóvárgásunk összekeveredett, ahogy a lélegzetünk, összekapcsolódtunk, de még mindig nem a legjobb helyen.
Lassú mozdulattal a számba csúsztatta két ujját, nyelvemet köréjük fontam, élvezettel megszívtam. Még mindig emlékeztem a csodálatos ízére…
– Mikor adod fel? – búgta a nyakamra hajolva.
– Soha.
– El kell majd repülnöd… – fogai megkarcolták a bőrömet, nyelve nedves csíkot húzott.
Nagyot nyeltem, farkam elveszetten rándult meg.
– Addig még van egy teljes napom.
Felkuncogott, felemelkedett rólam. Vidámnak látszott, őszintén, a szeme is vele nevetett.
– Annyira hihetetlenül öntelt vagy! – Leszállt rólam és leheveredett mellém. Még mindig nevetgélt. – Tényleg, nem találkoztam még egy hozzád hasonlóval.
Felé fordultam, megtámaszkodtam az alkaromon. Fehér bőre krémes egyveleget alkotott a mélybordó ágyneművel. Sötéten fénylett, mint a szobrok éjszaka a főtereken.
Elmosolyodtam a jókedvét látva. Felnyúlt, kisöpört egy tincset az arcomból, a tekintetünk megint összekapcsolódott.
A jégen a kristályos repedések fényes felszínné álltak össze.
A pillanatot az óra pittyenése törte meg. A telefonjára néztem, az applikációból jött az üzenet, öt perc és megérkezik a pizza.
– Mit csinálsz holnap?
– Alszom. Bízom benne, hogy átalszom az egész napot. – Visszahúzta a kezét, azonban még megsimogatta pár napos borostámat.
– Eljössz Birminghambe a koncertünkre?
Egy ugrás a jégen.
– Lehet – mosolygott ravaszkásan. – Attól függ, mennyire tudsz meggyőző lenni. Könyörögj!
– Ez a perverziód? Szereted, ha férfiak könyörögnek neked? – Föléhajoltam, a matracba préselődött, zaklatottan kapott levegő után. Egyik lábamat az övéi közé tettem, combjának feszült a farkam, az én combom pedig a szeméremdombjának. – Könyörögj te nekem! – cirógattam meg számmal az övét.
Carolyn
– Kérlek, nagy William Malto, tégy a magádévá! – Felkuncogott, visszadőlt a párnára. Vihogni kezdtem én is. – Ez kellett?
– Veled se fogok szerepjátékozni, az biztos. Igazi hangulatgyilkos vagy! – Félredöntötte a fejét, hátrafésülte szőke taraját. – Tégy a magadévá! Ezt valami C kategóriás soft pornóból vetted?
– Nem, a nők nem néznek pornót – húztam fel az orrom sértődötten. – Nekünk ott vannak azok a remek olvasmányok.
– Alkonyat és a Szürke ötven árnyalata? És akkor mire gondolsz, amikor Patrickot előveszed? – kuncogott, amitől egészen emberinek látszott. Emberinek és aranyosnak.
– Ez nagyon aljas. Honnan veszed a bátorságot, hogy mások dolgai között turkálj? – csíptem bele a hasába. Még csak fel sem szisszent.
– Te a magánéletemben turkálsz, az mivel másabb?
Nem válaszoltam, csak csücsörítettem egy kicsit. Ott a pont.
Egy hosszú másodpercig csak néztük egymást, némán válaszokat keresve. A felsőtestére sejtelmes árnyak vetültek a halvány napsárga fényben. Édes kétségek ülték meg a levegőt, édes és fojtogató kétségek, amiben nem tudhatjuk, mit szabad és mit nem. Ismeretlen talajra léptünk mindketten, ahol a válaszok sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak, mint amit először gondolnánk róluk.
Összpontosíts! Nem veszthetem el a célt!
A kapucsengő csengése teljesen kijózanított. Will felpattant, persze, nem felejtette el a telefonomat, vitte magával. Vissza kéne írnom Ivynak, és Samanthának. Azt írta a Blueberryben nagy a buli, menjek le, egy egész stáb készül megünnepelni egy film forgatásának befejezését.
Elhagyta a szobát. Csak remélni mertem, hogy nem egy szál semmiben nyit ajtót a szerencsétlen futárnak. Lassú mozdulatokkal kiszálltam az ágyból, mire kiértem az előtérbe, már át is vette a csomagot. Érdekes módon viselt nadrágot, bár az egy jó kérdés, hogyan vette fel ilyen gyorsan.
– Gondoltam, ágyba viszem neked. – Kegyetlen vigyort villantott. – Biztosan nagyon örülnél neki.
– Igen, nagyon – erősítettem meg szánakozó pillantással. Ezzel nem hoz ki a sodromból. Legalábbis most biztosan nem.
Elindult a konyhába. Szerencséje. Ha meglátnék egy morzsát is az ágyneműn, megölném. Kinyitotta a dobozokat, letépett egy szeletet a vegán pizzájából és az egyik bárszékre telepedve beleharapott. Elővettem két tányért, az egyiket pedig a kezébe nyomtam.
