Nova
Egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre: a Ruby fantázianévre hallgató hideg-lilás rúzsom tökéletesen állt, megvastagította az ajkaimat. Mutatóujjam végighúztam a szemöldökömön, a barna szálak természetes keskeny ívüket követték le. A szememet fekete kontúrral emeltem ki, szempilláimat megemelte a festék.
A fekete ruhám is tökéletes, passzol a vékony alkatomhoz és kiemeli a mellemet. A hozzá választott ragyogó ezüst táskám ugyanolyan színű, mint a magas sarkúm. Tízből húszas, ahogy a pasik mondanák.
Táskámban megrezzent a telefonom. A felvitt halvány pirosító kiemelte az arccsontomat, vékonyabbnak, erőteljesebbnek látszott – pedig így is elég feszes. A heti hat nap edzés nem csak a testet formálja, hanem az arcot is.
Lesimítottam a ruhámat, megnyaltam az ajkamat. Ruby simán kibírta. A rezgés abbamaradt. Elővettem a mobilomat, Jacob keresett, már harmadjára… és Michael is írt. „Találkozunk ma?”
Eszembe jutott a kockás hasa és a pimasz kis vigyora, amivel mindig fogad. „Lehet róla szó.” – küldtem vissza, majd visszacsúsztattam a telefont a táskámba.
Felszegtem a fejem, az ajtóhoz léptem és elhagytam a lakást, egyedül hagyva a bejárónőt, akinek két óra még hátra van a munkaidejéből.
A vaskapu mögött megpillantottam a fekete Teslát. Cipőm koppant a kövön, a párás levegő húzta a tüdőmet. Végigsimítottam kiegyenesített hajamon, az extra erős hajspré csak 8-10 órán át képes egyenesen tartani, hogy ne hullámosodjon be a kegyetlen időjárástól.
El kéne költöznöm. Mondjuk Montanába, akkor nem kéne mindennap szenvednem ezzel a procedurával.
Elképzelhetetlen. Montanába pont annyi a falusi idióta, mint itt Texasban.
Beütöttem a kapu kódját, majd kiléptem. Jacob az új Tesláját támasztotta. Elegáns, fehér inge kiemelte barna bőrét.
– Hívtalak. Háromszor is – lépett hozzám. Mára valami édeskés levendulás parfümöt fújt magára. A számra akart puszit adni, de elfordítottam a fejem, így a puszit csak az arcomra sikerült kiviteleznie.
Borostás, ez pedig nagy red flag.
Cirka ezerszer elmondtam neki, hogy borotválkozzon mindennap, az érzékeny bőrömet kikezdik az apró tüskék. Istenem! Hogy nem képes ezt megjegyezni? Elég büntetés lesz neki, hogy ma egy csókot sem kap tőlem?
– Tudom.
Ingerülten méregetett, mondani szeretett volna valamit, de úgy döntött, nem akar már a vacsora elején összeveszni.
Az ablaküvegben a saját sziluettem vettem szemügyre: tökéletes, mint mindig. Kinyitotta az ajtót, beszálltam. Steril, új autó illat fogadott.
Rezzent a telefonom. Elővettem. „Mitől függ, hogy átjössz-e? Csak azért, hogy meddig várjak rád, mielőtt másnak is írok.” Mosolyra görbült a szám. Szórakozz, mással! „Még eldöntöm.” Úgyse ír másnak, ha van esélye velem lenni.
– Milyen volt a napod? – szállt be Jacob is. Az autó gombnyomásra indult, a kijelző kékes fényei töltötték meg a sötét teret.
– Szokásos. Interjúk-interjúk hátán – raktam el a telefont. – Apa szeretné megújítani a csapatot. Ami azt jelenti, hogy legalább száz jelentkezőt meg kell hallgatnom, hogy ki tudjuk választani a megfelelőket.
– Mikor akarjátok indítani a kampányt?
Kikanyarodott az utcára, az autó hang nélkül gurult. Istenem! Hogy lehet ennyire ostoba? Nem tudja, hogy nem lehet csak „úgy” elindítani egy kampányt? Akkor lehet, mikor engedélyezik, nem lehet egész évben csak úgy „kampányolgatni”, ez egy jogilag meghatározott forma.
– Másfél hónap múlva indul a kampány időszak – feleltem kimérten, hátha így megérti, hogy ez nem csak „úgy” megy, mert valaki „úgy” döntött.
– Akkor még kevesebbet fogunk majd találkozni?
Keresztberaktam a lábam, táskámat az ölembe ejtettem. Halványlilára lakkozott körmöm elütött tőle, azonban tökéletesen passzolt a rúzsomhoz.
– Meglátjuk, mi lesz majd. – Kinéztem az ablakon. – Végül az Astendenbe foglaltál asztalt?
