William
Az ingemet nem gomboltam be, miután kiléptem az öltözőből. Egy törölközőt is vennem kellett volna, percekig kellett várnom a zuhanyban, mire némileg megszáradtam.
– Mit képzelsz magadról? – ugrott nekem a bestia.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – vontam meg a vállam, azzal kidobtam a zakómat a kukába.
– Grace az én oktatóm! – csattant fel dühösen, a nyomomban maradva.
Felnevettem. Átsétáltam az előtérbe, a fogasról találomra levettem egy babakék trikót és a pulthoz vittem. A mögötte álló kiscsaj fülig vörösödve méregetett, kellett egy fél perc, amire kapcsolt és lehúzta a trikó címkéjét.
Fizettem a telefonommal, letéptem a címkét. Megszabadultam az ingemtől, hogy felvehessem új szerzeményemet. A kislány szája szétnyílt, levegőt sem vett, szeme rátapadt a testemre.
– Köszönöm – kacsintottam rá. – Megtennéd, hogy ezt kidobod? – nyújtottam át az összegyűrődött, elszakadt felsőt.
Remegő kezekkel vette el, magához húzta, konkrétan megölelte, miközben engem figyelt.
– Szuper volt az óra – kacsintottam rá megint.
Carolyn mérge sugárzott felém. Pár lépésnyire állt tőlem, mégis éreztem, hogy a legszívesebben kinyomná a szememet.
Elindultam kifelé, ő pedig követett. Kinyitottam neki az ajtót: dúlva-fúlva hagyta el a helyet.
– Féltékeny vagy! – vihogtam fel, amikor kiértünk az utcára. – Még nem is dugtunk és máris féltékeny vagy. Ez nagyon tré! Te aztán egy birtokló kis liba vagy! – Húztam, pedig jól tudtam, hogy az oktatójára az.
– Fejezd be! Nem vagyok féltékeny! – bokszolt a vállamba tehetetlenül.
Szórakozottan átkaroltam a derekát. Jó az útvonal, ha így folytatom tíz perc múlva fel fog robbanni.
Pontosan öt másodperc múlva ellökte a karomat.
– Mi lesz, ha szexelünk? Elveszed a telefonom és nyomon követed az életem?
– Szerencsére ez a lehetőség nem áll fent! – Mérgesen elindult az egyik irányba. – Még mindig nincs semmi más dolgod? Este koncerted lesz! Biztos ezer elintéznivalód van előtte. Vagy elfelejtetted?
Elővettem a mobilomat. Jó pár hívás és üzenet Anastasiától, két hívás Zakerytől – nem egy aggódó típus –, egy kép és üzenet az egyik Los Angeles-i szeretőmtől, az egyik barátomtól Matteotól, meg egy hívás. Annyira nem súlyos a helyzet. Való igaz: a számomat alig pár ember ismeri, mindenkinek Ani számát adom meg.
Tényleg mindenkinek.
Néha nőknek is, akikkel még szeretnék találkozni.
– Úgy látszik, nem omlott össze a világ nélkülem. Ez olyan…
– Rossz érzés? – vágott közbe ironikusan. Rámosolyogtam.
– Te tartasz egy beképzelt fasznak. El se tudod képzelni, milyen érzés, hogy a világ nélkülem is működik. A föld forog. A madarak dalolnak. – Nagyot sóhajtottam. – Azért küldök egy üzenetet Aninak és Zakerynek, biztosan borzalmasan aggódnak miattam. Emlékszel? Kis híján rajongók martalékává váltam!
A bestia megvonta a vállát, minden mindegy alapon. Vajon az asszisztensemnek sikerült már kiderítenie, hogy a francba intézte el Carolyn a tegnap estét?
– Még mindig ne vigyem a táskád?
– Képzeld, elbírom – biztosított a szemét forgatva.
Halkan fújtattam, közben gyorsan begépeltem az üzenetet: „Élek és virulok, fél óra múlva a hotelben vagyok” – küldtem el Aninak és Zakerynek.
Alig ment el az üzenet, az asszisztensem már hívott is. Kinyomtam.
Pár háznyira egy pirosra festett épület aljában észrevettem egy kávézót. Közhelyes fánk matricák díszítették az ablakát, a tetejéről színes lampionok nyúltak le az utcára figyelemfelkeltésként.
