Lidérc
„A morálok és vallások a legfőbb eszközök arra, hogy az emberből azt alakítsunk, akit csak akarunk.” – Friedrich Nietzsche
– Verőczy Evelin.
Evelin. Mennyire illik egy ketrecben ragadt madárkához. Elhúzom a számat, miközben százötvennel hajtok az úton. Egy órám van felérni Budapestre.
– Húszéves, két éve halt meg az anyja mellrákban, az édesapja meg hat éve májcirrózisban. Az utolsó pillanatokban is ragaszkodott az alkoholhoz. Diákmunkásként kezdett el dolgozni a Falatnyi papírban, három évvel ezelőtt. Miután befejezte a gimnáziumot, felvételizett magyar-irodalom szakra, felvették, de nem iratkozott be az egyetemre – tölti be az autót Ádám nyugodt hangja a hangszórókon keresztül.
Kielőzök egy autót, majd felveszem a napszemüvegemet. Verőfényes napsütés van, felolvasztotta a tegnap leesett havat, az út úszik a latyakos sárban.
– Az apjának egy műanyag újrahasznosítással foglalkozó vállalkozása volt, jól ment, ameddig meg nem állapították nála a betegséget. Az édesanyja fodrászatot vezetett. A halála után Evelin eladta.
Sérült, sérült, kicsi madárka. Az elvesztésük tette ezt veled? Ezért érzed, hogy egyedül vagy ebben a nagy és csúnya világban? Ezért akarod eldobni az életedet?
Segíthetek neked.
– Az orvosi aktákat áttúrva, találtam még egy kis érdekességet róla. – Ádám lehalkítja a hangját, nem hinném, hogy azért, mert érdekli, mennyire illegális, amit művel. Ezt a részét már megszokta a „barátságunknak”. – Tizenhat évesen elvitték pszichiáterhez, aki gyógyszereket írt fel neki. Azóta egy másikhoz, de továbbra is jár. Tizenhét évesen, miután megszerezte a jogosítványát, volt egy autóbalesete. Elütött egy kutyát, semmi komoly.
Miért szerzet jogosítványt? A haldokló anyjának akart bizonyítani, örömet okozni?
Combomra engedem a kezemet. A tempomat már beállította magát, fognom sem kéne a kormányt, hogy a fővárosba vigyen az autó.
Felidézem az ártatlan tekintetét, ahogy csodálkozva mered rám, amikor belépek a könyvesboltba. Két nagy, barna szeme kisajátította az egész arcát. Fájdalom és kietlenség, összekeveredett benne, örvénylett, és magába rántott.
Én segíthetek rajtad. Én megadhatom neked azt, amit annyira akarsz.
Bizsereg az ujjbegyem, annyira szeretném megérinteni. Megsimogatni a nyakát, majd a kulcscsontját. Elakadna a lélegzete, félelemtől remegne az orrcimpája, ahogy engem bámulna, és közben… Életre kelne.
Életre kelne a kezem alatt.
Uralkodom a halálon.
Uralkodni tudok az életen is.
– Budapesten született. Akarsz róla még tudni valamit? – szólít meg Ádám.
– Nem. – A többit, ami érdekel, tőle fogom megtudni. Beszélni fog nekem a teste, a mozdulatai, a tekintete.
– Akkor el is köszönök, mert dolgoznom is kéne.
Nem válaszolok, ő meg lerakja a telefont. Egy magánnyomozó „barát” hasznos. Főleg, ha elég sok illegális dolgot tett már az életben, amikkel könnyű megzsarolni. Az sem baj, hogy szereti a pénzt.
A sok pénzt.
Beállítom a tempomatot százhatvanra, és előveszem a telefonomat.
Elszívom a levegődet madárka, hogy már csak engem tudj belélegezni. És amikor fuldokolsz tőlem, amikor ott lesz az a pár, édes másodperc, ahogy küzdesz az elkerülhetetlen ellen, új életet adok neked.
Szükséged van rám.
Kikeresem Laci nevét a telefonkönyvből, majd elindítok egy hívást. Az asszisztensem második csörgésre felveszi a telefonját.
