Lidérc
„A világ gonoszságára Istennek egyetlen mentsége van -, hogy nem létezik.” – Friedrich Nietzsche
A falnak dőlök. Csaba lekötve fekszik előttem a műtőasztalon, erős szíjak fogják le a bokáját és a csuklóját. A plafonról egy zümmögő villanykörte lóg le, a mellkasára mutat.
Miután elkábítottam a kloroformmal, kapott pár milli nyugtatót a vénájába, hogy biztosan ne ébredjen fel, ameddig a madárkámmal foglalkozom.
A csomagtartóm kényelmét élvezte, bekötött kézzel és szájjal. Némileg kihűlt a teste, de ez nem okozhat gondot, a nyugtató elkezdett felszívódni, már átmelegedett. Percek kérdése, hogy magához térjen.
Mennyivel szívesebben figyelném a madárkát, ahogy a kalitkájában verdes. Szerencse, hogy hazakísértem, a sötét éjszakában ötvenkét percen át gyalogolt, hogy hazajusson. Pedig a sötét éjszakában rengeteg gonosz ember rejtőzhet el.
Aranyosan hátra-hátratekintet útközben, keresett, de egyszer sem vett észre, ahogy a sötét árnyakat kihasználva elrejtőztem előle a falak mellett, lemaradva. A havazás is segített, a szitáló pelyhek egyre sűrűbben hullottak, nehezítve a látást.
Ahogy figyeltem a kétségbeesését, a faszom fájdalmasan kemény lett, a nadrág durván elszorította. A heréim már zsibbadtak az út végére. Nem tudott rólam, én viszont tudtam róla. Megtehetnék vele bármit, mielőtt egy elveszett nyögés elhagyná a száját. Akár csapdába ejthettem volna a házának az utcájában. Hátulról elkapom a tarkóját és a falnak szegezem, kezemet a szájára szorítom, letolom a nadrágját, előveszem a farkamat, és mielőtt észrevenné mi történik, már végeztem is vele.
Utána távozok, mielőtt egyáltalán látna belőlem egy darabot is.
Kihasználhattam volna az óvatlanságát.
Felhívva rá a figyelmét, hogy az éjszakában szörnyek rejtőznek.
De nem tettem meg. Nem áll még készen rá.
Amikor készen fog állni rá, akkor pedig látni és tudni fogja ki vagyok.
Zsebre teszem a kezem. Már megszabadultam a kesztyűmtől és a kabátomtól, a fekete pulóverem maradt rajtam, aminek feltűrtem a szárát a könyökömig, felfedve az alkaromat és a kézfejemet borító tetoválások százait.
Csaba mellkasa egyre gyorsabban emelkedik és süllyed. Az ingén elpattant két gomb, látni lehet a gömbölyödő szőrös hasát.
Mennyire legyek vele kegyes?
Órákon át kínozzam, amiért át akart verni, vagy hagyjam percek alatt meghalni?
Felhörög. Jobbra-balra fordítja a fejét.
– Mi a… – Elhal a hangja. Megrántja a csuklóját, a szíj megfeszül.
Egyre ingerültebben ráncigálja.
– Mi a franc? – nyögi kétségbeesetten.
Teszek felé egy lépést.
Majd egy újabbat.
Bekerülök a látómezőjébe.
Kapálózni kezd.
Mosolygok a szánalmas próbálkozásán.
– Zente, engedj el, mi a faszom történik itt? – A kétségbeesést harag váltja fel.
Savanyú izzadságszag árad belőle, facsarja az orromat. Ennél már csak az a rosszabb, ha összeszarják és húgyozzák magukat. Ezért a pince helység közepén van egy elfolyó, elég csak vízzel fellocsolni a kövezetet.
– Mit művelsz? Ez egy vicc? Hát, kurva szarul sikerült! – Ránt egyet a karján, bicepszére ráfeszül az inge. – SZÓLALJ MÁR MEG! – üvölt. A szájából nyál fröccsen ki.
Gyorsan fog meghalni.
Van jobb dolgom.