– Igen, ahogy mondtad – mormolta csendesen.
A hangszórókból lagymatag rock zene csendült fel. Fintorogva fordultam a kijelzőhöz. Pár gombnyomással lehalkítottam, ki a fene hallgat ilyesmit?! Jacob erősen tartotta a kormányt, inge megnyúlt a karján, csenevész kölyök, nem olyan, mint Michael. Izmos karjával erősen megtart, miközben belém rakja a méretes farkát.
Felszegtem a fejem, az emléktől összerándult az alhasam. Igen, ma találkoznom kell vele. Elővettem a telefonom: „Éjfélkor, nálad.” – írtam meg az üzenetet. Annyi hülyét hallgattam ma végig, szükségem van levezetni a feszültséget. Ki kell őket törölnöm a gondolataimból. „Szerinted, mit nyerne veled a párt? Miben tudnád előrébb vinni a kampányunkat? Milyen tehetséged van, ami segítheti a mi munkánkat?” – Ezek a kérdések alapból ostobák. És csak ostoba választ lehet rájuk adni.
A jelentkezők nem segíteni akarják a munkánkat, hanem a pénzért jönnek.
– Hogy áll a szerződés a Uniteddal? – fordultam vissza Jacobhoz. Ne érezze magát elhanyagoltnak.
– Jól-jól, már az utolsó kérdéseket tárgyaljuk. Esélyes, hogy jövőhéten aláírjuk. Nem ment olyan könnyen, a United vezetője, Gregor, úgy látszott, nem hajlik az irányunkba, jobban szeretett volna Vithanékkal szerződni.
Megigazítottam a gyémánt fülbevalómat. Két hónapja kaptam a szülinapomra Jacobtól. Igazi ritkaság, egy ékszerkészítővel terveztette meg, hogy biztosan ne akadjon párja. Nem gyakran hordtam: az én ízlésemnek túl profán, de a találkozásainkra felvettem, hadd lássa, mennyire értékelem.
– Értem. Nem gondoltál arra, hogy a legnagyobb probléma, hogy az apáddal együtt dolgoztok? – Idegesen megvakarta a füle tövét, majd lecsavarta a légkondit.
– Ezt hogy érted? – pillantott rám egy gyors másodpercre, aztán fordult is vissza az úthoz. Hogy minek? Ez a Tesla már magát vezeti.
– Azt, hogy nem szerencsés együtt dolgoznotok. Szemmel láthatóan mindketten feszültek lesztek a másik jelenlétében, ez pedig rosszul érintheti az ügyfeleiteket. Ki akarna egy olyan céggel szerződni, ahol a két részvényes már azzal feszültséget teremt, hogy egy teremben tartozkodik?
– Te is az apáddal dolgozol együtt! – fészkelődött az ülésén, a biztonsági öv megmerevedett a felsőtestén, összegyűrve az ingét.
– De köztünk nincs semmi feszültség. Az apám és én kölcsönösen tiszteljük egymást, megbízunk a másikban, és nem zavarjuk egymás köreit. Sokat konzultálunk, azonban képesek vagyunk a családi életünket elvonatkoztatni a munkától. Ez rólatok azonban nem mondható el, már ahogy válaszoltok egymásnak, érződik egy komoly ellentét köztetek.
Megrezzent a telefonom, elővettem. „Várok. Várok. Várok…” Elmosolyodtam, visszacsúsztattam a táskámba. A Cartier órámra pillantottam: még cirka másfél óra.
– Nincs köztünk ellentét – hangja elmélyült sértettségében. – Felnőtt férfi vagyok, és tudom kezelni az apámmal való viszonyomat. Az életemet is. Csak te látsz valamiért egy éretlen gyereknek! – Felém kapta a fejét. – Semmi gond nincs köztem és az apám között!
– Én csak fel szerettem volna hívni a figyelmedet rá, hogy miért lehet az, hogy nem működnek úgy a dolgok, ahogy szeretnéd. Szeretnétek. Köszönömöt érdemelnék, amiért elmondtam, mennyire rossz ötlet az apáddal együtt dolgoznod, aki feltűnően haragszik rád. – Ujjaimmal a táskámon doboltam. – Esetleg nem kéne mindkettőtöknek részt vennetek ezeken a tárgyalásokon, nem elvárás, hogy a két részvényes jelen legyen, amikor olajkutak fúrásáról van szó.
– Apám nem rám haragszik, hanem az anyámra – mormolta alig hallhatóan. – De ezen már mindketten túl léptünk. Mégis miből vonod le ezeket a következtetéseket?
– Ne felejtsd el, hogy fél éve volt egy tárgyalásunk. Ott ültem veletek egy teremben, és mondjuk úgy, nem volt túl fényes a hangulat.
