Szellem
Kondorosi lehet? Ő szórakozik velem? Az a gyűrű kibaszott drága lehetett, nincs pénze rá. Ott áll a sarokban, már gimiben is visszahúzódó volt, többször megvádolták vele, hogy lop.
Akár ezt is lophatta.
A szívem a torkomban pumpál, Alinda egy poharat nyom a kezembe. Nem biztos, hogy le tudok belőle egy kortyot is nyelni. Zente akár egy bástya úgy áll mellettem, hatalmas, erős, bárkit lenyomna az itteniek közül.
Vagy az összeset egyszerre.
Fekete torony, a színes kavalkádban.
Ha megkérném, megvédene?
Ha elmondanám neki, hogy egy pszichopata van a nyomomba, tőle kaptam az ajándékot, amit hozott, és le akar vadászni. Akkor megvédene?
A számhoz emelem a poharat, majd lerakom. Túlságosan szorít a torkom. Nem kapok levegőt. Ki kéne mennem… Ott elkapna. Erre vár: hogy kimenjek. Gábor szétterpeszt a kanapén, az ő szülei kurva gazdagok, bármit megvehet, Kátyja táncol a lábai között.
Nem is néz rám.
– Héj, Evi? – bök meg Alinda. Baromi fárasztó, hogy folyamatosan így akarja felhívni magára a figyelmemet. – Hogy ismertétek meg egymást Zentével?
Megköszörülöm a torkomat, a poharamba bámulok. Vízszerű átlátszó cucc áll benne – vodka.
– A könyvesboltban találkoztunk – mormolom.
Krizsán és Bende a pult másik végén öntögetik össze a piákat, majd a csajoknak adják, hogy úgy se merik meginni. Hülye gyerekek az ilyesmihez.
Itt mindenki egy idióta fasz, hogy ilyesmit csináljon. Nem tudnának nyomtalanul bejutni egy zárt házba, és nem elég erősek, hogy úgy lefogjanak, mint az a férfi. Ezek gyerekek hozzá képest.
Pár idősebb srácot is láttam odafent, fogalmam sincs, hogyan kerültek ide. A csajok között is akadnak ismeretlenek szép számmal. Az egyik fenti srác, amikor a szobámba vittem a zacskót, kurvára megbámult. Magas, erős, sötét tekintet.
De az is lehet, hogy kint vár.
Bent kell maradnom, itt védve vagyok tőle. A többiek között nem merne megközelíteni, nem kockáztatná a lebukását. A gyomrom egyre jobban görcsöl, Alinda és Zente beszélnek mellettem, de nem fogom fel a szavaikat.
Az ablakon kívül sötétség lappang. Ott rejtőzik.
A rácsok jeges érintése felizzik az arcomon. A csiklóm lüktetve jajdul fel, ahogy eszembe jut, hogyan dörzsöltem a csőhöz. Ha elkapna, akkor most mit tartogatna nekem? A farka repesztő fájdalmát, amivel földöntúli gyönyört adott, vagy a halált? A mellkasom megsüllyed, a bugyimat nedvesség önti el.
Megerőszakolna újra, vagy… Erőszak volt, amit tett? Erőszak. De milyen kibaszott forrón élveztem el tőle…
Összeszorítom a szememet, sikoltani akarok. Sikoltani, mert ezt nem tudom feldolgozni. Azt akarom, hogy elkapjon. Lezsibbad a karom. És ha megöl? Ha eltöri a nyakamat? A múltkor megkegyelmezett, de mi van, ha most nem tenné meg?
Akkor meghalok.
Ahogy ezerszer elterveztem.
De akkor többet… Nem élvezhetem ezt a szorongató izgalmat a gyomromban, azt a pokoli gyönyört, a feszítő fájdalmat. A félelmet.
Gyűlölöm. És mégis melegség folyik szét a tagjaimban, amiért visszatért.
Sikoltanom kell!
Felpattan a szemem.
– Sajnálom, mindjárt jövök – hadarom, és meg se várom, mit szól hozzá Zente, vagy Alinda, azonnal kifordulok a társaságukból.
Egyedül akarok lenni. De az veszélyes. Az emberek között vagyok csak biztonságban. Ott nem kockáztatna. Kimegyek az előtérbe, az ajtót nyitva hagyták, cigifüst tekereg be a házba. Kész tömeg gyűlt fel a teraszon. Ismeretlen arcok.
Köztük vagy? Köztük vársz rám? Azt várod, hogy egyedül legyek? Hogy elkaphass? Te pszichopata beteg fasz!
A szívem vibrál, süvít a levegő, ahogy beszívom. Azahriah fülbemászó dallamai eltompulnak. Átkarolom a felsőtestemet, kimegyek a többiek közé. Lazacként tömörülnek össze, egy fesztiválon nincs ilyen tömeg. Egy srác röhögve dől nekem, egy másik a korlátnak dőlve az ég felé emeli a fejét, füstkarikákat eregetve.
Nem fogsz tudni elkapni. Biztonságban vagyok. Nem fogsz tudni elkapni. Biztonságban vagyok. Hogy oldod ezt meg? Addig vársz rám, ameddig mindenki el nem megy?
Én is elmegyek Alindával. Nem fogom megkönnyíteni a dolgodat.
Akkor sem… ha a bugyim már tocsog a nedvességtől.
Vagy beállok Zente mellé, és nem engedem el a karját.
A szívverésem elkezd megnyugodni, elmosolyodok. Különös jókedvvel tölt el, hogy túljárok annak a fasznak az eszén. Eltelnek a percek, a tömeg zúg-mozog, egy csaj felmászik az asztalra, riszálni kezdi a seggét, a srácok mellette éneklik Azahriah számát.
El kell mennem wc-re. Benézek, az előszobában is állnak az emberek, a lépcsőnél is, veszélytelen művelet.
Elindulok, az utamból félretolok egy lányt. Gyorsan elérem a helyiséget, benyitok – szerencsére, most üres. Bezárkózom, beletúrok a hajamba. Ki se megyek innen többet. Le-fel járkálok, kortyokban nyelem a levegőt.
A húgyhólyagom feszít, elvégzem a dolgomat, majd a csaphoz megyek. A tükörben szembe találom magamat a saját tekintetemmel: a pupillám tág, az arcom falfehér, az alsó ajkamon seb hegesedik.
Megtörlöm a kezemet, majd az ajtóhoz lépek.
Végül nem nyitom ki.
Jó lesz itt nekem…
– MI A FASZ? – hörög egy srác a lépcsőtől, olyan hangosan, hogy tisztán eljut hozzám a mosdóba is.
– NÉZZÜK MEG! – kontrázik egy másik.
– BASZD MEG, EZT NEM HISZEM EL! – visít egy csaj izgatottan.
Mi a fasz történt? Az ajtóhoz megyek, elfordítom a zárat, majd kivágom az ajtót. Széttörtek egy asztalt? Az ablakon kizuhant valaki?
Teszek egy lépést. Kesztyűs kéz szorít a számra. Egy erős kar átkarol, karjaimat a mellkasomhoz szorítja. Dübörögve csap fel a szívem, a dobbanások a fülemben zengenek. Bassza meg!
A bejárati ajtóban állok háttal vannak nekünk, más pedig nincs a közelben.
Hátrafelé vonszol, bábuként húz magával, a hátsó kerti ajtóhoz visz. Átmegyünk rajta, karom lezsibbad, olyan erősen szorít. Kapkodva szívom be az orromon a levegőt, próbálom szétfeszíteni az ajkaimat, hogy beleharapjak a kezébe, de nem megy. Fáj, ahogy a fogsoromhoz szorítja.
Azért jött, hogy befejezze, amit a múltkor elkezdett? Eltöri a nyakamat? Vagy…
Kiérünk a teraszra, de nem áll meg, lecibál a lépcsőn, elbukok, de ez nem akadályozza semmiben, konkrétan a föld felett tart.
Mekkora kibaszott állat lehet? Ember egyáltalán?
A terasz sarkához visz a sötétbe.
Megint az következik, hogy lecibálja a nadrágomat, és… Feszül az alhasam, lüktetek. Akarom azt a kínt.
BETEG VAGY, MENEKÜLJ!
Kezét a torkomra csúsztatja, sikítani akarok, de olyan keményen nyomja a bőrömbe az ujjait, hogy nyögés lesz belőle, nem tudok hangokat formázni. A karját leveszi a mellkasomról, azonnal megragadom a kezét, hogy letépjem magamról, mert már levegőt sem kapok, elengedi, felsikítok, de a zene elnyomja, elkapja a csuklóimat, a hátam mögé feszíti, ráhúz valamit, majd megrántja, segítségért sikítok, de senki nem reagál, fájdalom hasít a csuklómba, próbálom szétfeszíteni az anyagot, azonban csak a bőrömet sérti fel, oldalra fordulok, de nem látok belőle semmit, beköti a szememet, szoros csomóval.
A ház túloldaláról skandálás hallatszik át. „Csináld már! Üssed!” Mi folyik ott? Gyertek ide, zavarjátok meg, találjatok meg!
Megfordít, belemarkol a hajamba, és a földre nyom, a nadrág a térdemen átázik a nedves földtől, jeges izzadság folyik végig a tarkómon, a számba… Berakja a farkát. Egyenesen a torkomba vágja, eltömíti, a hangom elfúl, meg akarom harapni, de nem tudom zárni az állkapcsomat, fuldokolok, a gyomromból kiindulva görcsösen összerándulnak a tagjaim.
Feljebb ránt a hajamnál fogva, a fejbőröm hasogat, a térdem már nem éri el a földet, kirántja magát, kapok egy másodpercnyi levegőt, majd újra bedöfi, megfojt vele, ez a terve, így akar megölni, a puncim zakatol, magamban akarom tudni, amikor újra kiveszi kis híján a földre hányok, köhögök, makkjával végigsimít a számon. Lerakom a talpamat, szánalmas módon térdelek előtte, hogy ne tépje ki az összes hajamat.
Az üzenet egyértelmű: ha sikítok, megfojt a farkával.
A ház másik oldalán üvöltenek a többiek, de nem értem mit mondanak. Ha hátra jönne valaki, akkor…
A számba csúsztatja magát, jóval gyengédebben, mint az előbb. Beengedem, hagyom, hogy a nyelvemre simítsa, sós. Számat köré zárom, lassan kihúzza, majd betolja, de nem a torkomra, hanem az arcomba.
Az orromon szívom be a levegőt, erdős-szúrós fakéreg illat fogja közre. A csiklóm lüktet, ha tehetném, elkezdeném dörzsölni, hogy azonnal elélvezhessek. Így is ringatom a csípőmet, sikerül úgy helyezkednem, hogy a lábszáramhoz érjen.
Annyira keményen tart, mintha nem lennék több az ő átkozott bábujánál. Nem ember! Ember nem lehet ilyen erős! Gyengéden mozog ki-be, a hüvelyem összehúzódik, magamban akarom érezni, ahogy fájdalmasan magára feszít… A görcs elviselhetetlen az ölemben, egyre gyorsabban mozgatom a csípőmet, hogy elélvezhessek, mielőtt belepusztulok, mire ránt egyet rajtam, én meg ha tudnék sikítanék, mert már csak egy kicsi kellett volna, hogy magával ragadhasson az a kibaszott gyönyör hullám.
A levegő megreked a tüdőmben, erősebben löki be a faszát a számba, nyál csorog le az államon, kibaszott kíméletlen, kemény akár egy szikla, és merev, érzem rajta a vastag ereket, az állkapcsom hasogat, brutálisan vágja megint a torkomra magát, fuldokolva rándulok össze, a gyomrom hullámzik, befogja az orromat, nem kapok levegőt, a csiklóm visít, a tüdőm sír a levegőért, ki-be mozog, a torkom össze-összehúzódik, de nincs időm oxigént szívni, könnytől nedvesedik át a kendő, fáj az egész testem, cibálom a csuklómat, de abba is fájdalom vág, elveszett lüktetés vagyok, kibírhatatlan görcs, ha valami a csiklómhoz érne, azonnal elszállnék…
A következő nyers lökésénél a garatomra spriccel, muszáj nyelnem, fuldoklok, felrobbanok, ez a halál és az élet szenvedése.