– Üljünk be oda, akarok egy kávét! – Meg fáztam is, de ezt nem lenne túl férfias beismernem.
Nem vártam a válaszra, amikor odaértünk, kinyitottam Carolyn előtt az ajtót. Éppen nem túl kedves dolgokat motyogott az orra alatt, mégis követett.
Ez meglepett, eddig folyamatosan távolságot akart tőlem tartani.
Az egyik sarokban lévő asztalhoz mentem. Megvártam, míg utolér, amikor letette a táskáját, segítettem a kabátjával. A válla felett gyanakvón rám nézett, utána helyet foglalt az ablak mellett. A szemben lévő széket mellé húztam, beszorítva a sarokba. Térdem a combjához ért, és bármennyire akarta elhúzni, nem volt már tér, ahova mehetne.
Feje felett a falon egy tortáról készült fotó lógott. Több emeletes, cukormázas, habos rém lesett a kiéhezett vendégekre.
Megjelent a pincérsrác.
– Két presszó kávét szeretnék kérni – adtam le a rendelésünket.
Bólintott és távozott is. Carolyn feldúltan felszegte az orrát, karba tett kézzel hátradőlt a merev támlájú széken.
– Néha mások véleményét is megkérdezhetnéd. És választ is várhatnál – kötekedett.
– Kérsz kávét?
– Igen – vágta rá gondolkodás nélkül.
– És milyen kávét?
– Presszót.
– Komolyan, azért kötekedsz velem, mert olyan kávét rendeltem neked, amilyet szeretnél? – értetlenkedtem zsibbadtan.
Esélytelen kijönnünk egymással.
– Azért kötekedem veled, mert nem kérdezted meg! – háborodott fel.
– Ezzel rengeteg időt megspóroltam magunknak.
Egy pillanatra lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Oh, nagyon jó úton járok, hamarosan biztosan felrobban!
Ujjait végighúzta a szemöldökén, fél szemmel az óráját figyelte. Elképzelni sem tudtam róla, hogy mennyire hajlékony és kecses… bár a mozdulataiban volt valami dallamosan könnyed, nem gondoltam róla, milyen tökéletesen tud pózokat kivitelezni.
Néhánynál csak értetlenül pislogtam. Ő megcsinálta. Párduc teste selymesen simult a térbe, nem akadt meg egyszer sem. Egy darabig csukott szemmel haladt előre, tökéletes egyensúllyal.
Nekem meg jutott a szenvedés, folyamatosan a farkammal harcoltam, nehogy merevedésem legyen, hiszen a fecske szépen megmutatta volna, mi történik az ágyékomban.
Minden előrehajlásnál az jutott eszembe, hogy elég lenne csak mögé állnom. Meg akartam érinteni, érezni testét az enyém alatt. Vékony ujjaival a mellkasom simogatná, nyelvével nedves csíkot húzna rá. Mindenhol viszketett a bőröm, a farkam sajgott.
A jóga az ellazulásról szólna, na, én csak feszes lettem tőle…
– Jössz a koncertre?
– Ha meghívsz, talán elmegyek – cukkolt félredöntött fejjel. – Ismétlem, talán.
– Szerintem tudsz magadnak sajtóbelépőt szerezni. Ott vagy mindenhol, nem? – mentem bele a játékba.
Úgy látszik, képtelenek vagyunk egy produktív beszélgetést lefolytatni.
– Elismétlem, ha meghívsz, talán elmegyek. – Elmosolyodott. – Nehéz megkérni?
– Írassalak fel esetleg? – Ebben a játékban én is elég jó vagyok.
– Ez még mindig nem meghívás – sóhajtott színpadiasan. – Gyerünk, menni fog! Menni fog William! Meg tudod csinálni! – gúnyolódott.
Kihozták a kávénkat, a halványzöld kisasztalra tették, amiről már több helyen lepergett a festék.
Egyszerre köszöntük meg.
– Úgyis eljössz, túlságosan kíváncsi vagy, és igazából kurvára akarsz is engem – engedtem el a témát.
– Talán – mondta újra, szemében gonosz fény gyúlt.
Tejet öntött a kávéjába az aranyozott szélű kannából, és megkavarta az apró kanállal. A szemembe nézve nyalta le az ugyancsak aranyszínű fémen maradt cseppeket. Meglódult a vérem. Engem is ilyen élvezettel nyalogatna?