– Nem felejtettem el, hiszen akkor találkoztunk először – mosolygott rám röviden. – Ez egy nagyon jó emlék nekem. Szerintem az a tárgyalás kimondottan jól sikerült, hiszen megállapodtunk, hogy…
– Ki ne mondd! – szisszentem fel. – Az ilyen dolgokról nem beszélgetnek az emberek!
Hogy lehet ennyire csökött? Ennyire tud titkot tartani? Támogatják apám kampányát, cserébe… nem, erre gondolni sem szabad. A törvénysértő dolgokat a szőnyeg alá kell söpörni, mintha nem léteznének. Nem születik róluk írásbeli megegyezés, csupán szóbeli körítések hangzanak el és a felek úgy tesznek, mintha ez normális lenne.
– Jó-jó – megállt egy piros lámpánál –, ismerem a rendet. Ugyanakkor azon a tárgyaláson sem estünk egymásnak az apámmal, és minden flottul ment.
– Flottul – viszonoztam a pillantását. Sötét, vastag szemöldöke alatt majdhogynem eltűnt a szeme. – Igen, mindenképpen flottul, de a feszültség ott volt kettőtök között. Mi van, ha nem megy minden olyan flottul? Ezt a megállapodást mindegyik fél akarta. Azonban a United megállapodást az apád nem akarja annyira – nyomtam meg erősen az annyira szót.
Elgondolkodva lesett vissza az útra. Megdörzsölte borostás állát.
– Ezt mégis miből gondolod?
Félredöntöttem a fejem és a szememet forgattam. Jacob egy több milliárdot érő cég ötvenszázalékos részvényese. Ennek ellenére tényleg ennyire nem látja át, hogy mi folyik körülötte?
– A Uniteddel való megállapodásotokkal az apád kezéből kiesik az irányítás. Nézz rá egyszerűen: Kanadában vannak. Mi Texasban. Apád általában a Közel Keleten. Ha elkezdik a munkálatokat Kanadában, akkor nem fogja tudni felügyelni, téged kell majd odaküldenie, nem lehet jelen. Át kell adnia az irányítást neked, ezt pedig nem akarja.
A lámpa zöldre váltott, az autó puhán elindult. Csend telepedett ránk. A kijelzőn megjelentek az utcák, a közeli autók és épületek rajzai.
– Miért ne akarná? – kérdezte csendesen. Legalább átgondolta, amit mondok és kezd rájönni, hogy mi folyik mögötte.
– Mert apád egy olyan személyiség, aki nem bírja, ha nem tart kézben mindent. Ezért is haragszik az anyádra: azt mondtad, éveken át csalta. Elpattant az agya, amiért nem vette észre. Így pedig téged sem fog tudni kézben tartani, kontinensek választanak majd el titeket.
Beletúrtam a selymes tincseimbe, megigazítottam a hajamat, szerencsére még nem kezdett el behullámosodni.
Percek múlva leparkoltunk az étterem előtt. Megvártam, ameddig kiszáll és kinyitja nekem az ajtót. Belékaroltam, amikor végre megállt mellettem, és az oldalán sétáltam fel a lépcsőn, a kifutófiúk és a hely előtt dohányzó férfiak vágyakozó pillantásában.
Nem engedtem meg egy mosolyt sem feléjük, inkább jobban kihúztam magam. Vágyakozzanak csak. Megszoktam. Az ajtók nyitva álltak, mégis megvártam, amíg Jacob belép előttem. Az etikett szerint „megbízhatatlan” helyre a férfinak kell előre mennie, kocsmáknál, bároknál, és bár ez egy étterem, ráadásul három Michelin csillagos étterem, az ember soha nem lehet biztos a dolgában.
Komolyan, néha olyan helyek is kapnak csillagot! Múltkor is voltunk valahol, a nevére már nem is emlékszem, két csillagos lehetett, az étel mégis borzalmasan sikerült, a berendezés pedig. Istenem! Hát. Kirázott a hideg, emlékezni sem szeretnék rá.
Egy hölgy fogadott minket, váltottak pár szót Jacobbal, majd az asztalunkhoz kísért. Melegbarna hangulat fogadott, kristálycsillárok, antik székek, kellemes dohány illat.
A sarokban kaptunk helyet. Felvontam a szemöldököm, amikor Jacob leokézta a hosztesznek, majd kihúzta nekem a székem.
– Én a helyedben szólnék. Ez a sarok.
Megköszörülte a torkát, értetlenül megvakarta a füle tövét, ezzel összeborzolta a fekete, kunkori haját. Azért akarják elrejteni, mert arab? Könnyedén kitelne egy ilyen sértés pár Texasi baromból.
– Oké. Akkor nem jó a hely? – tolta vissza a széket.
– Nem. Ez egy sarok – mondtam olyan erőteljesen, hogy megértse, ez nincs rendben.