– Igen – vakkant.
– Szeretném, ha megtudnád, hogy Debrecenben ki a tulajdonosa a Falatnyi papír boltnak.
– Rendben. Új befektetés?
Inkább pénznyelő, nem hiszem, hogy az a bolt komolyabb hasznot hajtana, jó, ha a fenttartás költségeit, és a munkaerő bérét ki tudja termelni. Alapvetően nem frekventált helyen van, hanem egy mellékutcában, tőle két utcára pedig ott van egy Libri.
Talány, hogy eddig, hogyan maradt fent.
– Mondhatjuk. Derítsd ki a tulajdonos nevét, és holnaputánra szervezz le vele egy találkozót. Addig tudj meg mindent a cégről.
– Rendben.
– Szerezz egy megfelelő üzletvezetőt is a bolt élére. Lehetőleg Debrecen környékéről származzon, de ne Debrecenből. – Nem lenne szerencsés, ha a madárka ismerné, az problémákat szülhet: ha nem szereti, akkor fel is mondhat.
– Meglesz.
Észre se veszem, de mosolygok. Egy végzetes pillantás… És máris az enyém vagy. Pár nap alatt körbeveszlek. Elszívom a levegődet, hogy aztán én adhassak neked.
Újra látnom kell. Délután visszamegyek, zárás előtt visszaérek, és újra hazakísérem. Nem szabadna este, a sötétben egyedül mászkálnia.
– Segíthetek még valamiben? – Laci hangja maga a megtestesült udvariasság. Asperger szindrómás, a viselkedését mintákból sajátította el, a használt mondatai nagyrészét könyvekből tanulta. Remek munkaerő, mert évekkel visszamenőleg is fel tud idézni egy találkozót.
– Nem, köszönöm. – Rányomok a navigátoron a piros gombra.
Ösztönösen megfogom a kormányt, bár az autó már egy ideje magát vezeti.
Verőczy Evelin.
Madárka.
Meg akarsz halni. Én viszont nem akarom, hogy meghalj.
IIII
A Trattoria étterem bejáratánál egy elegánsan felöltözött úr fogad, miután elmondom, milyen névre foglaltam az asztalt, odavezet hozzá. Elkéri a kabátomat, és magával viszi. A fényt díszes csillárok szolgáltatják, a sötétített ablakokon nem sok jut be. A levegőben enyhén érezni a halak friss óceán illatát, tompán hallani egy motor erőfeszítéseit.
A szagelszívó egy ponton túl hatástalan.
Az ablak mellé foglaltattam, leülök mellé. Az asztalon a textil szalvétákat gondosan felállították, mellette három különböző méretű kés, és három különböző méretű villa.
Hétvégére a szomszédod leszek madárka, és ha minden jól megy, akkor a munkaadód is. Ha rosszul megy, akkor is, csak több időmbe fog telni. Én fogok rendelkezni feletted. Minden értelemben.
Ideje lenne bemutatkoznom neked… A könyvesboltban váltott pár sor nem számít.
Kinyílik a hely bejárata, Michael lép be rajta, magas, vékony férfi, zakóban, mögötte Regercs, vörös szakállát hagyta az elmúlt időszakban megnőni. A vendég fogadó felém fordul, mond pár sort.
Regercs leveszi a kabátját, majd átnyújtja neki, aztán a csapat elindul hozzám.
Felállok a székről, kezet nyújtok a két férfinak.
– Helló – üdvözlöm őket.
– Hy, what are you doing? – kezdi Michael. Kigombolja a zakóját, utána helyet foglal velem szemben.
Regercs mellém ül. Bedönti a felállított szalvétáját, és felkönyököl mellé, ujjait egymásba kulcsolja. Michael az ő ügyfele, de az e-mailje alapján nem tudnak dűlőre jutni a Markenz kampányát illetően.
A válla megemelkedik, a tartása feszes. Egy hónapja nem tudják lezárni a több száz milliós szerződést.
Rám marad az ügy megoldása.
