Lidérc
„Más fog parancsolni annak, ki önmagának engedelmeskedni képtelen.” – Friedrich Nietzsche
A madárka ma nem dolgozik, egy negyvenöt év körüli férfi áll a pultnál, rendezetlen szürke haja az arcába hullik, ahogy lehajol, közelebbről megnézni egy könyvet. Vékony vállán lóg a pamut ing, legalább egy számmal nagyobb rá.
Márkajelzés van a jobb oldalán.
A cipője elhasznált, kopott.
Az ing nem illik hozzá, ajándékba kaphatta egy fontos embertől. Felnéz, majd az egyik polchoz sétál a könyvvel a kezében, és becsúsztatja két másik kötet közé. Lassan mozog, precíz, ráérős, türelmes ember.
A gyűrűsujján arany karikagyűrű. A feleségétől kaphatta az inget, talán a szülinapjára, az ujja be van hajtva, a kicsomagolás után nem vasalták ki.
András, a tulajdonos. Holnapután délelőtt tizenegykor találkozunk a Rescendo kávézóban innen két saroknyira. Laci már átküldte a Falatnyi papírt üzemeltető cégről az összes információt az e-mailek között vár.
Visszautasíthatatlan ajánlatot teszek majd neki.
De hol a madárkám?
Elfordulok az üzlettől, elindulok vissza az autómhoz. A korai sötétség belepte az utcát, a lámpák küzdenek ellene. Remélem, otthon az ágyában fekszik a meleg takaró alatt, és nem ostobaságon töri a fejét.
Ha gyógyszereket kap, azok képesek lehetnek megakadályozni egy kísérletet, hogy véget vessen az életének. Erre azonban nem tenném fel az életemet.
Nem fogsz elmenni, mielőtt meg nem ismernél, madárkám.
A közeli utcában találtam parkolóhelyet, megfogom az Audi kilincsét, kinyílik. Beszállok, majd becsukom az ajtót, és rá is nyomok az indítógombra. Leveszem a fűtést, és gázt adok, hogy minél előbb a házánál lehessek.
Az autó belső terét csörgés rázza fel. A navigátoron Annamária – ingatlanos – Debrecen jelenik meg. Mosolyra húzom a számat, ahogy a zöld gombra nyomok.
– Szép estét, Zente – duruzsolja. Mennyire unalmas. Érzéki akar lenni, de közönséges marad.
– Helló. – Hangom hidegzuhany lehet számára.
Kell is egy kis idő, mire magához tér. Másra számított.
– Sikerült beszélnem a szomszédokkal, elfogadták az ajánlatát, azt mondták, három nap múlva a nyomukat sem fogja a házban találni. A nem beépített bútorokat is magukkal viszik.
Hamarosan szomszédok leszünk, madárka. Nem lesz tér, ahova elrejtőzz előlem. Nem lesz levegő, amit nem én adok.
– Ennek örülök.
– Viszont biztosítékot szeretnének – habozik – szeretnék, ha az összeg háromnegyedét átutalnád nekik.
Pénz. Miért habozik? Én mondtam, hogy sokat fogok fizetni, ha minél gyorsabban megtörténik az adás-vétel. Miért jönnek zavarba az emberek, ha pénzről kell beszélniük? Annamária tapasztalt ingatlanos benyomását tette, de tapasztalatlan az üzletben.
– Át fogok küldeni két e-mail-címet, küldd el a bankszámlaszámukat, a ház adatait, a tulajdonosváltáshoz szükséges iratokat. Éjfélig át fogom utalni a pénzt.
– Rendben, várom.
Autóval tíz percet se vesz igénybe, hogy megközelítsem a madárka otthonát. Az utca elején parkolok le, majd magamhoz veszem a telefonomat. Kikeresem Cserpes számát, és küldök neki egy üzenetet, hogy venni fogok egy házat, fog kapni egy e-mailt, este tízig állítsa össze az adásvételi szerződéseket.
Annamáriának pedig üzenetbe megírom Cserepes és az én e-mail-címem.
Megfeszülnek az izmaim, mire végzek az üzenettel.
Kiszállok az autóból, majd a zsebembe rakom a mobilt. Az egymás mellett sorakozó családi házak ablakain meleg fény szűrődik ki, annyira meleg, hogy a hideg utcát is megtöltik.
Elindulok az utolsó házhoz. Ahogy a közelébe érek, már látom, hogy abban a házban is égnek a lámpák. Mosolyra húzódik a szám. Ettől függetlenül fekhet a saját vérében, szétnyílt ajkakkal, könyörögve a világnak, hogy legyen vége.
Megállok a kapu előtt. Három méter magas rácsok és három méter magas betonkerítés veszi körbe. Ezek kizárhatják a szörnyeket.
De engem nem.
Nem okozna gondot átmásznom, de ha rárúgnék a zárra, akkor sem sok maradna belőle.
Azonban nem rongálni jöttem.
Kigombolom a kabátomat, az ezüstgombok lustán bújnak át a lyukakon. A belső zsebéből előveszek egy vékony, hosszúkás fogót, a vége el van hajlítva.
Nekem nincsenek zárt ajtók.
Becsúsztatom a lyuk közepébe, elfordítom, a vége beakad. Apró kattanás.
Kitárom az ajtót, a fogót visszarakom a kabátom belső zsebébe, majd besétálok a kertbe. Árnyak játszanak, betakarnak. A ház alsó szintjén égnek csak a lámpák, az egyik pont előttem, körberajzolva egy szürke sziluetett.
Háttal áll nekem.
Hangtalanul közelítek a falhoz. Beránt az alhasam. Figyelem minden lépésedet, madárka. Nem bújhatsz el előlem. Nem menekülhetsz meg. Ott leszek, ahol te vagy, én leszek a kétségbeesett sóhajod, én leszek a megtört könyörgésed.
Hosszú haja a lapockájára omlik, vékony válláról lefolyt a pulóvere, kilátszik a csontja. Bele fogok markolni a hajába, és kényszeríteni fogom, hogy rám nézzen azzal a két, hatalmas barna szemével.
Attól kezdve, csak engem fog látni.
Hirtelen hátrafordul, ellép a pulttól, aminek eddig támaszkodott. Zavartan néz kifelé az ablakon.
Mosolyognom kell. Érez.
Nem láthat meg, az árnyak elfednek, a mozdulatlanságommal nem töröm meg az összképet. Elfordul, nekem háttal csinál valamit, vékony karjai mozognak, haja jobbra-balra himbálózik.
Ideje, hogy bemutatkozzam, madárka.
Felsétálok a teraszra, és a kapcsolószekrényhez megyek. Újra előveszem a fogót. Igazából a faborítású táblát könnyedén betörhetném, de maradok annál, hogy nem rongálok. Ma nem. A vékony eszköz egy másodperc alatt felnyitja a zárat, kitárom, és lenyomom a piros kapcsolót.
A fények kihunynak.
Félsz, madárkám. De nem kell, én vagyok itt. Megmutatom neked, hogy milyen élni… Mert a halálod, már csak az enyém.
Megragadom a korlátot, és átugrok rajta. Csendesen dobbanok a talajon, fekete kabátom legyez körülöttem.
A fal mellé állok, hogy ne láthasson, amikor kijön. Bizsergés tölti el a gyomromat. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt.
Bátran madárkám. Erősebb vagy, mint gondolod!
Nyolc. Kilenc. Tíz. Tizenegy. Tizenkettő.
Sikerülni fog, a rácsaid erősen tartanak, de a szárnyaidat nem vágták le.
Tizenhárom. Tizennégy. Tizenöt. Tizenhat. Tizenhét.
Ne félj, én vagyok az.
Tizennyolc. Tizenkilenc. Húsz. Huszonegy.
A bicepszemben rángatózni kezd az izom. Eltölt a feszültség, egyre gyorsabban veszem a levegőt, a világítóan fehér betonfalra meredek. A szomszéd házban kinyitják az ajtót, pattanás, puffanás – a szemetesbe lendülhet egy nehéz zacskó.
Gyerekvisítás.
Eltompul, majd elhal.
Hatvanöt. Hatvanhat. Hatvanhét. Hatvannyolc. Hatvankilenc. Hetven.
Gyere, madárkám, itt vagyok…
A faszom merev lesz, a farmernek feszül. Hamarosan kijön, a nyitva hagyott kapcsolószekrényről pedig tudni fogja, hogy van itt valaki. Fél méter lesz köztünk. Ő is tudni fog rólam most már.
Nyolcvanegy. Nyolcvankettő.
Kattan a zár. Lehunyom a szememet, mosolyra húzódik a szám.
Bátor madárka.
Suhan az ajtó, ahogy kinyílik. Toccsanás. Egyre gyorsabbak. Zihálása édesen cseng a fülemben.
A faszom fájdalmasan feszít. El akarom kapni, a falhoz szegezni, elnyelni a nyöszörgését, miközben a lökéseimmel szétfeszítem a punciját.
De ez még túl korai.
Először rá kell éreznie az ízére, megszoknia, hogy az elméje szétszakítja az ismert világa rácsait.
Tapintani lehet a levegőben a bizonytalanságát. Fél méter. Ha visszafordulnék a teraszhoz, könnyedén felugorhatnék rá. Karnyújtásnyira van. Egy sarok választ el minket. Egy sarok. Két mozdulat: fordulás, ugrás. Ott állhatnék előtte.
Megismerhetne.
A heréimben villámként cikázik a kín, összehúzódnak, a merevedésemben erősen pulzál a vér. Felhevülök, a levegő hidegen hűti az arcomat. Megdermedhetett.
Ne félj, madárka, én vagyok az.
Mozgás! Le tudod győzni!
Előveszem a kulcsomat, a vakolathoz érintem, és végighúzom rajta. Csikorog a csendbe.
Elfordulhat, nyekereg a fa, ahogy kitárja. Gyors toccsanások. Csapódik az ajtó, kattan a zár.
Hamarosan megszoksz.
Hamarosan megszeretsz.
IIII
Az autópálya sötétségét az autó fényei törik meg. Nem találkoztunk, még nincs felkészülve rá, időt kell hagynom neki, mert amit én fogok adni, azt nem lesz könnyű feldolgoznia.
A tempomatot beállítottam, az autó hangtalanul suhan az úton. Előveszem a telefonomat, kikeresem Cserpes számát, majd rányomok a hívásra. Este 11 múlt, de a harmadik csörgésre fogadja a hívásomat.
– Már akartalak hívni – szólal meg higgadtan.
– Itt a lehetőség. – Belenézek a visszapillantó tükörbe, mosoly játszik az arcomon.
A madárka miatt. A félelem áradt a pórusaiból, méterekre tőle is éreztem, ahogy hallottam a vad lihegését. Ambrózia. Már az emléktől pulzálni kezdett a vérem az ágyékomba.
– Az ingatlanközvetítő átküldte az adatokat az adásvételi szerződéshez, megírtam, közvetítettem is. Jelenleg rajtad van a sor, hogy átutald a százhatvanmillió forintot.
Beszélnem kell az egyik bankommal, hogy engedélyezzék az átutalást. Ekkora összegnél napokat szoktak kérni, hogy teljesíteni tudják – legalábbis a legutóbbi esetnél ez történt. Akkor viszont megmondtam, hogy más bankhoz fogok menni, ha nem lesznek képesek kétszázötvenmillióig limitet fenntartani nekem.
– Köszönöm.
– Igazán nem tesz semmit. – Nem, nem tesz semmit, mert olyan fizetést kap tőlem, amiért egy halandó bármire képes lenne.
Az autópálya majdnem teljesen üres, néha villan fel csak a szembejövő sávokban egy-két autó.
– Lenne még egy ügy, amiről beszélnünk kellene. – Cserpes hangja kimért, és andalítóan nyugodt. Ha az ember vele beszél, elhiszi, hogy nincs baj – akkor is, ha megölt egy embert, és a halálos fegyverrel a kezében talált rá a rendőrség. – De nem biztos, hogy ilyenkor kéne megvitatnunk. Hívjalak miatta inkább reggel?
– Nincs problémám a késői időponttal.
Ráadásul mocsok jó kedvem van. Elkezdtem megrepeszteni a madárka rácsait, friss levegőt szívhatott, megízlelhette az élet édességét.
– Rendben van. A „Gallob” üggyel kapcsolatos – tart egy másodpercnyi szünetet –, ahogy biztosan hallottad, történt egy kisebb galiba.
Galiba. Mulatságos. Galibának én egy ittas vezetést tartok, de nem azt, hogy egy politikus számítógépén gyermekpornót találnak.