A madárkám édesen alhat már az ágyában, nem is sejtve, hogy mi vár rá. Szétfeszítem a rácsait, hogy összeroppanjon vagy kiszabaduljon.
– Zente! Beszélj! – felém kapja a fejét, a halántékánál verejték csorog le.
– Mit kéne mondanom?
– Hogy mi a szar ez! Azt! – Megemelkedik a feje, de nem tudja hasból feljebb húzni magát.
Észreveszi a falnál lévő asztalt, rajta az egymás mellé sorakoztatott különböző szikékkel, pengékkel, feszítőkkel.
– Ez egy halloweeni tréfa? Kurvára nem jött be, engedj el végre!
– Nem, ez nem tréfa. – Lassan elindulok az asztal másik oldalára. – Egyszerűen nem bírom elviselni, ha át akarnak baszni.
– Miről beszélsz? – sziszeg. – Nem basztalak át! Mit…
– Fogd be a pofádat. – Hangom akár jég is lehetne, mert a levegő megfagy. Csaba zihálása marad csak.
Megállok a fém asztalnál, felveszek róla egy szikét. A fogóját az asztalhoz érintem, csengése vészjóslóan visszhangzik az üres térben. Visszafordulok hozzá. Tekintete a leengedett kezemre tapad, amiben az eszközt tartom.
– Nem szeretem, ha hülyének néznek.
Csaba megnyalja a száját, ökölbe szorul a keze, hullámzik a teste.
– Figyelj, meg tudom magyarázni! Engedj el, és elmondok mindent! – suttogja esdeklően.
Ezután jön a könyörgés. A fázisok majdnem mindig ugyanazok: értetlenség, harag, könyörgés. Innentől kezdve két irányba szokott elágazni a folytatás: belenyugvás, vagy ellenkezés. Feleslegesen. Nálam a kegyelem azt jelenti, hogy nem nyúzom le a bőrét. Ezt csak kivételes esetekben alkalmazom: ha meg akarok tudni valamit, az alany pedig nem akar beszélni.
Miután bemetszem a bőrt, megfogom a szélét és elkezdem lehúzni. Recseg, ahogy a bőr elválik a vérerektől, és a hús felszabadul. Általában az alany már ekkor sokkot kap, a fájdalomtól bevizel, majd elájul.
– Jobb lesz nélküled a családodnak. – A mellkasához lépek. – Nem fogják a tartozásaid miatt elárverezni a házatokat, és a feleséged kozmetikáját sem számolják fel. Senki nem fogja számon kérni rajta a pénzét.
– Öreg, tizenkétmillióról beszélünk! Vissza fogom adni, ez…
– Ez nem a pénzről szól – fejezem be helyette. – Ez arról szól, hogy hazudtál, hülyének néztél és át akartál verni.
– Zente, egyetem óta ismerjük egymást – lihegi. – Az egész egyetemet együtt töltöttük, te, Miklós, Gábor, Radics, Viktor, a Török. Emlékezz, milyen jókat szórakoztunk együtt! Jártuk az éjszakát, reggel meg beestünk az órákra! Évek óta ismerjük egymást. – Hangja elhal a mondat végére, jéghideg verejtéktől ázik az arca, és a teste. Hónaljánál nagy folt alakult ki. – Mi történik? – rázza meg az elfojtott zokogás. A szempilláján nedvesség ül, a pupillája kitágul.
Van abban valami csodálatos, ahogy végigmegy a fázisokon. A gondolatai ezerrel pörögnek az adrenalintól, próbálja kitalálni, mivel lehetne rám hatással.
– Sajnálom, figyelj, beszéljük meg, oldozz el, leülünk egy whisky mellett, jót röhögünk ezen az egészen, aztán…
– Aztán? – vonom fel a szemöldököm. – Aztán úgy teszünk, mintha ez meg sem történt volna? – Mosolyognom kell.
Rázza a hideg, elkezdődött a sokk.
A füléhez hajolok.
– Ezt szoktad a feleségednek is mondani, miután megverted? – súgom. Lélegzetem meglegyinti a haját, hatalmasat rándul, pedig áramot nem is terveztem belé vezetni.