– Hogy tetszik Budapest? – kérdezem Michaeltől angolul, aki érdeklődve méri fel az éttermet.
– A Bazilika szép. – Egy milliméternyit megrándul a válla. Ezek szerint nem tetszik neki, csak elviseli. Valószínűleg menne vissza New Yorkba.
– Jártál már a Budai Várba? Kellemes kikapcsolódás egy ott eltöltött séta. – Megrándul egy szarkaláb a szeménél.
Regercs hosszan szívja be a levegőt. Kezemet a combomra engedem, megjelenik a pincér. Előveszi az öngyújtóját, kattan, majd lángra lobban az asztal közepén lévő gyertya.
– Mit hozhatok inni? – kérdezi magyarul, közben leteszi az étlapokat az asztal végébe.
– Én egy vizet kérnék – válaszolok angolul.
– Nekem is megfelel egy víz – teszi hozzá Michael gyorsan.
– Egy kólát – mondja Regercs magyarul. Amivel leginkább az ügyfelére akar hatást gyakorolni, hogy itt ő van előnyben.
Az egok harca.
Megnyalom az ajkamat. Michael türelmetlenül helyezkedik a széken, előveszi a telefonját és az asztalra rakja.
– Vagy esetleg a természetet jobban kedveled? Akkor a Normafát tudnám javasolni. De csak hétköznap, hétvégén sokan vannak.
Látszik rajta, hogy jó kondiban van. Kora ellenére az arca kisimult, fekete hajába alig keverednek ősz hajszálak.
– Jobban kedvelem a természetet – hagyja annyiban. Vastag szája vékony lesz, ahogy összeszorítja.
Elveszem az egyik étlapot, és kinyitom. Regercs is darabosan mozogva megkaparint egyet. Michael nyúl érte a legkésőbb.
Kihajtom a bőrfedésű darabot, elolvasom a napi ajánlatot. A gyertya lángja táncol, jobbra-balra hintázik. Az egyik közeli asztalnál elejtenek egy evőeszközt, csilingel a faburkolaton.
Regercs az egyik legjobb marketingesem, zseniális ötletei tudnak lenni, de az emberekkel nem tud bánni. Ezért kapta meg Mártát maga mellé, akinek kommunikálnia kéne az ügyfeleivel, hogy egyensúlyban legyenek. Empatikus, segítőkész – viszont egy hónapja covidos lett, és azóta sem épült fel.
– Ez az egyik kedvenc éttermem, remekül készítik a halakat – jegyzem meg.
– Én inkább a pizzára szavazok – mormolja Michael. Elfojtott hangjából is egyértelműen kihallatszik az idegesség.
Egy olyan egyszerű kérdésen akadtak fent, hogy ki legyen a Markenz reklámarca. Michaelnek egyik influenszer sem tetszett, akiket Regercs bemutatott. Négyről készített prezentációt, akik kitűnőek lennének a szerepre, a férfi azonban visszadobta őket.
„Nem feleltek meg neki.” Mindenféle logikus, objektív indoklás nélkül – ami nem tetszett Regercsnek.
– Házi készítésű a tésztájuk – mondom csak azért, hogy fenntartsam a társalgást.
Meg kell látogatnom, madárka. Gondolsz még rám? Emlékszel még rám? Elég mély benyomást tettem rád, hogy örökre az emlékezetedbe véss? Meg kell mutatnom, hogy… melletted vagyok. Veled vagyok.
Meg kell mutatnom, hogy fel tudlak szabadítani a gyötrődésből.
– Remek. – Michael becsukja az étlapot, visszateszi az asztal végébe. Regercs az alsó ajkát gyűrögeti, a betűkre bámul, de szerintem egy mondatot sem fog fel belőle.
Nem akar részt venni a beszélgetésben.
Én is becsukom az étlapot és visszateszem a helyére.
Mindkét férfiból sugárzik a feszültség, kerülik egymás tekintetét, Michael inkább az ablakon keresztül tekintget kifelé, mintha menekülni akarna.
– Elmondanád, hogy milyen arcot képzeltél el a Markenz kampány élére? – teszem fel végre a kérdést, amire annyira vártak.
