A Lidérc 30. fejezet

Lidérc

„Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős, hogy egészen magadhoz ragadj.” – Friedrich Nietzsche

Az utak sötétségbe borultak, az autó kerekei felverték a sarat. A fényszórók fényében hópelyhek szállingóztak. Elmúlt hat, remélem, már otthon vagy. Látnom kell téged, madárkám. Látni, mennyire roppantál meg. Fürödni akarok a félelmedben és a kegyetlen sóvárgásodban.

Tegnap éjjel is bementem hozzá, zaklatottan aludt a kanapén, amiből a takarítóknak sikerült kiszedniük az ismeretlen eredetű foltokat.

A pokróc, amit rászoktam teríteni, nem volt a helyén. Ezért csak a lakás fűtését vettem feljebb. A tőlem kapott gyűrű az ujján ragyogott, nem vette le az elmúlt napokban.

Elmosolyodom. Rányomok a képernyőre: ideje lezárni egy ügyet.

Regercs egy csörgés után felveszi.

– Szép estét! – Hangjából némi izgatottságot halok ki.

– Helló. – Felkönyöklök az ablak mellé. – Lenne egy ügy, amiről beszélnünk kéne.

– Milyen ügy?

Hagyok pár másodperc szünetet, hogy eméssze a szavaimat. A hópelyhek megsokasodnak, kész örvényként kavarognak előttem.

– Egy új ügyfél. Áttudnád jönni hozzám valamelyik nap Nyíregyházára, hogy átbeszéljük?

– Igen, persze – vágja rá megkönnyebbülten.

Elhúzom a számat. A félelemnek lenne itt az ideje, és nem a megkönnyebbülésnek. A házamból már csak hamuként fog előkerülni.

– Esetleg a péntek megfelelne?

– Vasárnap?

Habozás. Pár másodpercnyi szünet.

– Oké, hány órakor?

Szórakoztató, hogy meg sem kérdezi, miért nem az irodában találkozunk, vagy Budapesten egy étteremben, esetleg egy kávézóban. Ennyire magabiztos? Vagy ennyire ostoba?

– Este hét. Fontos és bizalmas ügyről van szó, ezért örülnék neki, ha más nem tudna róla.

– Hogyne, persze. – Hallom a hangján, hogy mosolyoghat.

Azt hitte megúszta. Beérek Debrecenbe, a forgalom megsűrűsödik. Visszaveszek a tempóból, majd lefordulok az egyik utcán. A gyomrom összeszűkül, ahogy egyre közelebb érek a madárkámhoz.

Meg akarom érinteni… Meg akarom csókolni. A múltkor épp csak megízlelhettem. Bátortalan lesz? Visszautasítana? Vagy forró szenvedéllyel viszonozná? A bizonytalanságától fűtve akár el is menekülhet a helyzetből.

– Van még valami? – kérdezi Regercs, felzavarva a gondolataimból.

– Nincs más. Akkor várlak vasárnap!

Azzal bontom a vonalat. Behajtok arra az utcára, ahol Bence lehelte ki a lelkét. Legalább a búcsúpartija jól sikerült, az az édes, szűkös torok… Minden este eszembe jut, ahogy az ágyamba fekszem. A fuldoklása, a küzdelme és a megadása, a perzselő vágya, ami az éjszaka hidegét is felgyújtotta.

Kényelmetlenül feszül a nadrágom, behajtok az utcánkra, és a végére megyek. Leparkolok a háza előtt, a kapu rácsain keresztül láttom, hogy lehúzta a redőnyöket. Mulatságos, hogy így akar védekezni ellenem.

Kiszállok, kiveszem a kabátomat, és felveszem. Felhajtom a gallérját, majd a kapuhoz sétálok, és becsengettek. A havazás felerősödik, nedves hópelyhek tapadnak az arcomra. A bejáratra alig látok rá.

Ökölbe szorítom a kezemet. Nem fogsz kijönni? Vagy meg sem hallottad? Alszol már? Az elmúlt napok megviselhettek, a gyógyszerek elvonása, és az én közelségem. Kicsi madárkám, nem könnyű megszabadulni a rácsoktól.

Kinyílik az ajtó, Evelin vékony alakja jelenik meg benne, mögötte meleg fény szökik ki, fekete folttá mosva őt. A szívem feldobban.