Ádámcsutkája le-fel mozog, ahogy nyel egyet.
– É… Ne… Mi… – Újra nyel, hátha visszanyeri a teste felett a hatalmat. Már nincs hatalma felette. Én uralkodok felette. – Miről… beszélsz? – nyöszörgi.
Eltávolodok tőle, megtámaszkodom a műtőágyon, a szikém hozzáütődik a széléhez, penge éles hang.
– Miről beszélsz? – nyeri vissza a jelenlétét. – Ilyet soha nem tettem! – üvölti. Combja elemelkedik az asztaltól, ahogy erőt gyűjt a folytatáshoz.
Félredöntöm a fejemet.
– Találkoztam Emesével a nyáron, nem emlékszel? A golf eseményen. – Ha Emese közelében valaki gyorsabb mozdulatot tett, megrándult. Fél szemmel folyamatosan Csabát leste, feszült a válla, a teste.
Fél a szörnyektől.
Mert együtt él eggyel.
– És? Képzelődsz! – ránt egyet a kezén, megfeszül a szíj. – Soha nem bántanám a feleségemet!
Felkuncogok.
– Nem fogsz senkinek hiányozni.
– Te beteg vagy! Ezt kitaláltad, nem történt ilyen! Engedj el, te beteg fasz! – A levegőbe harap, zihál, mellkasa le-fel hullámzik.
Fölé hajolok. A pupillája kitágul, himlőhelyes arca elsápad. Reszketnek az ajkai, az orra alatt gömbölyű izzadságcsepp fénylik. Szívesen eljátszadoznék vele, de nem érdemli meg az időmet és az energiámat.
Könnyek csurognak le a szeméből az asztalra, nedves utat vágva a bőrére.
– Sajnálom. – Felzokog. A valóság utoléri. Rájött, hogy nincs tovább, nem tud elmenekülni a szavak mögé. – Annyira sajnálom!
Mosolyfélére húzom a számat.
– Megbocsájtok. – Felemelem a szikét.
Átvágom a nyaki ütőerét.
Piros vér spriccel ki a vékony vágáson, pár csepp az arcomra fröccsen. A szeme elkerekedik, döbbenten bámul rám, mintha még soha nem látott volna. Fuldokolva kap levegő után, krákog.
Kiegyenesedek, de nem állok hátrébb.
A nyakából oldalra lövell a vér, akár egy eldőlt szökőkút. Még mindig nem hiszi el, hogy az élete ennyi volt, nincs tovább. Meg-megfeszül a feje, előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra, az ujjai viszont ellazulnak. Fenséges az a pár másodperc, ahogy küzd a halál végső érintése ellen. El akarja kerülni, alkudozik, közben lepereg előtte az élete, és próbálja kitalálni, hogy mit kellett volna másképpen tennie, hogy ez ne történhessen meg.
Pár másodperc. A mindenség.
Uralkodom a halál felett. Uralkodom az élet felett.
Az utolsó bolondos gurgulázás is elfoszlik, a vére már nem szökőkút, csak egy csordogáló ér.
Belerakom a szikét az asztalon lévő vesetálcába, csilingel a fém. Ideje befűteni. A tűz hamuvá égeti, eltűntetve a létezése utolsó morzsáit is.
Lehúzom puffadt ujjáról a karikagyűrűjét, és az asztalra teszem. Egy emlék arról, hogy birtokoltam az életét és a halálát is. Az enyém lett mindene. Főleg az az átkozott-fenséges pár másodperc, amikor küzdött az elkerülhetetlen ellen, harcolt minden sejtjével, annak ellenére, hogy már veszített.
Az a pár, magasztos másodperc.
IIII
Magassarkú csizmában vár a kapuban, festett vörös haja göndören hullik a mellkasára. Leparkolok az utcán az Audival, és kiszállok.
– Győrffy Zente? – sétál hozzám mosolyogva, tetőtől-talpig végigmérve.
– Igen. – A kezét nyújtja, megrázom.
Egy erősebb szorítással el tudnám roppantani a törékeny csontjait, eldeformálni az egész kézfejét.
Nincs rajta sem karika, sem eljegyzési gyűrűt. Harmincöt éves lehet. Drágának tűnő, de valójában közepes árkategóriájú ruhákat visel, és vastag smink rejti el a bőrét. Olyan nő, aki már szeretne megállapodni, de nem hiszi el magáról, hogy elég szép lehet egy férfinak, közben pedig nem jön rá, hogy az erőszakos modora rettenti el a potenciális jelölteket.
– Nagyon örülök a találkozásnak. Ábrahám Annamária. – A zsebéből egy kulcscsomót vesz elő, majd elindul a kapuhoz. – Meglepett a reggeli hívásod, hogy már ma szeretnéd megnézni a házat. Akkor menjünk is be, úgy érzem, sietős. Az ára kimondottan kedvező, főleg, ahhoz képest, mennyire remek környéken van. – Beszívja a levegőt. – Közel az erdő, az utca zárt, a főút messze, a közelben csak családok élnek, nincsen csendháborítás. Ez maga a béke és a nyugalom.
A vaskapu zárjába csúsztatja a kulcsot, de az nem fordul el. Befagyhatott. Megrázza a kulcsot, nekidől a rácsoknak.
– Segíthetek? – állok mellé.
Hálásan néz fel rám, miközben megrebegteti a műszempillás szemét.
– Kérlek. – Odébb lép, de nem túl messzire. Megfogom a kulcsot, és elfordítom, a zár felenged.
Annamária kisimít egy tincset az arcából, visszalép hozzám, válla a felkaromhoz ér.
– Köszönöm – duruzsolja alázatosan.
A gyenge nő előadás. Unalmas. Helyet adok neki, mire kitárja a kaput, és elindul befelé, én meg követem. A kertben kopár gyümölcsfák kókadnak, ágaik feketén szúrnak az égbolt felé. Az út mellett betonkaspók váltják a csipkebogyóval díszített fagyott rózsákat.
– Nyáron csodálatos látvány ez a kert, mindenhol virágok nyílnak, a tulajdonos két kertészt is foglalkoztatott, hogy pompásan nézzen ki – mutat körbe teátrálisan a karjával. Ezek szerint az egyik kertész egy balfasz volt, és kellett mellé egy másik? Azért nem akkora terület, mint a nyíregyházi birtokom, hogy több embernek kéne rendben tartani. – Képzeld el, ahogy reggelente itt iszod meg a kávédat, egy kimerítő éjszaka után. – Érzékire veszi a hangját. – Sokat jársz edzőterembe?
– A házaimban van külön edzőterem.
Beharapja az alsó ajkát, tűnődve bámul a mellkasomra, próbálja kitalálni, hogy mit rejthet a fekete kabátom. Felmerengve a gondolataiból elindul a bejárati ajtóhoz.
– Itt is van egy szoba, ami tökéletes lenne edzőteremnek. Napfényes, széles, hogy bármilyen gép elférjen benne, lehetne a falakra tükröket rakni, hogy lásd, amint a nehéz súlyokat kiemeled.
Ahogy felsétál a lépcsőn, a miniszoknyája alig fedi el a fenekét. Hátranéz a válla felett, ellenőrizni, hogy vajon megbámultam-e. A tekintetünk azonban találkozik, csalódottan húzza el a száját.
– A ház tíz évvel ezelőtt épült, szigetelve van, a tetőn napelemek kaptak helyet, a fogyasztása meglepően alacsony – darálja. – Esetleg a családoddal tervezed a beköltözést? – kérdezi óvatoskodva.
Megáll a teraszon az egyik oszlop mellett. Megállok én is mellette, átnézek a magas betonkerítésen. Kettővel odébb van a kéktetős ház, a madárka háza.
Túl messze.
– A szomszéd ház nem eladó? – fordulok Annamáriához.
– Nem, az nem – rázza meg a fejét. – Ezt is csak azért akarja eladni a tulajdonosa, mert külföldre költöznek. Ezen a környéken nem szoktak eladó házak lenni.
– Akkor úgy fogalmazok, hogy azt a házat szerezd meg nekem. Akár az értékének a dupláját is hajlandó vagyok kifizetni. Plusz hárommilliót, ha a benne élő család három napon belül távozik.
Annamária hebegve nyitja ki a száját, majd értetlenül összeráncolja a homlokát. Tanácstalanul fürkészi a szomszéd házat, egyik lábáról a másikra nehezedik. Latolgatja, hogy vajon becsöngessen-e hozzájuk és elmondja-e az ajánlatot. Ha pedig elmondja, akkor mennyivel mondjon kevesebbet, hogy több pénz maradjon nála.
– Az a ház nagyon hasonló ehhez, mi lenne, ha bemennénk megnézni, hogy…
– Nem érdekel. – Megrándul, majd nyelt egyet a megkomolyodott hangomtól. – Azt a házat akarom.
Minél közelebb a madárkámhoz.
Elfogadhatatlan, hogy egy ház álljon kettőnk között.
Megnyalja pirosra rúzsozott száját, vérszemet kapott a felajánlott összeg hallatán, de még fontolgatja, hogy mi legyen. Próbálkozzon ezzel a házzal, azt kockáztatva, hogy feldühít, vagy azonnal csörtessen át a másikhoz?
– Rendben, azt hiszem, tudok benne segíteni – mormolja beletörődve. – Egy ilyen ajánlatra hülyék lennének nemet mondani.
Az emberek néha hülyék és ostobák. Könnyedén előfordulhat, hogy nemet mondanak. Akkor viszont keresek más ingatlanközvetítőt, aki addig nem hagyja őket békén, ameddig bele nem egyeznek az eladásba.
Innen csak a kék tetős ház tetejét látom. A szomszédból viszont az emeletről könnyedén átláthatnék az ablakokra. Ha a madárka nem húzza le a redőnyöket, akár a szobájában is figyelhetem.
– Kik laknak ezekben a házakban?
– A szomszédban egy család, szoktam látni a két gyereküket az udvaron, a másikban pedig egy lány, egyedül. Az anyja két éve halhatott meg.
Mosolyra húzódik a szám. Ezek szerint a madárka egyedül él.
Nem sokáig.
– De ezt a házat akkor…
– Nem fogom megnézni – jelentem ki higgadtan.
Összepréseli a száját, majd megigazítja a kabátja gallérját, a szomszéd házat figyeli.
Én meg a kéktetőset. A huszonnyolcasat. A postaládán a Verőczy név szerepelt. Verőczy. Az én kis madaram. Ne aggódj, már nem kell sokat várnod, hogy megmutassam, milyen az élet a rácsaid nélkül.
Szellem
Az egykor fehér, ma már sárga rendelőben hárman ülünk. A szürke kanapé kopott alattam, a másik végében egy idős hölgy pakolgatja a dolgait. Mindenki időpontra érkezik, de valamiért így is mindig torlódás van. Én vagyok a következő, az időpontom húsz perce elmúlt.
– Kedveském, odaadnád azt az újságot? – szólít meg a néni.
Csak azért hallom, mert lejjebb vettem a fülhallgatóm hangerejét. A mellettem lévő polchoz fordulok, ahol három újság is van.
– A Nők Lapját – irányít az asszony.
Megragadom, majd átnyújtom neki. Mosolyogva veszi el. Kinyitja, én a telefonomra bámulok, és továbbpörgetem a Tiktokot.
– Szoktalak itt látni, milyen gyakran jársz?
Lehunyom a szememet. Ettől féltem. Miután megtettem neki egy kedves gesztust, azt hiszi, hogy beszélni fogok vele. A szüleim udvarias gyereknek neveltek, de inkább elküldeném a picsába.
A mobilomra meredek, egy csaj táncol a képernyőn, és tátog a számra. Felhúzom az ujjam, újabb videó, pörgös szám szólal meg, a háttérben egy kivetített szörny mozog az ütemre.
Megérzem a karomon a kezét. Megrándulok, felé fordulok.