Rögtön elnyerem Michael figyelmét.
– A Markenz a középkorú férfiakat célozza meg, minőségi ruhákkal. – Beletúr oldalt a hajába, utána leengedi karját a mellette lévő székre. – Egy olyan arc illene hozzá, aki képes ezt a közönséget elérni.
Regercs szája megrándul, de nem szólal meg.
A négy influenszer, akiket talált, tökéletesek lennének.
– Mesélnél bővebben arról az arcról, akit elképzeltél – hagyom figyelmen kívül a mellettem ülő férfit.
– Egy híres, magyar színész jól működhetne. Középkorú, vitális, sportos – sorolja a kulcsszavakat.
Nincsenek olyan híres, magyar színészek, akik képesek lennének ezt a márkát vinni, ez egyértelmű. Szerencsére Regercs ezt nem jegyzi meg gúnyosan, némán várakozik.
Michaelnek van egy képe, és ragaszkodik hozzá, képtelen elvonatkoztatni tőle. Tipikus esete az egysíkú gondolkozásnak – amivel nem lenne gond, ha tudatosítaná magában, hogy minden országban mással lehet elérni a célt.
És hogy minden országnak megvannak a sajátságosságai.
– Értem.
Megjelenik a pincér, lerakja a vizeket, és a kólát. Felveszi a rendelésünket, majd távozik az étlapokkal, így már Regercs sem tud elbújni az övé mögé. Pedig el akar bújni. De miért?
– Mit értesz a színész alatt? – döntöm félre kissé a fejemet.
Michael értetlenül összevonja a szemöldökét.
– Aki filmekben játszik – mondja, mintha egy hülyéhez beszélne.
Nem engedem el a pillantását. Ülve veszi le a zakóját, majd ráhajtja a mellette lévő szék háttámlájára.
– Magyarországon nem sok ilyen van, akik pedig a filmekben játszanak, nem megfelelőek a Markenz kampányához. Nálunk a színészek nem örvendenek akkora felhajtásnak, mint Amerikában. Arról nem beszélve, hogy a világunk változik, jelenleg az influenszerek futnak, jóval több elérést produkálnak, mint egy színész.
Megfeszül az állkapcsa. Kurvára nem érdeklik az objektív szempontjaim, eldöntötte, hogy színész lesz és kész. Miből adódhat ez a merev hozzáállása?
– A Markenz arcának egy fiatalos, vitálos férfinak kell lennie, aki szeret sportolni, hétvégente az erdőt járja, hétköznaponként viszont a saját cégét egyengeti, és jól megy neki. Hasonlóan hozzád – legyezem meg a hiúságát –, bár a Markenz nem a te céged, úgy látszik, elég nagy beleszólással rendelkezel az ügyeibe.
Hallgat. A tartása ellazul, Regecsre tekint.
– A vezetés mit szól az itteni tervekhez? – vonom vissza magamra a figyelmét.
– Gyorsan akarnak betörni a piacra – vonja meg a jobb vállát.
Megakadályozom, hogy mosolyra húzzam a számat. Ezek szerint a vezetés szarik rá, bármit elfogadnának nekünk, viszont Michael éreztetni akarja valakivel a hatalmát, és ehhez Regercs megfelelő ember volt, mert kattant is rá.
Némán várunk. Michael nehezen állja meg, hogy a telefonjához nyúljon, a nyomás egyre növekszik benne, többször felé néz, közben a haját piszkálja a fülénél.
A pincér feltálalja elém a ropogós bőrű branzinot párolt zöldségekkel.
Két út áll előttem: engedek Michael hiúságának, és megmondom Regercsnek, hogy keressen neki egy színészt, ezzel pedig bukni fognak, vagy befolyásolom a mi döntésünk irányába, így elérik a célt.
Villával és késsel áll neki a vékony tésztás pizzának, aminek a szélei enyhén bebarnultak.
Hiúság. Gyarló emberi tulajdonság, ahol az ego olyan magas, hogy muszáj újra és újra megmutatnia magát. Mennyire lenne hiú a pincémben, az asztalomon fekve? A saját ürülékében fetrengve, kegyelemért könyörögve?