– Hallottam róla, Andorék csapata dolgozik az ügyön. – A tizenöt fős csapat négy éve viszi a „Gallob” ügyet, az egész PR-jukat. – Az nem nyerő ötlet, hogy a tett súlyosságát próbálják csökkenteni, azt vállalnia kell a tettesnek, egy fejnek porba kell hullania. Elfognak tőle fordulni, szánakozó tekintettel csóválni a fejüket.
– Andor keresett meg, átküldött egy… fájlt. Az érdekelte, hogy ezek mennyire merítik ki a rágalmazás fogalmát.
A válasz csapás. Az nem elég, hogy egy fej a porba hullik, két napja van Andorék csapatának előásni valami durvábbat, valamit, ami ennél is nagyobbat szól. Amivel az embereket más irányba lehet terelni, elvonni a figyelmüket.
Egyelőre nem találtak ilyet.
Ilyenkor pedig tippelni kell, kockáztatni.
– És mennyire merítik ki a rágalmazás fogalmát?
– Nincsenek alátámasztva semmivel, nincsen konkrétum, nincs semmi kézzelfogható. Teljes mértékben kimerítik a rágalmazást.
Nem vagyok benne biztos, hogy rágalmazásért bukna a párt. Az emberek rágalmazásért nem szokták feljelenteni egymást… Annak ellenére, hogy lehetne.
– Ez összegben mennyit jelentene a pártnak?
– Több száz milliót.
Felkönyökölök az ablak alatti részre, erősen fogom a kormányt. Több száz millió nem összeg egy pártnak, főleg, ha egy galibáról ennyire el kell vonni a figyelmet.
– Én azt javaslom, hogy más oldalról közelítsétek meg a kérdést. Akár celebek bevonásával, akik ostobaságot művelnek. Ez általában elvonja a figyelmet a jóval súlyosabb kérdésekről, megfelelő reklámmal mögötte, teljesen elnyomhatja.
Összevonom a szemöldökömet. Én leginkább semmilyen oldalról nem akarom megközelíteni a kérdést, Andor csapata eddig mindig mindent megoldott, pedig kerültek már nehéz helyzetbe.
Eltitkolt szerető, drogügyek, sikkasztások.
Eddig az összeset megoldották „Galobéknak”.
– Mi lenne, ha addig ütnék a vasat, ameddig biztosan beperelnék őket rágalmazásért? Keresünk köztük egyet, akit keresztre lehet feszíteni, kiállítjuk, hangoskodik, mire beperelik. A rágalmazásért való per is elnyomhatja a galibát. Mennyire messze kell elmennünk, hogy a nyakába akasszák a pert?
– Ez jó kérdés. – Csend. Nyugodt, a vonal tiszta, háborítatlan.
Eszembe jut a két barna szem. Mennyire nyílhatott nagyra, amikor ott állt a kapcsolószekrény előtt? Látta végre a világot?
– A fájlban lévő állítások elegek lehetnek.
Talán az lenne a legjobb, ha a celebeket kombinálnánk az üggyel. Kiválasztanánk valamelyiket, hogy mondja azt, viszonya volt XY házas politikussal, valamelyik másik pártból. Ez szaftos, jobban fogja érdekelni az embereket, mint a gyermekpornó – azt el lehet maszatolni. Feltörték a gépét, mások töltötték fel rá, ugyanaz lehetett, aki aztán meghekkelte.
Ha hazaértem írok Andornak.
– Akkor megvan a megoldás. – Négy lehetőséget fogunk „Galodéknak” ajánlani, mindegyiket fel lehet futtatni.
A pénzük megvan hozzá.
– Más nem lesz. Neked van még kérdésed?
– Nem, köszönöm.
Azzal bontjuk a vonalat.
Visszaveszek a sebességből, lekanyarodok az autópályáról. „Galodékat” érdemes pályán tartani még egy ideig, az egyik legjövedelmezőbb ügyfeleink. Mindegyikőjük sáros, a csontvázak folyamatosan potyognak ki a szekrényből, nagyrészüket el tudjuk tussolni, és van, amit már nem.
Az emberek pedig ítélkeznek. Imádnak pálcát törni értékrendekre hivatkozva, miközben semmivel sem jobbak náluk.
De az ilyen emberek csak bábok lehetnek, a megfelelő mesterek kezében.
Madárka, te nem vagy báb. És miután felszabadítalak, felfedezed magadnak az igazi hatalmat… El fogsz bírni vele?
Hamarosan. Ameddig a türelmem bírja.