– Szerinted nincs problémád a renddel és a tisztasággal? – szaladt a homlokára a szemöldöke.
– Nem állatok vagyunk, használj szépen tányért – ütögettem meg a fejét, mint egy kutyának.
Lerakta a fehér porcelánt, elkapta a derekam és a lába közé húzott. Kemény karja körbeölelt, csábító fogságba zárt.
Kivettem egy szeletet a nekem rendelt pizzából, és egy színpadias mozdulattal ráraktam a tányérra.
Csendben falatoztunk a jól átsütött tésztából, egymáshoz simulva. Akár két szerelmes. Egy pillanatra hányingerem támadt a gondolattól: hogyne. Annyira hiányozna az életemből, mint egy altatás nélküli vakbélműtét.
Szükségem van a válaszaira, csak azért tűröm el ezt. Igen, csak azért.
– Mi volt közted és aközött a férfi között, aki a társaságban volt este?
– Miből gondolod, hogy volt köztünk valami?
– Nem voltál vele nyájas. Márpedig nekem sem hízelegsz már.
Alaposan megrágtam a falatot. A csípőm simogatta, mintha ezzel szeretne rávenni a válaszadásra. Veszélyes, átkozottul veszélyes ez a játék… bármi másnál veszélyesebb.
A tét egyre nagyobb lesz.
A tökéletes konyhámat figyeltem. Fehér szekrények, sötétszürke munkalap, sehol nem találni rajta sem egy morzsát, sem egy kint hagyott poharat, kést, konzervet, üveget… mindennek megvan a szigorú helye a szekrényekben. Ha valaki kinyitja az ajtókat, vagy kinyitja a fiókokat, akkor ugyanilyen renddel találja magát szemben: a konzervek szépen egymás mellett, a tároló dobozok felcímkézve. Egy kisfiút ábrázoló kép lefordítva.
– Matt az exem – törtem meg a hosszúra nyúlt csendet. Ijesztő csomó rántotta össze a gyomromat, de nem álltam meg. – Négy évig voltunk együtt. Tipikus se veled-se nélküled kapcsolat.
– Miért lett vége? – kérdezte nagyon halkan, a fülembe suttogva.
– Az előző lapnál, ahol dolgoztam, ő volt a főszerkesztő. Lenyúlta egy interjúmat, amiben rengeteg munkám volt. – Beleharaptam a pizzába. Az ananász és sonka édes keveréket alkotott, mégis kesernyés íz tanyázott a számban. – Ráadásul, hobbija a fiatal gyakornok csajok szopatása. A szó mindkét értelmében.
Nem szólalt meg, csendben falatozott mögöttem, csak a karja tartott erősen, átkulcsolta a derekam. Mindketten tudtuk, hova vezetnek ezek a kérdések, mégis újra és újra kérdeztünk, nem álltunk meg, nem menekültünk el… nehezen nyeltem le a következő falatot.
– Amikor rajtakaptam, azt mondta, várj, mindjárt befejezem!
Felnevetett mögöttem, az egész teste rázkódott. Köhögni kezdett. Elengedett, kiléptem előle, én is felnevettem. Így valóban viccesen hangzik, ugyanakkor, ott élesben inkább hozzávágtam egy fém tolltartót.
Will nehezen talált vissza magához, szeme könnybe lábadt. Leengedte szája elé rakott öklét, mire megpaskoltam az arcát.
– Nem kell sírni, annyira nem volt szörnyű!
Újabb nevetőroham kapta el.
– Ekkora parasztot. Mégis, hogy a francba bírtad mellette ennyi ideig?
– Rengeteget dolgoztam, nem volt időm még rá is figyelni. Pedig nem kellett volna sokat, ott zajlott előttem minden. Azt hittem – megvontam a vállam –, azt hittem, hogy nem csak én gondolom komolyan. Tegyük hozzá, baromi nagy játékos.
Lerakta a pizzát, elkapott, visszahúzott a lábai közé. Lenéztem szikrázó szemébe.
– Miért olyan fontos ez a turné neked? – kérdeztem csendesen. A hangom megremegett.
– Bizonyítani akarok. Bizonyítani az apámnak.
– Miért?
Elkomorult, összezárta a száját, elnézett rólam. Halvány szarkalábak jelentek meg a szeme körül, éles járomcsontján megfeszültek az izmok. Visszanézett rám, megingathatatlannak látszott, erősnek, érintése ránehezedett a csípőmre.
– Elhagyott minket. Azt akarom, hogy lássa, mit veszített.
Megsimogattam, pár napos tüskeként szúró borostájától bizsergett a tenyerem.
– Értéktelennek érzed magad?
Nem válaszolt és ezzel megkaptam a válaszom. A mocskos titkom, amiről senki nem tud, amit még egy újságírónak sem sikerült kiszednie William Maltóból. Megkaptam és nem voltam tőle boldog. Ha ezt lehozná a Pletykák királynője, akkor…
ISBN 978-615-82244-0-6