– Lehet, nem hallottad, hogy kérdeztelek – tekint rám vidáman.
De hallottam, viszont kurvára nincs kedvem beszélgetni. Miért érzi úgy, hogy van? Összeszorítom a fogsoromat. A fotelben egy fiatal srác ül, szétterpeszkedik, a telefonját basztatja és közben az egyik tincsét tekeri az ujjára.
Az anyja kibaszhatta ide, hátha a kamaszkori lázadásait egy kis nyugtatóval féken lehet tartani.
Az asszony közelebb ül hozzám, ölében ott van az újság, amit annyira akart. Áfonyás cukorka illatot áraszt magából, a szájának mozgása alapján, éppen szopogathatja. Kiveszem a fülemből az egyik fülhallgatót, a markomba zárom.
A cukorka a fogainak koccan, nyammog rajta. Ennél idegesítőbb hangot elképzelni sem tudok.
– Milyen gyakran jársz ide? Egyszer-kétszer, mintha láttalak volna – kezdi újra.
– Nem én voltam, ez az első alkalom, hogy itt vagyok – préselem ki magamból ezt a komoly, összetett mondatot.
Összevonja a szemöldökét, amitől a ráncos homloka még ráncosabb lesz.
– De, láttalak már itt – erősködik.
– Az a kibaszott másik énem volt.
Eltűnik róla a vidámság, összecsukja az újságot, és feláll, átmegy a székhez.
Visszarakom a fülhallgatót. A tenyerem megizzad. Nem érdekel, amit mondani akar, nem érdekel az élete, aminek záros határidőn belül vége lesz.
Bár az is lehet, hogy tovább fog élni, mint én.
Nem érdekelnek a sztorijai, nem érdekel, hogy mit vett ma, hova megy, miért van itt, mit olvasott az újságban, mit látott a tévében, amit biztos üvölttet a lakásában, mert már szarul hal.
Mindannyiunkat a férgek fogják felzabálni, miután véget ér az életnek nevezett nyomorult hánykolódásunk.
A kanapéval szemben lévő ajtó kinyílik, egy nő áll benne, mögötte Dr. Stefan Izabella. Annyira széles, hogy úgy néz ki, mintha be akarná kebelezni az előtte álló páciensét.
– Köszönöm, és akkor két hét múlva – int felé a magas nő könnyes szemmel, aztán a fogashoz megy.
Izabella rám emeli szürke szemét, udvarias mosolyt villant.
Felkelek a kanapéról, megfogom a táskámat, és az ajtóhoz megyek. Visszamegy az asztalához, én meg becsukom magam mögött a kopott zöld darabot, amire kurvára ráférne már egy alapos felújítás.
Ledobom magam a székbe, az ölembe rakom a hátizsákomat, majd kiveszem a másik fülhallgatót is. A doktornő mögött a falon oklevelek lógnak, az ablakra meg béna mikulásos matricát raktak. Hópehely, hóember, karácsonyfa. Ettől jobban látszik, hogy mennyi kosz ragadt már rá.
– Örülök, hogy újra látom. Nem veszi le a kabátját? – Felkönyököl az asztalra a tolltartója és a füzete mellé. Kivesz egy kék tollat a többi közül.
– Nem.
– Fázik?
– Nem.
– Akkor miért nem veszi le? – Felír valamit az előtte lévő papírra.
– Mert így bármikor elmehetek. Ráadásul, időpocsékolás levenni, hogy aztán újra felvegyük.
– De így bele fog izzadni – emelkedik meg a szemöldöke. A haja zsíros, a vége a válláig ér.
– Nem érdekel.
Vesz egy mély levegőt és fintorog, mintha egy csintalan kölyökkel lenne dolga.
– Hogy érezte magát az elmúlt hétben?
– Szarul.
– Tud aludni?
– Két nyugtató után igen.
– Napi kétszer egy van felírva. – Tollával rákoppint a papírra.
– Eggyel nem tudok aludni.
– Az antidepresszánst rendesen szedi?
– Minden reggel egy darabot.