Az ő széke ha kitolná, majdhogynem a falhoz érne, az enyém pedig a fal mellett van. A falon lévő selyem tapétát kéne bámulnom a vacsora alatt, ez pedig nincs rendben.
Ingerülten megrándult a szájánál egy izom.
– Szólok, mindjárt jövök – indult el a pulthoz.
A szememet forgatva néztem utána. Engem meg csak úgy itt hagyott. Állok, mint egy hülye. Többen szemügyre vettek, intettem Marconak és Elizabethnek, apám régi barátai. A másik sarokban Mirkot szúrtam ki. Egyetemen ugyanannak a lányszövetségnek voltunk a tagjai. Utáltam.
Mosolyt erőltetve magamra biccentettem felé.
Jacob tért vissza a sorok között, a földet bámulta, mint egy idióta.
– Sajnálom, azt mondták, nincs másik asztal… – habogta zavarodottan. Homlokán izzadtságcseppek ütöttek ki.
Fogaimat egymáson csikorogtattam, közel hajoltam hozzá.
– Tényleg ennyit se vagy képes elintézni? – sziszegtem fojtottan. – Nekem kell odamennem?
– Sajnálom, Nova, azt mondták…
Nem hallgattam tovább, elindultam a pulthoz. Két hoszteszlány és egy srác állt mellette, elegáns fekete öltözékben.
Megálltam a pult előtt, felraktam rá a táskámat.
– Mi az, hogy nincs asztal? – néztem az egyik erősen középkorú nő arcába. Idegesen megnyalta az ajkát.
– Sajnálom, beteltünk. Esetleg…
– Nincs esetleg – dörrentem rá. – Nova Jones vagyok.
Láttam az arcán, hogy próbálja a nevet valahova tenni az együgyű fejében… forogtak a fogaskerekek, de nem kapcsolt.
– Hölgyem, nagyon sajnáljuk, de… – szállt be a srác is.
– Adjanak egy másik asztalt. Most – vágtam közbe ingerülten.
A sarokban Jacob tehetetlenül álldogált a szék mellett, kezét a zsebébe rejtve. Akár egy összeesett vénember.
A srác nyelt egyet, tanácstalanul néztek egymásra.
– De minden asztal foglalt – motyogta. Fellapozta a pulton lévő vaskos könyvet. – Talán, fél óra…
– Nincs fél órám! – Megigazítottam a fülbevalómat, többe kerül, mint az életük. – Most azonnal kerítsenek egy asztalt!
– Sajnáljuk. Mi lenne, ha leülnének a bárban, és elfogyasztanának egy italt…
– Esetleg az a probléma, hogy a barátom arab? – Hogy merészelnek egy ilyen étteremben ennyire előítéletesek lenni?
– Dehogy! – kapott a szívéhez az egyik hölgy, gyorsan lapozgatni kezdett. Már azt hittem, hogy nyert ügyem van, amikor tanácstalanul ismét egymásra bámult a három fős csoport.
– Sajnáljuk – csóválta a fejét műsajnálkozással. – Kérem, a bárban igyanak egy italt, az étterem vendégei, és…
Felszegtem a fejem, ezzel megszakítva a mondandóját. Jacob tehetetlenül pislantott rám, magamhoz intettem.
– Ez esetben távozunk. Ne aggódjanak, minden barátomnak elmesélem, hogy hogyan bántak velünk.
Egy utolsó szúrós pillantás után, kimért mozdulattal felvettem a táskámat és elindultam a bejárathoz. Elképzelhetetlen, hogy így bánjanak velem! Elszorult a torkom. Jacob csatlakozott mellém.
– Akkor hova menjünk? Esetleg van kedved feljönni hozzám? – nyújtotta a kezét.
Ellöktem. Megálltam a lépcső aljában, várva, hogy elővarázsoltassa az autóját. Megállt mellettem, míg az egyik kifutófiú elment érte.
– Éhes vagy? Rendelhetünk is vacsorát, megnézünk egy jó filmet, és…
– Dolgom van. Találkoznom kell egy barátommal.
Az égre bámultam, ahol megsokasodtak a csillagok. Michael kemény teste majd kicsit kikapcsol. Már alig vártam, hogy végignyaljam a hasizmait, és lássam, ahogy elakad a lélegzete, amikor a farkához érek. Amit egy kis kényeztetés után durván belém vág, hogy aztán többször is eljuttasson a csúcsra. Nedvesség öntötte el a hüvelyemet.
– Elvigyelek?
– Igen.
Az autó előállt. Megvártam, ameddig kinyitja nekem az ajtót, majd beszálltam. Elővettem a telefonomat: „Cirka húsz perc és nálad. Bízom benne, hogy felkészültél.”
További tartalmakért kövess a közösségi oldalaimon:
Címke: