Lidérc
„A szeretet és a gyűlölet nem vak, csak el van kápráztatva a tűztől, melyet magukban hordanak.” – Friedrich Nietzsche
Az édes kis madárkám vodkát önt magának, Alinda meg mellette csicsereg. A hangos zenétől sajnos nem hallom, hogy mit mond neki, de elég Evelin arcára néznem, hogy tudjam, teljesen érdektelen dolgokról magyaráz. Körülöttük italért versengő, üvöltöző idióták, akik próbálnak még részegebbek lenni.
Meleg kielégüléstől zsibbadnak a tagjaim. Az előbbi percek teljesen kikészítettek. Az a magatehetetlen test, ami egyszerre küzdött ellenem, és velem… Ilyen csodálatosat elképzelni sem tudnék.
Ott térdelt előttem, akár egy szolga, aki várja, hogy az ura mit tesz vele. És majd beleőrült a vágyba, az ölét a lábához ringatta, hogy beteljesülhessen.
A vérem meglendül az ágyékom felé.
Gyönyörű volt, és lenyűgöző. A fekete kendő eltakarta a szemét, pedig szívesen figyeltem volna, hogyan lábad könnybe a rohamomtól. Hosszú levegővel nyugtattam le a farkamat, mielőtt tovább keményedik az emléktől.
Soha nem felejtem el a szűk torkát, és azokat az apró rángásokat, amik a lökéseimet kísérték. Fuldoklott, görcsösen össze-összerándult, ezzel gyorsan eljuttatva engem a kielégüléshez.
Megnyalom a kiszáradt számat. Nem tudok betelni vele. Nem tudok megszabadulni tőle. Túlságosan mámorító a fájdalma és a sóvárgása. A madárka, akit nekem teremtettek.
Kiszabadítalak, és soha többet nem akarod majd, hogy elengedjelek.
Vékony válla megemelkedik a bő pulóverben, ahogy kicsit felém fordul, jól látszanak a nadrágján a térdénél a sárfoltok.
Elmosolyodok. Még ezt sem cserélte le.
Egyre többen tömörülnek be a nappaliba, a kanapé körül az emberek egymásnak préselődve táncolnak, és üvöltik Azahriah szövegét. Egy srác kiönti az italát a falra, egy csaj a szájára szorítja a tenyerét, majd elindul kifelé.
A madárkám közben a pultnál áll, kezében reszket a pohár, szeme tágra nyílt. Elkapom a tekintetét, gyorsan elfordul tőlem.
Érzi.
Ha nem is tudja…
Érzi.
Hátradöntöm a fejemet a falnak, két csaj mellettem viháncol, részegek, egyre közelebb jönnek.
Evelin félig hátat fordít nekem, de nem bírja ki, hátra les a válla felett.
Félmosolyt villantok rá, mire kényszeredetten ő is elmosolyodik, és visszafordul Alindához. Egy szőke lány is megjelenik mellettük, átkarolja Evelin vállát, aki próbál elhúzódni.
Hol a gyűrű, madárkám?
Folytatást szeretnél?
Mintha meghallaná a gondolataimat, elhúzódik a többiektől, majd elindul az átjáró felé, ami mellett történetesen én állok. Amikor a közelembe ér, úgy összerándul a gyomrom, mintha belevágtak volna.
Elhalad mellettem, és csupán egy szégyenlős másodpercre pillant fel rám, majd megy is tovább.
Bizseregnek a tagjaim, hogy utána menjek, de várni akarok vele pár percet. Addig Alinda kóricál hozzám, megtámaszkodik mellettem a falnál, szeme tompa az elfogyasztott alkoholtól, az arca pedig kipirult.
– Unod a bulit? – vonogatja a piercinges szemöldökét, fekete haját pedig a füle mögé simítja.
– Nincs vele semmi gondom.
– Kár – biggyeszti le az alsó ajkát. – Tudnék jobb szórakozást – kacsint rám.
A madárkám nyomába sem érhet. Percek alatt összetörném.
Nem válaszolok, elfordulok tőle, és elindulok Evelin után. A lépcső felé tartott, remélem, a szobájába ment, hogy felvegye a gyűrűjét.
Ha nem…
Mosolyogva haladok a lépcsőhöz, két srác félreáll az útból. Talán emlékeznek rá, hogyan szedtem szét a kint verekedő srácokat. A tarkójuknál fogva, mint ahogy a kölyökmacskákat szokás, mind az ötüket egyszerűen odébb raktam.
Ha nem vette fel, akkor nekem úgyis jó lesz.
A sötétséget és az árnyakat én irányítom.
A fenti szinten is tart a buli, párok merülnek el egymás szájába a folyosó két oldalán, egymást markolják, hogy még többet kaphassanak.
Evelin szobájának az ajtaja előtt állok meg. Lenyomom a kilincset, kitárul, Evelin felém kapja a fejét. A komód előtt áll, leengedi a kezét. Ott van a gyűrűsujján az ékszer, és a telefonját markolja. Az ujjai elfehérednek a szorítás erejétől, a bügykei élesen kirajzolódnak a bőre alatt.
Észreveszi, hogy a kezét nézem, ezért esetlenül eléhúzza a másikat. A telefont így sem tudja elrejteni. Azon gondolkozol, hogy felhívod a rendőrséget? Szólsz nekik az újabb támadásról, vagy a régiről? A tekintete kétségbeesett, a melle gyorsan emelkedik és süllyed, véreres szeme nagyra nyílik, az orrcimpája kitágul, ahogy levegő után kap.
– Igen? – kérdezi rekedten, majd megköszörüli a torkát.
Lassan becsukom magam mögött az ajtót. Rámered, beharapja az alsó ajkát. Hamarosan, én fogom csókolni, én fogok sebeket hagyni rajtad. Madárkám… még csak most kezdtük.
– Minden rendben van? – vonom fel a szemöldökömet, aggódást színlelve. – Nem festesz túl jól! A nadrágod sáros, a szemed bevérzett. Mi történt?
Sűrűn pislog, tesz egy lépést a terasz felé, görcsösen kapaszkodik a mobiljába. Eszedbe jutott, hogy fel kéne hívnia a rendőrséget? Segítséget remélve tőlük? A múltkori sebei már begyógyultak, a faszom a torkában pedig csak hámsérüléseket hagyott.
Az első ajándékomat, a kalitkába zárt madárkát nem látom. Hova rejtette? Valószínűleg elrakta, hogy a bulin senki ne találhassa meg.
– Igen, csak, elestem odakint – csóválja meg a fejét. A hangja megőrizte a rekedtségét, pár napig ilyen is lesz, ameddig ki nem heveri a történteket. Az ujjára teker egy barna tincset.
Mennyire puha és selymes volt a tapintása. Élvezettel szorítottam, miközben a garatjába kényszerítettem a magamat.
– Sajnálom. És a buli? – Beljebb lépek, jelzés értékkel az ajtóra nézek.
Megfeszül a közelségemtől, pedig marad közöttünk három méter. A franciaágytól egy lépésnyire kerülök. Evelin tekintete ide-oda cikázik köztem, az ágy, és az ajtó között. Végül rajtam állapodik meg.
– Kezdem rohadtul unni – sóhajtja, majd beletúr a hajába, a sűrű tincsek a vállára omlanak, a fény ragyog rajtuk.
– Segítsek gyorsan lezárni? – mosolyodok el. – Pár perc alatt ki tudom üríteni a helyet.
Átkarolja a felső testét, zavarodottan helyezi a súlyát ide-oda, és visszales az ajtóra.
Csak nem félsz a közelségemtől?
Hiszen az előbb majd megőrültél, annyira élvezted!
Összevonom a szemöldökömet, egy tétova lépést teszek felé. Felhúzza a vállát, de nem hátrál tovább, pusztán egy elejtett állat félelmével méreget. A lentről felszűrődő sikoltások, kántálás és ének kitöltik a pillanatnyi csendet.
– Tényleg minden rendben van? Megütötted magadat, amikor elestél?
– Oké, minden – mormolja, majd köhög egyet. Felemeli a telefonját, és védekezően felém mutatja. – Nem érzem jól magamat, ennyi.
– Akkor lefújom a bulit. – Elfordulok tőle, de nem indulok el kifelé. Pár másodpercnyi habozás után visszanézek rá. – Vagy szeretnél átjönni hozzám? Akkor itt hagyhatnád ezt a sok hülyét, hogy csináljanak, amit csak akarnak, de te nyugalomba lehetnél.
Meglepetten-elveszetten pislog rám. Egyszer. Kétszer. Aztán toporogva folytatja az ajka rágcsálását, ki is vérzik neki.
– Nem, nem szeretnélek zavarni…
– Nem zavarnál – vágok közbe. – Már van ágyam. De csak egy. Viszont lett kanapé, amin ellennék, ameddig te az ágyamat élvezed.
Megrezzen az élvezed szónál. Alig látható, alig érzékelhető, apró kis mozdulat, de mégis rengeteget mesél róla.
Engem is élvezhetnél.
Újra.
Most, hogy viseled a gyűrűt, kegyes lennék hozzád. Nem hagynám, hogy magadnak csináld, én nyúlnék hozzád, úgy, hogy felgyulladj és újjászüless. Várod már az újabb találkozásunkat? A szívem feldobol a torkomba. Én kegyetlenül várom, hogy megint összekerüljünk, és a rácsaidat döngethessem.
Hamarosan beszakadnak.
És vagy belepusztulsz, vagy szabad leszel.
Lehajtja a fejét, a csizmájára bámul, amit ugyancsak sár borít. Vékony karjával szorosan öleli magát. A telefonja fekete borítója elüt a szürke pulóverétől.
– Én nem hiszem… hogy ez jó ötlet lenne – köszörüli meg a torkát. – Jobb szeretnék itthon maradni, és végre pihenni.
– Rendben – mosolygok rá. – Akkor kiürítem a házat.
Határozottan bólint párat.
– Köszönöm – suttogja sírós hangon. Nem sok hiányzik, és elpityeredik.
Nem könnyű megszabadulni a rácsoktól. Ez áldozatokkal jár. Szenvedéssel. Fájdalommal. Könnyekkel. De utána sokkal jobb lesz, madárkám. Ott leszek, hogy megtanítsalak repülni.
Elhagyom a szobát. Kíváncsi vagyok, hogy végül felhívja-e a rendőrséget. Megpróbál-e tőlem ilyen módon megszabadulni.
Lemegyek a nappaliba. Ideje, hogy kettesben maradjunk. Ágyba akarom rakni, és betakarni, puszit nyomni a fejére. Én akarok lenni az utolsó, akit ma lát. A gyűrűjét fogja piszkálni közben, szokatlan egy új ékszer, gyakran hozzá fog nyúlni.
És rám fog gondolni.
Ráfér a pihenés a mai nap után, helyre kell tennie magában a történteket.
A hangszóró irányító egységéhez indulok. Egy izzadt, részeg srác verődik nekem. Amikor találkozik a pillantásunk, félve hátrál egy lépést, a karjait védekezően felemeli, majd elfordul, hogy elsomfordáljon.
Sokan elfáradtak már, a kanapén és a fotelben pihennek, vagy a földön, a fal mellett. De a legtöbben még bírják, a fiatalságuk hajtja őket, megállíthatatlanul ugrálnak, vagy egymásnak dörgölőznek.
Lekapcsolom az irányító egységet.
Csalódott hördülések, üvöltések, értetlen pillantások.
– Mi’ csin’ bro’, há’, most kezdődött a buli! – lép hozzám közelebb az egyik idősebb srác.
A szemei keresztbeállnak, a pólója lóg rajta. Szembe fordulok vele, mosolyt villantok rá, amitől lefagy. A részeg agyán is átjuthat a fenyegetés, amit jelentek neki.
– A bulinak vége! Mindenki tűnjön el! – szólok elég hangosan, hogy még a hátsó sorban is meghallják.
Háborgás követi a szavaimat, többen előre jönnek megnézni, hogy mi történt. Én meg karba tett kézzel állok, akár egy kidobó ember, várva, hogy a tömeg feloszoljon. Lassan indulnak meg, inkább leállnak dumálni, egy utolsót inni. Nem szeretem a részegeket. Nehéz a felfogásuk.
Megfeszülnek az izmok a karomban.
A madárkámnak pihenésre van szüksége.
Az egyik srác félig felfekszik a konyhaszigetre, két csajt fűz az italát kortyolgatva. Hozzásétálok, egyszerűen elkapom a nyakánál fogva.
– Azt mondtam, hogy mindenki tűnjön el! – ismételtem magamat hidegen.
– Engedj el, mit csinálsz már! – próbál hadakozni velem, el akarja kapni a karomat, mire megszorítom a nyakát.
– Nem szeretek többször szólni – taszítom az átjáró felé.
Elbotlik a lábába, szánalmas módon elesik. Utána feláll, dühösen méreget, de nem mer nekem jönni, inkább a bejárat felé iramodik. A többiek is követik, megváltozik a dinamika: sokkal sürgősebb lesz nekik a távozás.
A konyhasziget mellett állva figyelem, ahogy kiürül a hely. Egy túl részeg srácot a két haverja cipel ki, csajok kapaszkodnak egymásba, röhögcsélnek, és próbálnak beszélni. Több-kevesebb sikerrel.
Alinda kerül elő kócosan, nyúzottan, elkenődött sminkkel. Támolyogva érkezik mellém.
– Mi történt? – mormolja álmosan.
Ezek szerint neki is véget ért egy ideje a buli.
– Vége van.
– Aha – túr bele a hajába.
A fiatalok szétdobált poharakat, megtépázott csipszes zacskókat, sarat és mocskot hagynak maguk után. A padlón fénylik a kiöntött pia, a konyhaszigeten káosz van.
Előveszem a zsebemből a mobilomat. Tárcsázom Martina számát, harmadik csörgésre felveszi a késői óra ellenére. Fél perc alatt letárgyalom vele, hogy holnap reggel kilencre jöjjön ide egy takarító brigád.
Alinda összevont szemöldökkel, tompa tekintettel méreget.
Miután lerakom a telefont, megpiszkálja a szemöldökében lévő piercinget.
– Te egy herceg vagy – motyogja. – Honnan jöttél?
A mennyből. Vagy a pokolból.
– Te nem indulsz? – nézek a többiek irányába, akik már eljutottak az előszobába. Az egyik srác még gyorsan felkap egy félig teli vodkásüveget.
– Én itt alszom – ásít bele a kezébe. – Kurvára biztos, hogy nem megyek haza!
A küszöbön váratlanul Evelin jelenik meg. A mobilt szorosan fogja, az ujján ragyog a szívecske, az ajkát rágcsálja, már tiszta seb. Hozzánk tart.
– Szép jó estét! – karolja át a nyakát Alinda. – Véget ért a móka mára!
A hatalmas, barna szemek rám merednek. Félelem és kíváncsiság játszik bennük, zavarodottság és értetlenség.
Sejti, hogy én vagyok az.
De a karját még nem tenné rá.
– Hol fekhetek le? – húzódik el tőle a barátnője.
Evelin sűrűn pislog.
– Az emeleten, a szobámba.
– Akkor én is mennék, srácok, ki vagyok, mint a picsa – mormolja, azzal meggörnyedt vállakkal, lehajtott fejjel elindul.
Egymásra nézünk. A szoba csendje fülsüketítő, a pulzusom gyorsabban dobol. Végre, megint kettesben maradtunk. Elmosolyodok.
– Ezt a gyűrűt kaptad? – pillantok a kezére.
Evelinnek kell pár másodperc, mire felfogja a szavaim értelmét. Amikor ez megtörténik, a pulcsija ujját ráhúzza a kezére, hogy elrejtse a csodás ékszert.
– I-igen.
– Kitől? – vonom fel a szemöldökömet.
Elakad a lélegzete a kiélezett pillanatban. Az alkoholtól, dezodortól és parfümtől szúrós szagban megdermed a világ. A zavarodottsága átitatja a levegőt, megkövül kettőnk között, akár egy szikla áll be közénk.
Kinyitja a száját, de nem válaszol.
Mit is mondhatna erre? Egy idegentől? Azt se tudom ki az, de zaklat egy ideje? Vagy tőled, tudom, hogy te játszol velem, te vagy a sötétben, hogy… Kicsinálj. Vagy felemelj. Hogy életet adj, és elvegyél.
– Ez azért nem egy bonyolult kérdés – mosolygok rá barátságosan.
Beletúr a hajába, becsattan a bejárati ajtó. Talán végre mindenki távozott.
Alinda az emeletre ment.
Ketten maradtunk.
Ezt ő is tudatosíthatja magában, mert elsápad, szeme alatt élesen látszanak a sötét karikák, és ettől a véreres szeme is hangsúlyosabb lesz.
Egyből eszembe juttatja, hogy milyen forró perceket éltünk át a hideg udvaron. A szívem feldobol, a fülembe veri a vérem ritmusát.
Lehajtja a fejét, a koszos, ragadós padlóra bámul.
– Nem szeretnél rá válaszolni? – segítem ki, megsajnálva.
– Nem – motyogja.
– Rendben, tiszteletben tartom. – Erre felkapja a fejét, szemöldökei összeszaladnak.
Ellököm magam a konyhaszigettől, erre hátralép egyet. Nem veszek róla tudomást – hosszú estéje volt.
– Szeretnéd, ha maradnék?
Újabb értetlen-szégyenlős-zavarodott tekintetet kapok. Kezdem azt érezni, hogy leállt az agya, és képtelen ma már több információt feldolgozni. Vagy valójában nem tudja eldönteni, hogy mi legyen, mit csináljon, mit gondoljon. A mobilját viszont erősen markolja, belekapaszkodik, attól remélve biztonságot.
Teszek felé egy újabb lépést. Egész testében megfeszül, a válla megemelkedik, engem figyel, hirtelen bekapcsol.
A menekülési ösztöne.
Egy újabb lépésem után nem marad köztünk számottevő távolság. Pihegve kapkod levegő után, lenyalja alsó ajkáról a kiserkenő vért.
– Én… nem… vagyis…
– Nyugodtan megmondhatod, ha nem szeretnéd.
A tétovázásra reagálva közel hajolok hozzá. Megdermed, szerintem levegőt sem vesz. Mandarin savanykás-édes illata árad belőle. Egy puszit adok az arcára, a bőre langyos és puha. Amikor visszahúzódom tőle, mintegy véletlenül súrolom a számmal az ajkait.
Hamarosan megcsókollak.
Hamarosan megízlellek.
Kiegyenesedek, rámosolygok.
– Reggel 9-kor jönnek takarítók, akik rendbe teszik a házat. – Egy utolsó, bensőséges pillantás után elfordulok tőle, és én is a bejárathoz megyek.
Leakasztom a kabátomat, majd elhagyom a házat.
Kit fogsz hívni azon a telefonon, finom kis madárkám?