Megköszörültem a torkomat.
– Mi lenne, ha ma nem rosszalkodnál? Akkor csak kicsit büntetlek meg!
– A büntetéstől nem félek. Inkább ajánlj fel valamit, a jutalmazás talán célravezetőbb, mint a fenyegetőzés.
– A kutyákat szokták jutalmazni.
– Tényleg, ha minden igaz, van két kutyád. Ír farkaskutyák? – Tényleg érdekli, vagy csak egy interjúhoz próbál belőlem kicsikarni némi információt?
– Már csak egy. Suzy nemrég meghalt, Maltazár maradt csak. – Végül is mindegy. Itt ülünk egy csendes kávézóban, ahol még senki nem zavart meg minket, és egész normálisan beszélgetünk. Talán most először.
Ezt pedig nyugodtan kirakhatja a netre.
– Őket jutalmazással vagy büntetéssel neveled? Nem kiskutyákról van szó, náluk gondolom elég fontos a fegyelem – tért rá a tárgyra.
– Mindkettőt használom. Ha valamit jól csinálnak, vagyis már csak Maltazár, akkor dicséretet kap, ha rosszul, akkor van, hogy két napig nem kommunikálok vele. Ezt szerencsére eddig csak egyszer kellett alkalmaznom. Kegyetlenség ilyet tenni.
– Akkor miért tetted? – félredöntötte a fejét, hosszú haja mellére omlott.
Tegnap a markomban tartottam. Tegnap csókoltam. A feszes halmok ízét még mindig éreztem.
– Kiszaladtak a lábam mellett a kapun, és kis híján megharapták a szomszéd palotapincsijét. Ha nem kapom el őket, megölik. Azóta akár nyitva hagyhatom egész napra az ajtót, Maltazárnak esze ágában sincs kimenni – meséltem. – A kutyák falkában élnek, nekik én vagyok a vezérük, a falkájuk alfája, az, hogy nem kommunikáltam velük, számukra olyan volt, mintha kizárnám őket a falkából. Kaptak enni, de nem simogattam meg őket, nem néztem rájuk. Szenvedtek ők is, én is.
Csend ült be kettőnk között. Carolyn befejezte a kávéját, ivott pár korty vizet.
Mennem kéne. A hajsza folytatódik önmagam ellen, akármennyire is tetszik ez a cseppnyi nyugalom.
– Miért nem vagy jóban a szüleiddel?
– Miből gondolod, hogy nem ápolok velük jó kapcsolatot? – kérdezett vissza, de egyből el is árulta magát: szája sarka megrándult és megszakította a szemkontaktust.
– Megérzés – vontam meg könnyedén a vállam, ezzel próbálva a téma komolyságát enyhíteni.
– A szüleim önzőek és gyengék – nézett vissza rám. – Ha valakinek gyereke születik, nem lehet önző és gyenge.
– Ez egy nagyon kitérő válasz.
– Inkább általánosító. De legalább igaz.
Egymás szemébe néztünk, a pillanat lelassult egy átkozott másodpercre. Szerettem volna megcsókolni, simogatni, tudni a valódi választ, nem a lekerekítettet hallani.
Megközelítjük a befagyott tavat két oldalról. Csak homályos körvonalakat látunk.
– Mennem kell – Intettem a pincérnek. Kihozta a terminált, hozzáérintettem a telefonom.
Carolyn zavartan állt fel az asztaltól, felvette a kabátját, vállára pedig a táskáját. Ő is érezte azt a pár másodpercnyi… varázst?
Kiértünk az utcára, emberek sétáltak el mellettünk. Az idő visszaváltott a normális kerékvágásába, mennem kell, hamarosan koncertem lesz, este több ezer embernek fogok megint játszani, és nincs, ami lelassíthatná ezt a futamot.
– Hívj nekem taxit! – Összeszűkítette a szemét. – Kérlek.
– Miért nem hívsz magadnak?
– Mert nem használok ilyen applikációt.
Fintorogva, értetlenül csóválta meg a fejét.
– Hol élsz te?
– A valóságban.
Lehunyta a szemét, talán magában erőért, kitartásért imádkozott az égiekhez.