Az ego gyorsan porlad darabjaira, ha az élet a tét.
A késemmel óvatosan bontom szét a hal hasát, és fordítom ki. Fehér húsából szálkák hasadnak ki. Ha az ember elég elővigyázatos, akkor képes őket egy-egy jó mozdulattal kihúzni, felszabadítva a fehérjében gazdag táplálékot.
Az asztalomon fekve a hiúsága vérként folyna ki belőle… Megmutassam neki, hogy milyen az, ha a saját testét sem képes irányítani, nemhogy másokat? Lenyúznám a bőrét, ahogy a halról szedem le.
– Úgy gondolom, alkalmazkodni kéne a magyarországi körülményekhez – szúrok fel a villámra egy darabot a fehér húsból. – Más országban célravezető lenne a színészek alkalmazása, Amerikában mindenféleképpen, de Magyarországnak megvannak a sajátosságai. – „Amikkel mi sokkal jobban tisztábban vagyunk, mint te.” – teszem hozzá gondolatban.
A számba rakom az édes-fehérje darabot, amíg Michael alaposan megemészti, amit mondtam.
– Az influenszerek jönnek-mennek, pár év alatt semmivé foszlanak, amíg egy színész hosszú évtizedeken keresztül porondon tud maradni – veti ellen.
– A mai világunk sikere az években van, és nem az évtizedekben. Hihetetlen gyorsan változik a kereslet-kínálat, ahogy az emberek arca is, mert unalmassá válnak. Nincs valódi elköteleződés, egyik nap az egyik van a színpadon, a másik nap a másik. Nekünk mindig ahhoz kell alkalmazkodni, aki éppen fent van. Újra és újra megújulni. Egy napra keressük az arcot, holnapra már más lesz.
Iszik egy korty vizet, a mozdulattól a gyertyaláng sejtelmesen elhajol. A villám és a késem segítségével lehántok egy nagyobb darabot az egyik szálkáról.
– Én nem hiszek ebben.
A hit nem számít. A hiúságod, ami nem engedi, hogy meglásd, amit mondok. Az ego nem képes alkalmazkodni, az ego rugalmatlan, az ego irányítani akar, az ego a hatalomban éli ki magát.
Egy ilyen embernél az objektív szempontok nem célravezetők. Fel kell használnom a sértettségét.
– Nem tudom, mennyire van beleszólásod a döntésekbe – kezdem csak úgy, fel sem nézve az ebédemből –, de van egy kockázatos lépés.
Regercs villája a tányérnak koccan. Egy szót sem szólt eddig bele a beszélgetésünkben. Valamit titkol, el akar fedni egy részletet, amiről nem szeretné, ha tudnék.
Egy aljas kis részletet.
Előttem nincsenek titkok.
Michael tekintetét magamon érzem.
– Ha beválik, akkor elsöprő sikere lehet, ha viszont nem, akkor mindannyian tudjuk – rántom meg a vállamat.
– Mire gondolsz? – kérdezi gyorsan.
Felnézek, végre tényleg rám figyel.
– Sportolok. – Várok pár másodpercet. – Az emberek szeretik a sportolókat. A szíve mélyén mindenki sportoló akar lenni. Focista, akikért hullanak a nők, úszok, akik, ahol megjelenek, magukra vonják a figyelmet.
Elgondolkodva dől hátra a székében, kése a tányér szélén nyugszik.
– Ez valóban kockázatos – mormolja.
Semmi kockázat nincs benne. A sportolók influenszerek, ha jól építjük fel, akkor a PR-működni fog, ők lesznek a cég alapjai, onnantól kezdve a marketing futni fog.
– Tetszik az ötlet – feleli komoly arccal.
Mosolyt öltök magamra. Egoista, és hiú – már egy kis kockázat felvetésével be lehetett húzni, és elfelejtette a színészeket.
Valójában mindannyian színészek vagyunk, az élet a színpadunk. Ki jobban, ki rosszabbul játszik.