Leveszi az orromról a kezét, a hideg levegő végigsimít az orrjáratomon, és közben próbálom nyelni a gecijét, apró mozdulatokat tesz, a nyakamban feszül a farka. Aztán kihúzza, öklendezve keresem önmagam, miközben a puncim fel akar robbanni.
A hideg levegő csípi a nyáltól nedves arcomat, lihegek, meghalok, ha nem élvezhetek el! Amennyire tudom, a combjaimat összedörzsölöm, de ez nem elég, nem lök át a ponton, szenvedek. Felránt a földről a hajamnál fogva, hő árad belőle, alig lehet köztünk távolság.
Megérinti az ujjamat.
Nem viselem a gyűrűjét.
A kielégületlenséggel büntet.
Ez a beteg fasz, azt hiszi, élvezem ezt az egészet! Bassza meg, élvezem is!
BETEG VAGY, SIKOLTS!
Ujjai kicsúsznak a hajamból, érzem, hogy eltávolodik tőlem. A vállamhoz hajtom a fejemet, sikerül a kendőt lecsúsztatnom a szememről. A ködbe vesző sötétség magába nyelte.
Köhögök, a kielégületlenség belém mar. Hogy a faszba szabadulok meg a csuklóimat tartó kötéltől? Menjek a ház másik felére, és mondjam el annak a kurva sok embernek, hogy mi történt velem?
Bassza meg!
Tudta, hogy nem tenném meg!
Az üvöltések elhaltak, Azahriah szövegelése maradt. Hogyan szabaduljak meg a kötéltől? Mi a fasz történt megint? Miért üvölt a testem kegyelemért? Zsibbadok. A terasz oldalához lépek, megfordulok, úgy állítom a kezemet, hogy a sarkához tudjam dörzsölni azt a szart.
Elfullaszt egy köhögő roham, szúr a torkom, pára tekeredik a számból. Mi történt a ház előtt, amiért… Ő csinálta. Ő tette, hogy elkaphasson. Végig figyelt.
A kurva életbe!
Hívnom kell a rendőrséget, el kell nekik mondanom, hogy betört hozzám, levetkőztetett, megerőszakolt, zaklat, ajándékokat hoz, kis híján megölt. El kell mondanom, ilyenkor ezt teszik az emberek!
Csuklóm belső felébe belehasít a porózus sarok, ledörzsöli a bőrömet, de nem hagyom abba, el fog szakadni az a tetves kötél is! Izzadok, kimelegszem, mégis fázok, a csiklóm meg elárvultan lüktet.
Váratlanul elenged a kötél, kiszabadulok, lekapom a fekete kendőt. A csuklómat vörös foltok tarkítják, horzsolások, néhány helyen kifakadt a vérem. Megfordulok, a fehér, elszakadt gyorskötöző kiviláglik a sötét földből.
Felkészült.
Mindent kitervelt…
A skandálás elhalkul a másik oldalt, de a srácok fel vannak hergelve, hangoskodnak, üvöltöznek. Mi történt? Remegek, a lábamra bámulok, sár mocskol be, hozzám tapad a nadrágom. Kapar a torkom, köhögnöm kell, a nyakamhoz nyúlok.
Az izgalom bűnösen szétárad bennem, a csiklóm tovább lüktet. Megnyomkodom a szemem belső felét, ég és fáj is. Megtörlöm az államat, ragad a nyálamtól.
Átkarolom a felsőtestemet, reszkető ajkamat összeszorítom, szipogok. Szólnom kell valakinek! Azonnal fel kéne hívnom a rendőrséget… Törékeny vagyok. Sebezhető. Sikerült elkapnia egy házibuliban, és ismét kihasználni. Összerándulok a hidegtől, a csontomig megfagyaszt, de nem jobban, mint a bennem keringő… Érzések.
A kert fái árnyékokba öltöztek, a csillagok fényesen ragyognak. Pára szakad fel a számból, nem bírok mozdulni. Hívnom kell a rendőrséget.
Fel kell vennem a gyűrűt.
Ki ő?
Miért csinálja ezt?