Tudom, melyik az a pillanat, amikor realizálja, hogy én vagyok az. Olyan, mintha az ég is jobban rákezdene, a szél felerősödbe, és az arcomba is sokkal több hópehely csapna.

Indulj el, madárka! Ne futamodj meg!

Összehúzza magán a kabátját, felveszi a kapucnit a fejére, majd a bejárati ajtót nyitva hagyva, elindul felém.

Bátor madárkám.

A szél zúgásán keresztül is hallom a csizmája alatt roppanó friss havat. Kiszárad a torkom, a lépéseinél erősebben dobban a szívem. Ahogy közelebb ér, visszavesz a tempóból, elbizonytalanodik. A zsebébe dugta a kezét, megint a telefont szorongatja benne? Nem sokat látok belőle, ahogy ő sem sokat láthat belőlem, a sötétség bekebelezte a tájat.

– Helló – mosolygok rá. Felnézek az égre. – Ma igazán kitesz magáért az időjárás.

Nem jön teljesen a kerítéshez, pillantása rárebben azokra a rácsokra, amiknek nekinyomtam.

Én is emlékszem rá, madárkám. Életem egyik legszebb éjszakája volt. Alhasamban vágyakozó görcs gyűrűzik. Megismételhetnénk…

– Szia – motyogja.

– Nincs kedved átjönni? – A zsebembe süllyesztem én is a kezemet, hátha ettől kevésbé ítél majd veszélyesnek. – Aggódom érted, a buli után nem voltál túl jó állapotban.

A homlokához nyúl, a haját akarná piszkálni, de a kapucni megakadályozza.

– Nincs semmi gond – válaszolja gyorsan. – Csak… Pihennem kell.

– Akkor nem szeretnél átjönni? Vettem még teákat, igazi ritkaságokat is.

Egyik lábáról a másikra áll. Ilyen bizonytalan lenne? Az ajkát rágcsálja, kerüli a tekintetemet. Nem félhetsz ennyire. Kockáztass! Eddig sem bántottalak.

A hideg megüli a levegőt, a másodpercek beragadnak. Megcsóválja a fejét.

– Nem is tudom – nézz fel rám. – A munkahelyemen is váltás történt. András, a tulajdonos, eladta a könyvesboltot.

– Értem. De ez most, hogy kapcsolódik ahhoz, hogy megiszol-e velem egy teát, vagy sem? – vonom fel értetlenkedve a szemöldökömet.

Ennyire könnyen nem úszod meg, madárkám.

– Hogy… nem is tudom… – nagy sóhaj tör fel belőle. – Én csak… megviseltek az elmúlt napok.

Azt elhiszem. Hagytam is időt pihenni. Ideje továbblépni, mert az élet nem áll meg.

– Ebben szeretnék segíteni – mosolygok rá bíztatóan. – Egy meleg tea sok mindent helyretesz.

– Sajnálom, Zente, időre van szükségem, hogy átgondoljak dolgokat.

Összeszorítom a fogsoromat. Nincs szüksége időre, arra van szüksége, hogy végre felszabaduljon. Elég rendesen megdöngettem a rácsokat, hogy kiszakadjon belőlük. Hogy döntéseket tudjon hozni magától, társadalmi nyomás nélkül.

Ezek szerint hezitál.

Bizonytalan.

Káros, kellemetlen érzések.

Az életünkben nem lennének konfliktusok, ha mindig mindenben biztosak lennénk. Ha biztosan tudnánk, hogy amit teszünk, az rendben van. Ha biztosan tudnánk, hogy az érzéseinkkel nincs semmi baj, úgy jók, ahogy vannak.

Sápadt vonásait a pelyhek elrejtik előlem.

– Én is sajnálom.

Biccentek egyet, majd elfordulok, és az autómhoz megyek. Evelin nem mozdul a kaputól. Biztosra akar menni, hogy beszállok, és elhajtok?

Félsz tőlem, madárkám?

Eleget teszek a várakozásának, beülök az autóba, majd indítok, és visszatolatok, hogy beállhassak a saját házamhoz.

Hogy fogsz dönteni, madárkám?

Tudnom kell, hogy én is dönthessek veled kapcsolatban.

Scroll to Top