Ezek után visszaterelem a témát a sporthoz, a kirándulóhelyekhez, Michael érdeklődve hallgat. Regercs megkönnyebbül, néha már ő is jókedvűen beleszól a beszélgetésbe.
Ő keresett meg e-mailben, hogy nem jutnak előrébb a megállapodással. Nagy vonalakban kifejtette a részleteket, a terveit, és hogy Michael nem akarja elfogadni. De valamit nem mondott el.
Hamarosan meg tudom, hogy mit.
Befejezzük az ebédet, elköszönünk egymástól.
Mehetek vissza hozzád, madárkám… Szeretnél újra találkozni velem? Barátkozni az élet ízével?
Szellem
A hátamat a konyhapultnak döntöm. Felemelem a vizespoharat, jéghideg, bort töltöttem bele. Iszok egy kortyot: savanykás-kesernyés, de nem is érdekel az íze, nem azért iszom, mert különösebben szeretném.
Hanem mert akkor gyorsabban hat a nyugtató.
Alkohol nélkül legalább egy, másfél óra mire rendesen kiüt. Alkohollal pedig húsz perc múlva már ott fogok aludni a kanapén.
Beszív.
Kifúj.
Lélegzek.
Lassan.
Újra és újra és újra, megállíthatatlanul.
A gyomromban feloszlik a kínzó sikoly, hangdarabokra hullik, hogy aztán a sav maradéktalanul bekebelezze.
A kanapét figyelem, ahol meghalt anyu, és apu is. Mindkettőjük ott adta fel, azon a drága, fekete bőrkanapén fekve. Apát anya találta meg, mire hazaértem az iskolából, elszállították.
Anyára viszont én találtam rá. Reggelre kihűlt a teste, a szája szétnyílt, karját maga előtt behajlította, ujjai görcsösen álltak. A semmibe bámult.
A rendőrséget hívtam, mert nem tudtam ki mást lehetne ilyenkor hívni.
Nem sírtam.
Bámultam magam elé, azt mondták sokkot kaptam. Szerintem csak… Nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy meghalt, nem érdekelt, hogy ott feküdt, nem érdekelt, hogy neki már vége, nem érdekelt, hogy az utolsó élő családtagom is elment, nem érdekelt. Rideg üresség töltött ki.
És az, hogy baj van velem, amiért nem sírok, és nem hat meg az anyám halála.
Megrezzen a telefonom a konyhapulton. Alinda írt: „Hy, hogyv?”
Visszarakom a mobilt, belekortyolok a borba. Két napja írt, hogy rendezzünk itt egy házibulit, annyira menő, hogy nálam mindig szabad a ház.
Elképzelni sem tudnám, ahogy félig ismerős, félig ismeretlen, meg idegen emberek itt isznak, füveznek és dugnak, üvölt a zene, és üvöltenek ők is, hogy érteni lehessen őket.
Kellemetlenül fojtogatni kezd a torkom, mintha egy erős kéz csavarodna rá. Elállok a konyhapulttól, megfordulok, az ablakon keresztül bámulok kifelé a sötétbe.
Figyel.
Valaki figyel.
Kibaszott irritáló az érzés, libabőrös leszek tőle, a gyomrom kellemetlenül összerándul.
Képzelődők, ez a gyógyszer mellékhatása. Összeszorítom a fogamat, lehúzom a bor maradékát, majd leteszem poharat, koppan az üveg a fehér-fekete csíkos márványon. Az ital íze megkeseredik a számban, nyelvemet a szájpadlásomhoz tapasztja.
A csaphoz lépek, reszkető kézzel öblítem ki a poharat, aztán vizet engedek bele.
A szorongásoldó a nyugtató üvege és az antidepresszáns doboza mellett várakozik a pulton. Mellettük két zacskós leves, meg egy nyitva hagyott müzlisdoboz. Remek reggelire, estére, de napközben is, ha megéheznék.
Felveszem a gyógyszert, feltépem a csomagolását, majd kinyomok egy tablettát. Apró. A számba dobom, és pár korty vízzel lenyelem. Megdörzsölöm a homlokomat, eltűrve magam elől a hajamat.
Remélem, ennek a hatását is felerősíti a pia. Dr. Izabella többször elmondta, hogy nem jó ötlet a gyógyszerekre inni, sőt, tilos, mert károsítja a májamat.
Májproblémákban fogok meghalni, mint az apám.
A tarkómon égnek állnak a pihék. Megperdülök, kibámulok az ablakon. Nincs ott senki, de ha lenne, se látnám.
Az ajtót bezártam.
Ugye bezártam az ajtót?
A szám kiszárad, annak ellenére, hogy az előbb ittam. A nyugtatónak is hatnia kéne, le kéne csillapítania ezt a kellemetlen, szorító érzést.
Mit számít, ha van ott valaki… Nem tud bejönni. Ha betörné az ablakot, akkor felhívnám a rendőrséget.
Elkapna, mielőtt a rendőrök kiérnének.
Megölne.
Mit számít? Egyszer úgyis meghalok.
Megdörzsölöm az arcomat. Elég. Elfordulok az ablaktól, felmarkolom a telefonomat, és elindulok a kanapéhoz.
Lekapcsol az összes villany.
Megdermedek. A szívem legyőzi a nyugtatót, őrült sebességre kapcsol, zubog a vérem. Beszívom a levegőt, a parfümöm kasmíros-körte illata támad rám.
A kapcsolóház kint van a bejárati ajtó mellett, de csak kulccsal lehet kinyitni. Nincs vihar, hogy valami levágja a biztosítékot. Semmilyen gép nem megy a házban, mi történhetett…
Kint van valaki.
És az életemre akar törni.
Kiráz a hideg a gondolattól. El kell menekülnöm! Ez egy kibaszottul elcsépelt horror film!
Összeszorítom a fogsoromat és a számat, hogy véletlenül se adjak ki semmilyen hangot. Az ablakon némi hold és csillagfény szökik be, kivehető miattuk a bútorok körvonala.
Kint van valaki.
Hülyeség!
Orromon sziszeg a levegő, ahogy beszívom, de nem is tudom elég gyorsan beszívni, olyan sokra lenne hirtelen szükségem.
A nyugtató zsibbasztó hatása felszívódik, nyoma veszik, félelem tart a markában. Színtiszta. Jeges.
Van ott valaki, és engem akar. Meg akar ölni. Vagy foglyul ejt, és kínozni fog, bezár, levágja a karomat, majd a lábamat, először lehet az ujjaimat, iszonyatos lenne a fájdalom, mi van, ha elad, tűnnek el emberek…
A számon át kell beszívnom a levegőt, mert már nem tudok uralkodni a légzésemen. Izzad a tenyerem, egyre erősebben szorítom a telefonomat. Nem hívhatom fel a rendőrséget, hogy lekapcsolt a biztosíték, és jöjjenek ki megnézni.
Nekem kell kimennem.
Elbújhatnék a szobámba az ágyam alá, vagy a pincében a nagy szekrénybe, ahol mindenféle karácsonyi szarság van dobozokban.
Fájnak az ujjaim, annyira erősen markolom a mobilomat.
Ki fogok menni. Nincs ott senki.
Valami levágta a biztosítékot, felkapcsolom, és visszajövök.
Teszek egy lépést az előszoba felé, jeges borzongás fut végig a gerincemen. A félelem elönti az ereimet, lüktetek tőle, a szívdobbanásaimat a fülemben hallom.
Újabb lépés.
Hogy is kell kurva gyorsan segélyhívást indítanom a telefonról?
Még egy.
A lépéseim hangtalanok, zoknim csusszan a padlón.
Bassza meg, bassza meg!
Megrázom a fejemet, hajszálak tapadnak a számra. Kifújom a levegőt. Nincs ott senki!
A kurva gyógyszer mellékhatása az üldözési mánia. A szorongás.
Nem bánt senki, nem egy horrorban vagyok. Nem fog egy sikoly álarcos alak kiugrani az előszoba kanyarja mögül, ahogy kint sem vár a biztosítékos doboz mellett egy szörny, orbitális fogakkal, nyáladzva.
Lendületet veszek, elvágtatok az ajtóig, elfordítom a kulcsot a zárban, majd kihúzom. Csikorgó hangja felsérti a fullasztó csendet.
Mindjárt berúgja valaki az ajtót, becsörtet, fegyvert tart a fejemhez…
NINCS OTT SENKI!
A félelem felégeti az ereimet, megremegek tőle. A világ éles, minden olyan éles, borzongatóan a testemben vagyok.
Megragadom a kilincset, lenyomom, és kitárom az ajtót. Hideg húz be, hűvöse az arcomba csap. Kilépek.
Itt van.
A közelben rejtőzik.
Ahogy a szekrényhez fordulok, rám veti magát, kést szorít a torkomhoz, majd elvágja a nyakamat.
A faborítású szekrény négy lépésnyire van, a terasz végében, nincs kitárva.
Nem fogok szaladni, mert nincs itt senki!
A torkom mégis bedagad, egy lenyelhetetlen, szúrós kavics torlaszolja el.
Sietősen lépkedek a szekrényhez, a zoknim az első lépésnél átázik, kellemetlen-nedvesen tapad a talpamhoz. Toccsanás.
Csend.
A szekrény apró fogantyújához nyúlok.
Meghúzom.
Nyitva van.
Szétnyílik a szám, egy sikoly forr a gégémre, körbefordulok. A szívem át akarja tépni magát a bordáimon.
Itt van.
Itt van.
Van itt valaki!
De a kert fái között nem mozdul egy árny sem.
Be kell mennem, magamra zárnom az ajtót
Fel kell kapcsolnom
Ki van itt
Mit akar
Miért csinálta
MENEKÜLNÖM KELL!
A fogaim összekoccannak, hideg kúszik fel a lábamról. Az ajtó kulcsa belevág a tenyerembe.
Fa, fa, fa, fa, fa, betonkerítés, járda, rózsák, feketének látszik a föld, a vaskapú rácsai zárkát rajzolnak a járdára, a szél meglegyinti a fák ágait, szárazon zörögnek, egy madár a közelben felrikolt, pára tör fel a számból, csikorgás, vakolaton metsző köröm hangja.
ITT VAN!
Megfordulok, kivágom a szekrény ajtaját, a piros kapcsolót felnyomom, majd berohanok a házba, ahonnan már világosság dől kifelé. Remegő kézzel próbálok beletalálni a kulccsal a zárba, nehezen, de sikerül, elfordítom.
Lihegek.
Valaki volt kint.
Valaki lekapcsolta az áramot.
Valaki.
Mit akar?
Mi van, ha betöri az ablakot?
Hívjam fel a rendőrséget, hogy szerintem van kint valaki?
Hülyének fognak hinni.
Semmi bizonyítékom nincs.
Mi van, ha megcsalt az agyam, nem is volt nyitva a doboz?
Összeszorítom a szememet, a légzésem nem akar rendeződni, a szívem össze-vissza ver. Reszketek.
A testemben vagyok.
Olyan kibaszottul itt vagyok!
Élek.
Felpattan a szemem. Megfordulok, a hátamat vetem az ajtónak. Zsigeri.
Rémületes.
Pokoli.
Mellékhatás. Nincs ott senki. Elárult az agyam. Lehet, hogy a pár nappal ezelőtti vihar tépte fel a zárat, meg se néztem, hogy jó-e.
Megdörzsölőm az arcomat, visszamegyek a konyha-nappaliba. A hűtőhöz lépek, kiveszem belőle a bort, majd töltök az előző vizespohárba. A nyugtatók hatása a múlté lett, a zsibbadtság felfoszlott a félelem őrjítő zsibongásában.
A számhoz emelem a hideg poharat, a körmeim töredezettek, lerágtam őket.
Félelem. Izgalom. Pánik.
Orkáni kavalkád, behúznak, kiengednek. Levegőt veszek, ver a szívem, tudom mozgatni a karomat, élek.
Nem értem, hogy ez most miért tölt el megkönnyebbüléssel.