Mereven bámulok rá, ő meg mereven bámul az előtte lévő papírra.
Görcsös sikoly növekszik a gyomromban. Sikoltani akarok, és nem akarom abbahagyni. Egy idő után a hangom berekedne, el-elfullna, aztán egyszerűen vége lenne a sikoltásnak.
Pihegés, sóhajtás maradna utána.
– Tapasztalt mellékhatást?
– Igen.
Erre már felkapja a fejét.
– Mit?
– Azt éreztem az egyik este, hogy követ valaki. Nem hallucináltam, nem volt ott senki, de mintha követett volna valaki.
– Ez szorongás. Üldözési mánia. – Tenyérbemászó a magabiztossága. Fel kéne képelnem. Pofán vágnom.
Mit szólna hozzá? Pislogna kifelé a tepsifejéből? Elküldene? Azt mondaná, többet nem foglalkozik velem?
A számítógépéhez fordul, nemrég cserélte le az ezeréves, tetű-lassú darabját egy notebookra. Megnyit rajta egy programot, majd gépelni kezd.
– Felírok egy szorongásoldót, reggel fél szemmel kezdje majd el szedni, két hét múlva már lehet egy szem. – Ujjai koppannak a billentyűzeten, ahogy felviszi a receptet a Felhőbe.
Kibámulok az ablakon. Egy újabb gyógyszer a mellékhatásra? Röhejes.
– Történt más, amiről érdemes lenne tudnom?
A sikoly már a torkomban vibrál, a hangszálaimat rezegteti, ki akar robbanni, kitörni belőlem, bele a világba, hogy darabjaira zúzza.
Megrázom a fejemet. Félek, ha kinyitnám a számat, akkor elszabadulna a sikoly, és én többet nem lennék önmagam.
Libabőrös leszek, átkarolom a felsőtestemet.
– Vágta meg magát az utóbbi időben?
Bólintok.
– Mikor és hányszor? Mennyire mélyek a sebek?
A bőröm szétnyílt, vér bugyogott elő belőle, és megkönnyebbülés áradt szét bennem. A sikoly is elfoszlott.
– Kétszer. – A hangok kifolynak belőlem, nem szabok nekik gátat, de talán nem is én alkotom őket.
– Megmutatná?
– Nem.
– Miért?
Az ablak előtt egy fát fúj a szél. Az ágak össze-vissza verődnek, az egyik csikorogva szánt végig az ablaküvegen.
– Minek?
– Hogy lássam, össze kell-e varrni. A legutóbb is elég mély vágást ejtett, amit érdemes lett volna egy orvosnak is látnia, hogy kezelje.
A vékony törzsű fa elhajlik a másik irányba. Az üvegre kibaszottul ráférne egy alapos mosás.
– Nem érdekel.
– Elfertőződhet.
Unottan visszanézek rá. Ki a faszomat érdekel? Akkor belehalok. Mintha kitalálná a gondolataimat, folytatja:
– Mielőtt belehalna, a karját vágnák le. Szeretne egy ilyen hiba miatt nyomorékként élni?
Nem. De nem is a karomat, hanem a combomat vágtam meg, a combtőnél senki nem fogja látni nyáron sem, amikor már nem hordhatok hosszú ujjú felsőket. Milyen lenne az életem féllábbal? Semmilyen, ez egy újabb löket lenne, hogy ismét meglátogassam az állomást, és ne habozzak kilépni a robogó vonat elé. A végén úgyis csak a halál vár minket. Minek szenvedünk? Az egész létünk értelmetlen lesz abban a pillanatban, hogy a szívünk feladja, és nem dobog tovább.
Felállok a székről.
– Még nem járt le az időnk – emelkedik fel a doktornő is.
– Nincs, amit mondhatnék.
Azzal távozok a helyiségből, utána meg a rendelőből. Nem kellett időt és energiát vesztegetnem rá, hogy felvegyem a kabátomat.
Ideje visszatérnem a házamba, hogy aztán a telefonomat bámuljam, hátha végre történik valami.
Vagy semmivé foszlok.