– Ez fájt, Will. – Ennek ellenére elővette a mobilját és bökdösni kezdte az érintőkijelzőt.
Meztelen karomat csípte a hűvös, őszi levegő, mégis… kellemes bizsergés melegített. Az újságíró leengedte a karját, felnézett:
– Ha lefeküdnék veled, elkészítenéd velem az interjút?
– Nem. – Kinyúltam, a válla mögé dobtam a haját.
Értetlenül ráncolta össze a szemöldökét, még a kezem is elfelejtette ellökni, amit a nyakára csúsztattam.
– Miért nem hazudtad azt, hogy igen?
– Nem szoktam hazudni – simogattam meg hüvelykujjammal a forró bőrét. – Csak rámenős újságíróknak, akik az idegeimre akarnak menni.
Körbenézett, az emberek most nem vettek észre, nem álltak le, nem hápogták döbbenten a nevemet. Elfordult a karom felé, hosszú ideig tanácstalanul fürkészte. Végül úgy döntött, nem lök el magától… közel hajoltam a füléhez.
– Amikor végre kefélsz velem, nem az interjúért fogod megtenni, hanem azért, mert annyira akarod majd, hogy nem bírsz magaddal – suttogtam.
Számmal megérintettem a fülkagylóját, nyelvemet végighúztam a belső vonalán. A testünk nem ért egymáshoz, mégis tudtam, hogy reszket, az öle pedig vágyakozva rándul össze.
Ahogy az én farkam is.
Elmozdult, ajka súrolta az arcomat, meleg lehelete simogatott. A táv megint elfogyott közöttünk, mégsem csókoltam meg. Az órája pittyent. Hátralépett, a földre bámult, utána az utcán kereste az önuralmát.
Egy fekete autó húzódott le tőlünk pár lépésnyire.
Nyelt egyet, kissé zavartan az autóra mutatott:
– Kérése számomra parancs!
– Bár így lenne!
Megint nem vártam választ, beszálltam a taxiba. A bestia engem figyelt: vágy, düh, szenvedély… valami megfoghatatlan sugárzott a tekintetéből. Vigyorogva vettem elő a telefonom, a furcsa meleg bizsergést az egyre fokozódó izgatottság sem törölte el.
****
Beléptem a hotelszobámba, azt hittem, egyedül leszek egy darabig, ezért a jókedvemet meg sem próbáltam palástolni. Meglepetésemre Zakery üldögélt a fotelben, ugyanott, ahol tegnap. Komoran olvasott a telefonján, háta mögött a tévé fekete képével.
– Ezek szerint tényleg nem ölt meg – szólalt meg szarkasztikusan. – Pedig úgy hallottam, nagyon rajta volt az ügyön.
– Neked is szia! Elárulod, hogy mit keresel itt? És hogy jutottál be? – vettem elő egy cigarettát és a teraszajtóhoz sétáltam.
– Ani elől menekülök. Kikészít, mikor be van pörögve. Márpedig nagyon be van pörögve, mert égen-földön téged keres. A másik titok.
Kinyitottam az ajtót, beengedtem a város rideg időjárását a szobába.
– Megkapta az üzenetemet ő is, nem kéne ennyire megzuhannia, nem dőlt össze a világ.
Zakery megemelte a szemöldökét, fülében vékony karikapiercing villant. Anastasiának gyakran összedől a világ, apró problémákból képes hatalmasokat gyártani. Azt meg alapvetően hatalmas problémának találhatta, hogy nem ér el telefonon.
– Tegnap majdnem a rajongóid áldozata lettél, öcsi, mitől van ilyen ijesztően jókedved? Kinyírtad a nőt? – Lassan eltette a mobilját, mintha valóban fontolóra venné ezt a lehetőséget, rám nézett. – Mi ez a trikó?
A trikó érdekes választás volt: a rajta lévő mintát biztos, hogy egy LSD tripen pörgő egyén tervezte rá.
– Tényleg? Kinéznél belőlem egy gyilkosságot? – A szemöldöke még magasabbra emelkedett. Szuper, a testvérem egy pszichopatának tart. – Azért ennyire nem rossz a helyzet. Bár az tény, Carolynnál valami nagyon nem stimmel, de nem bántanám.