Mert élvezi. Egy beteg, pszichopata állat, aki kiszúrt magának, és kínoz.
Kis híján megölt a farkával. Én meg majdnem megőrültem a vágytól – sőt, még mindig cikázik bennem, az alhasam lüktet, és ahogy az eszembe jut, hogyan vágta be magát a torkomba… Nedvesség önt el, az ölem görcsösen megfeszül.
Hátamat a falnak vettem, lehunyom a szememet, kezemet az ölembe csúsztatom.
Ez nem helyes. Ezt kurvára nem kéne csinálnom!
A benne tomboló erőszak megrészegített, összezúzott, mintha tényleg nem lennék több egy porcelán bábunál. A hatalma megsemmisít, elképzelhetetlen vágyakozást gerjesztve bennem.
Észre sem veszem, de már az ölemet dörzsölöm. Elkapom a kezemet.
A rendőrséget kéne hívnom!
A csiklóm szétfeszül, a hüvelyem parázslik a lehetőségtől, kegyelemért rimánkodik. Majd utána hívom őket! A sötétség hideg érintését képzelem magam elé, a tehetetlenséget, ahogy tűröm a rohamát. Benyúlok a nadrágomba, becsúsztatom két ujjamat a nedves puncimba. Beharapom az alsó ajkam, a belső redős részt ingerlem, miközben a tenyerem alsó része a megduzzadt csiklómra nyomódik.
Vér serken ki a számból, beiszom a rezes ízt. Az ágyékom életre kell, hintáztatom az ujjaim felé, a hátamat vágja a fal egyenletlen keménysége a pulcsimon keresztül is.
Szétterpesztem a lábamat, hogy könnyebben magamhoz férjek. A házban becsapódik valami, egy srác egy másiknak üvölt, csajok vihognak. A hangok egyre hangosabbak, elkezdenek oszlani a másik oldaláról.
Fuldokoltam, a gyomrom össze-összerándult, öklendeztem, teljesen eltömítette a torkomat a farkával, az is olyan volt, mint ő: nagy, erős, kemény. Ellentmondást nem tűrve döfte belém, és nem is mozdította, amíg… Gyorsabban dörzsölöm a belső redős részt, görcsölök, hátrafeszítem a fejemet, a szívem a torkomba ugrik.
A gecijét mélyre lövelte, esélyem sem volt nem lenyelni. Szorította a fejbőrömet, ég a helye, ahol húzta a hajamat.
A házban egyre gyűlnek a hangok, valaki kinyitja az ajtót. Mindjárt meglát!
Az alsó ajkamba harapok, hogy elfojtsam a nyögésemet, a világ szétzúzódik, durva döféseit képzelem az ujjaim helyére, a szenvedés édes poklát, lehajtom a fejemet, az izmaim feszülnek, elernyednek, nem kapok levegőt, az utánozhatatlan hullámok egymást hajtják, magukkal sodornak, elhanyatlok tőlük.
Felettem, a teraszon öngyújtó pattan, megint nyílik az ajtó.
– Baszki, nem kéne hívni a rendőrséget, vagy a mentőket? – szólal meg egy lány.
– Megvagyok – morogja egy srác, majd köphet egyet.
Zihálok, a hideg ellenére izzadság csorog végig a tarkómon. Lehunyom a szememet. De, rohadtul hívni kéne őket! Hol lehet? Zsibbadtan pillantok a hátsó kertre, nem ott bujkál. Elment? Vagy vár rám? Bent nem lehet. Egy ekkora fiú nem tudna elrejtőzni a többiek között. Láttam egy-két srácot, akiket nem ismerek, és nagydarabok. De… Ők lennének azok?
Egy pszichopata nem kockáztatna.
Ők biztosra mennek.
Sajgok. Törékeny vagyok. Szét fogok hullani.
Fel kell hívnom a rendőrséget. Fel kell jelentenem. Nem mehet így tovább – ettől viszont elszorul a torkom. Akkor mi lesz ezzel… a pokoli érzéssel? Majd kezelik. Kezeltetnem kell magamat. Ez nem normális.
De a normális nem más, mint a többség.
Elhúzódom a faltól, elindulok a lépcsőhöz, a lábam gyenge és erőtlen, alig bír megtartani. Könnyek égetik a szememet – mit kéne csinálnom? Ha a rendőrségre megyek, talán elkapják, talán nem, de nem fog visszajönni hozzám. Nem fog tudni, lehet, kapok védelmet, vagy ki a fasz tudja.
Ha nem megyek el…
Akkor pedig bármikor megölhet.
A srác a teraszkorláton támaszkodik, vér folyik a fejéből és az orrából, a szája beduzzadt, a csaj a hátát simogatja. Rám sem néznek.
Akarom a benne tomboló erőszakot. Akarom a hatalmát. Akarom, hogy újra és újra eljöjjön, és a félelem szétáradjon az ereimben, megőrjítve az érzékeimet. Élek tőle, végre kurvára élek tőle, és nem vagyok egy zombi, akit itt hagytak a világban.
EZ NEM OKÉ!
Széthullok. A kettős gondolatok marcangolnak, tépnek. Bemegyek a házba, a konyha felé indulok, szorosan átkarolom magamat, hátha így nem zuhanok darabjaimra.
A beszélgetések elcsendesednek mellettem, a hangok nem jutnak el hozzám. Amit tett velem, nemi erőszak, zaklatás, és gyilkossági kísérlet. Mert mindkettő alkalomban benne volt a gyilkosság lehetősége. Eltörhette volna a nyakamat vagy a torkomat, most meg megfojthatott volna.
Hirtelen valaki átkarolja a nyakamat. Szembe fordulok vele, Alinda az. Összevonja a szemöldökét, majd megpiszkálja benne a piercinget.
Hívnom kell a rendőrséget. Ezt kell tennem. Ez az oké. Ezt tanítják nekem gyerekkorom óta: ha valami rossz történik velem, akkor hívjam a rendőröket. Ha baj ér, hívjam őket, ők majd segítenek.
Ha beteg vagyok, az orvost kell hívnom. Ez a társadalmi rend. Így vagyunk összerakva, így működnek a dolgok.
Rendőrség. Száztizenkettő. Kérem a helyi rendőrséget. Kapcsolnak. Beszélnem kell velük! Elmondanom az összes szarságot. Segítenek nekem.
Vagy… Hagynom.
Meg fog ölni. Egy hír leszek majd az újságokban és vagy a tévében, meghalt a helyi lány, nem tudják ki végzett vele, a tetemét a saját házában találták meg, meztelenül. Valószínűleg szexuálisan is bántalmazták…
– Hahó! Hozzád beszélek! – ráz meg durván Alinda. – Itt vagy? Halló? Sokat ittál?
Az arcomba mászik, és a szememet fürkészi. Beletúrok a hajamba, levegőt veszek. A házban vagyok, a nappaliban, többen táncolnak körülöttem, Azahriah pörgősen dalol egy számba. Már ha ezt lehet dalolásnak nevezni.
– Nem, ok – válaszolom, mire kimászik az arcomból.
– Hol voltál? Zalán és Viktor összeverekedtek odakint. Lemaradtál róla! – Nem tudom eldönteni, hogy most korhol, vagy… Vagy nem tudom.
Köhögök, majd nehezen nyelek egyet. Ég és kapar a torkom, a gyomromat izomláz húzza be a rengeteg görcsös összerándulástól.
Mert az életemért küzdöttem.
– Nem tudtam, hogy hívjuk -e a zsarukat vagy a mentősöket – vonja meg a vállát.
Verekedés? Zalán és Viktor, Zalán neve ismerős, a giminkbe járt, felettünk… De ki az a Viktor? Min verekedtek össze?
– Zente szerencsére szétszedte őket, a végén már vagy hatan ütötték egymást – folytatja Alinda, majd a füle mögé igazítja a fekete haját. – Az a pasi! Azt a kurva, bármikor leszopnám!
Megrándul a torkom, kis híján elhányom magamat. A fojtogató érzés visszatér, mintha visszatért volna az idegen farka a garatomba.
– Minden oké? Tiszta véreres a szemed. Sokat ittál és hánytál? – szorítja meg a felkaromat.
Bólintok egyet. Az átjáró alatt Zente jelenik meg, kitölti a helyiséget, magára vonzza a tekinteteket. Masszív sötétség, fekete pulcsijának garbója kiemeli a tökéletesen beállított szőke haját. Az arca tökéletesen szimmetrikus, a pillantása akár egy jeges fuvallat. Rám néz, szája szélén egy apró mosoly jelenik meg. Akár kedvesnek is nevezhetném, de ehhez túlságosan is rideg remegést gyújt a belsőmben.
Az egyetlen, aki elég erős lenne, hogy satuba szorítson. Aki a hajamnál fogva mozgasson.
Nemrég költözött ide, kábé akkor kezdődött az egész: a villanykapcsoló szekrény, a követések, az ajándék.
A tüdőm befagy, a szívem kihagy egy ütemet.
A tekintete nem enged el, bámul, azzal a kedvesnek álcázott mosollyal. Valójában egy fenevadra hasonlít, aki kiszámítja a lépéseit, és uralkodik a benne bujkáló állaton.
Egy fenevadra, aki darabokra cincálna.
Megremeg az alsó ajkam. Alinda is a férfi felé fordul, azonnal hozzálép, megáll mellette, és úgy néz rá, mintha tényleg azonnal le akarná szopni.
– Zente, de jó, hogy leállítottad azt a balhét! Menő volt! – A férfi csak rápillant, majd hozzám jön.
Hátrálni akarok.
Mi van, ha tényleg ő az?
És azok a faszságok, amiket mondott nekem?
De ő hozta az ajándékot, meglepettnek tűnt közben.
– Jól vagy? – ráncolja a homlokát. – Meguntad a bulit? Szeretnéd, ha kiüríteném a helyet? – pillant körbe.
Ő szedte szét a verekedőket. Akkor nem lehetett közben hátul velem. Összeszűkül a gyomrom, mintha beleütöttek volna.
– Hagyjuk még egy darabig – motyogom magam elé, majd elfordulok Zentétől, mert a baljós érzés tovább növekszik bennem a pillantásától.
A konyhaszigethez megyek, megfogom a vodkás üveget, és remegő kézzel öntök egy tisztának tűnő műanyagpohárba. A számhoz emelem, megcsap a szúrós szaga, de azért beleiszok. Marja a torkomat, a kaparás fullasztó lesz, köhögnöm kell.
– Lassan, bébi – jelenik meg mellettem Alinda, megcsapkodja a hátamat. – Zalán orra valszeg’ betört, Viktornak meg lehet a feje, de elhúzott a haverjaival, szóval, remélem, ennyi volt a gáz erre az estére.
Bólogatok a torkomat köszörülve, a szemembe könnyek gyűlnek, ahogy erőlködök. Alinda megint megpaskolja a hátamat, mire jobban leszek. Nem sokkal, de már kapok levegőt, és nem akarok azonnal hányni.
Zente a falhoz állt. Talán érzi, hogy kerülni akarom? Szürkéskék tekintetével felméri a terepet, kezét a zsebébe süllyeszti. Az alkarján lévő tollak hegyes vége fegyverként fordul a föld felé.
Ő az.
Elnehezedik a mellkasom.
Túl sok minden vág egybe: a megérkezése, a villanykapcsoló, az hogy felkeresett az utcán, a találkozás, amikor az erdőben futottam… Utána megvárt, és bocsánatot kért, hogy megijesztett.
Hogyan lehetne akkor ő?
Találkozik a pillantásunk. Az idő megszűnik, az oxigén elfogy a levegőből, a világ elhomályosodik körülöttem.
És mi van, ha tényleg ő az?
Képes lehetne mozdulatlanná tenni, áthatolhatatlanul nagy, izmoktól duzzad a ruha alatt. A fogása acél lehet, ahogy a támadómnak. A zaklatómnak. Az erőszaktevőnek. Akinek az emlékétől is bizsereg az ölem.
Egy hajtásra lehúzom a vodkát, szétmarja a nyelőcsövemet, újra köhögök, de nem érdekel, legalább egy kicsit felmelegíti a gyomromat, és könnyebbnek érzem tőle a létezést.
Nem lehet Zente.
Vagy de?