– Ani szerint nagyon dühösen távoztál. Szerinte a nagyon dühös nem is a megfelelő kifejezés arra, amilyennek látott. Elszállt az agyad, lángoltál a méregtől, úgy látta, gyilkolni fogsz…
– Nem kell tovább sorolnod – vágtam közbe. Zakery elröhögte magát. – Valóban nagyon dühösen távoztam, és ha eszembe jut, akkor a legszívesebben megfojtanám. Ani kiderítette, hogyan csinálta?
– Magyarázott valamit. De nem nagyon kötötte le a figyelmemet.
A bátyám figyelmét nem sok minden köti le, főleg nem Ani fecsegése. Valószínűleg egész este azon szórakozott, hogy a kisöccse majdnem tinik áldozata lett. Kiszínezte a sztorit Igornak, újabb hülyeségeket hozzáadva, jót mulatva rajtam.
Elővettem még egy cigarettát. Az állványon lévő vásznon eltúlzott vonalakkal megrajzolt szemek lestek rám. Legalább száz, más és más színben pompázva, fekete pupillákkal.
– Tegnap akár tragédia is történhetett volna! – próbáltam komolyabbra fordítani a szót, hátha sikerül megértetnem a testvéremmel, hogy ez nem poénos. – Emberek sérültek meg. Mindez miatta.
Számba raktam a szálat, felsercentettem az öngyújtott, beleszívtam. A vége sárgán felizzott.
Az estély emlékétől ismét vad indulat lángolt fel bennem. Fogalmam sincs, hogyan felejthettem el a csókjától mindent.
– Az egészet azért csinálta, mert ki akart baszni velem.
– Szerencsére nem történt tragédia, de jobb, ha tudod, Ani szerint felrobbant az internet. – Hátradőlt a fotelben, lazán felpakolta bakancsát az üveg dohányzóasztalra. – El kellett volna fogadnom a meghívásodat – morfondírozott.
– Szerencsére nélküled sem történt semmi bajom.
Zakery értettlenül felhorkantott.
– Ez fenomenális, de videót csináltam volna. Öregkoromra, mikor már minden szürke és unalmas.
Kifújtam a füstöt, hátha ettől enyhül a testemben lévő görcs.
– Szerintem még mindig nem érted. A felelőtlen némber emberek életét veszélyeztette pusztán sértettségből.
– Elismétlem, szerencsére nem lett nagyobb baj pár sérülésen kívül. Mindenkinek más az értékrendje, meglehet, az ő büszkesége számára megér pár emberéletet, ahogy neked a céljaid megérnek bármit. – Könnyedén megvonta széles vállát. – Véletlenül nem te énekled; „mondd, ölnél, hogy bebizonyítsad az igazadat?”
– Más megírni, mint átélni – nyomtam el a cigarettámat.
– Akkor ezentúl gondold át, mit írsz le! – Elővette a telefonját. – Szólj, ha megölsz valakit. Segítek eltemetni.
Nem maradt időm vitatkozni vele, az ajtón Anastasia robogott be.
– Végre, Will! – sóhajtott nagyot. – Miért nem vetted fel a telefonod? – támadt nekem. – Az összes létező újság megkeresett a tegnapi műsor miatt, Maggie a szervezőktől pedig szólt, hogy később tudjátok csak a főpróbát elkezdeni egy meghibásodott reflektor miatt. Arneud pedig a szerbektől a pár nap múlva esedékes koncert miatt keresett. Egy rendszerhiba miatt több jegyet adtak el, mint kellett volna – hadarta sebesen. Zakerynak körülbelül a második mondat után szokott leblokkolni az agya. – Mi van Carolynnal, él még? Zakery, te vetted el a kulcskártyám?
– Köszönöm a belém vetett bizalmatokat. Nem áll szándékomban embereket gyilkolni. Mondd el inkább, mi történt tegnap, honnan került oda az a sok rajongó?
Mély levegőt vett. Megint egy hosszú hadarás következik, szóval ráfókuszáltam a figyelmem, nehogy lemaradjak a lényegről.
– Itt Londonban van egy ismeretlen ember, aki Pletykák királynőjének hívatja magát, fent van az összes közösségi oldalon és híres angolokról posztol kompromittáló képeket. Létrehozott egy titkos Facebook-eseményt, amin azt írta, nagyon szomorú vagy, nem érzed már a rajongóid lelkesedését, kezdesz kiégni a rengeteg koncerttől. Leírta, hol leszel és mikor, alig egy órával a rendezvény előtt. A titkos esemény híre futótűzként terjedt el.
– Carolyn lenne a Pletykák királynője?
– Fogalmam sincs, lehet. Az is lehet, hogy ismeri és megkérte erre. Mások képeit is meg szokta osztani – húzogatta láncán a gyűrűjét. – Milyen közleményt adjak ki a nevedben a tegnapiakkal kapcsolatban? Megkeresett a legnagyobb angol tévécsatorna egy interjúra. Elfogadjam? Holnap reggel lenne a műsor.
Valószínűleg Carolyn a Pletykák királynője. És mire megyek ezzel az információval? Semmire. Sakkban tarthatnám, megzsarolhatnám… ehhez viszont semmi kedvem. Ennél jóval fontosabb dolgok is akadnak az életemben, például harminc koncert két hónap alatt. Álljak rajta bosszút? Lenne értelme?
Nem bosszút akartam.
Carolynt akartam.
Vágytól izzadtan, ahogy a nevem sóhajtja, miközben újra és újra a csúcsra juttatom.
– Kedves rajongók! Köszönöm, hogy gondoltatok rám. Minden rendben velem, blablablablabla… írj valamit a Twitterre is! – Elnyomtam a terasz küszöbén a felforrósodott csikket, majd a hamutálba dobtam. – Arneudnak üzenem, nem a mi dolgunk az ő balfaszságuk. A főpróba mikorra csúszik így? Az „apró lyukat” elintézték már? Az interjút ne okézd le! Ez a turné a zenekarról szól, nem pedig az én magánéletemről. – Hol is kezdődik az én magánéletem?
– Fél hatra – vett mély levegőt. – Kitiltassam a koncert helyszínéről az újságírót?
– Nehogy! – reagáltam azonnal. Zakery felnevetett. – Tehát, ne. El fog jönni, és akarom, hogy ott legyen – javítottam, sokkal nyugodtabb hangon.
– De…
– Nem – vágtam közbe, mielőtt az asszisztensem újabb hadarásba kezd arról, mennyire rossz ötlet is ez.
A bátyám tovább kuncogott.
– A szerelem mindig onnan jön, ahonnan nem várnánk?
Megmasszíroztam az orrnyergemet. Idefelé jövet a repülőn borzalmas, közhelyes mondásokat olvasgattam, csupán azért, hogy Zakery idegeire menjek. Annak ellenére, hogy teste nagy részét ilyen rövid szövegek terítik be.
– Szerelem nem létezik. Kémia igen és gyengeség. A vágyunk, hogy ne kelljen egyedül élnünk, ösztönöz minket a szerelemre. Ne fárassz ilyenekkel! – A legszívesebben hozzávágnék valamit, de semmi könnyen mozdíthatót nem találtam két méteren belül. A kanapé meg túlzás lenne.
– Egyszer kurva jót fogok rajtad mulatni! – Barna szemével jókedvűen fixírozott. – És mi a helyzet Emilyvel? Azt nem szerelemként tartod számon?
Emily nevének említésére a gyomrom apró csomóra ugrott össze. Nagyon régen történt… de a sebek egy életre szólnak.
– Kamasz fellángolás.
– Huszonöt voltál!
– Mondom, kamasz fellángolás. Mi a helyzet veled, te hősszerelmes? Te, aki szerelmet akarsz – támadtam vissza. – Még egy normális kapcsolatot se hoztál össze!
– Hé, és Bella?! – kérte ki felháborodva, még a lábát is levette a dohányzóasztalról.
– Bella? – Ezen nevetnem kellett. – Bella nimfomán volt, ez az egyetlen tulajdonsága, amit szerettél benne. Két mondatot se tudtatok beszélni!
– A beszéd nem fontos. A beszédet túlértékelik az emberek. – Szívére tette a kezét. – Sértő vagy, William! – idézte anyánkat. – Azt mondod, nem vagyok képes mély érzelmekre?
– Azt!
– Lehet. – Kényelmesen visszadőlt a fotelbe és minden mindegy alapon a vállát vonogatta. A jobbon dőlt betűkkel az a felirat állt: Az erősebb kutya baszik.
Na igen, nőkben nem vagyunk erősek, az biztos. Zakerynek a kezdő pszichopaták jönnek be, én meg nem tudok senki mellett lehorgonyozni. Nem mintha akarnék…
– Srácok, a koncertre kéne készülnötök! A magánéletetek meg egyáltalán nem érdekel, a tiedről amúgy is többet tudok, mint szeretnék – torkolt le minket Anastasia tanárnő, aki a rakoncátlan gyerekeket szeretné helyre tenni.
– Mi így készülünk. Nincs jobb feszültséglevezetés, mint egymás baszogatása. – A falnak dőltem, a jókedvem még mindig megmaradt, annak ellenére, hogy többször is felhozták a tegnap esti káoszt.
Emberek sérültek meg. Mit képzelt magáról?!
– Én azért tudok jobbat, és annak is van köze a baszogatáshoz – szúrta közbe Zakery.
– Elég! Ha ennyire ráérsz Will, akkor van ezer fontosabb dolog, amit át kéne beszélnünk – dühöngött az asszisztensem. – Tokió. Azt üzenték, beszerelték a led padlót az egész stadionba, azonban szeretnének tűzijátékot az égre. Ismerem a véleményedet róla, de mi lenne, ha ebben most engednénk nekik?
Zakery újra felkuncogott. Én meg válaszként felhorkantottam.
Kihúztam az aranyfedeles dobozból egy újabb cigarettát.
– A tűzijáték az emberi ostobaság megtestesülése, a nagyzolás melegágya. A led padló pompásan fog kinézni, lehet fényjáték, ha nagyon kell nekik valami az égre. Ebből nem engedek.
– Szoktál valamiből is? – jegyezte meg a testvérem ironikusan.
– A csapból.
– Mi?
– Vizet.
Felnézett a plafonra. Megdörzsölte az arcát, felkelt a fotelból. Anastasia mélyet sóhajtott.
Be kellett ismernem, ez valóban erősre sikerült.
– Este találkozunk, addig megpróbálom ezt a beszélgetést kiheverni – köszönt el tőlünk a bejáratnál.
– A kulcskártya? – fordult utána Ani.
– Igen, én nyúltam le. De úgy látom, szereztél másikat, tehát ez nálam is marad – azzal becsukta maga után az ajtót.
Nincs magánéletem.
– A törököktől is kerestek – fordult felém az asszisztensem. – Szerintük veszélyesek a színes porral töltött lufik. Elküldtem nekik pár tanúsítványt, abban bízok, hogy megnyugszanak tőle.
Carolyn eljön este? Szívózott velem, de nem hiszem, hogy kihagyná. Akart engem. Minden porcikája hevült már csak a közelségemtől is, az érintésemtől egyenesen lángra kapott. Az éjjel képekbe villant be, ahogy ujjait elnyelte a puncija, ahogy megfeszült a nyaka, amikor hátrarántottam a fejét, melle keménységét a tenyeremben éreztem.
Pezsgett a vérem, felizzottam.
Alig tíz perccel ezelőtt megint meg akartam fojtani a tegnapi akciója miatt, most viszont inkább ájulásig csókolnám. Őrület, amit rám szabadított!
– Will?
– Igen?
– Hozzád beszélek percek óta. Figyeltél rám? – elém lépett, összeszűkített szemekkel mérte fel az arcomat. – Tudsz figyelni? Elég fontos dolgokat mondok!
– Persze – elléptem a faltól, a teraszajtóhoz mentem, hátha a kinti hideg lehűti izzó vágyaimat.
– Akkor újra. Sajnos a felszállási engedélyünket holnapután reggelre még nem adták meg. Az utolsó pillanatban fogják engedélyezni, mert vihar várható, vörös riasztásnál nem szeretnének kockáztatni. A párizsi koncert miatt azonban mindenképpen el kell indulnunk egy óra előtt. Szervezzek autót a hangszereknek és magunknak?
– Igen, mindenképpen. Nem árt, ha van egy B terv.
– Oké. – Belenézett a telefonjába.
Eljön este, nem képes távol maradni tőlem. És meg fogja adni magát. Vannak olyan erők az életben, amikkel felesleges hadakozni, és amikkel nem is lehet, mert elsöprik az embert, akár egy természeti katasztrófa.
ISBN 978-615-82244-0-6