Lidérc
A szeretetben mindig van valamennyi őrület. De az őrületben is mindig van valamennyi ész. – Friedrich Nietzsche
A notebookon nézem az e-mailjeimet, amikor megszólal a csengő. Már vártam rá… Felállok, átmegyek az előszobába, és kitárom a bejárati ajtót. Evelin szürke foltként áll a kapuban, fehér bőre ragyog csak ki a világból.
Elindulok felé. Az előbb egy régi Opel Astra hajtott a házuk elé, egy vele egyidős lány szállt ki, talpig feketében.
Ma lehetett a srác temetése.
Kitárom a kaput. Tekintete rögtön az alkaromra rebben. A pulóverem ujját felhúztam, ezért jól látszanak a toll tetoválások. Mit fogsz szólni majd egyszer az összképhez?
– Szia!
Barna szeme tágra nyílik, szájából pára tör fel.
– Szia, csak azért jöttem, mert ma hangosak leszünk – néz a saját házára. – Ma volt az ismerősöm temetése, és nálam tartunk egy búcsúztató bulit.
Zavarodott, a bőrszíne áttetsző, mintha lelke megunta volna az ittlétet és más helyre akarna távozni. A gyönyörű, sárga elszíneződések már felszívódtak, a szemfehérje is kitisztult.
– Ha van kedved, akkor esetleg át is jöhetsz – erőltet egy mosolyt magára, de kerüli a tekintetemet.
– Köszönöm a meghívást, talán élni is fogok vele.
Így is úgy is elmentem volna, a kérdés az… Hogy mikor érkezek.
Ez kockázatos. Az adrenalin szétárad az ereimben.
Madárkám, már megvettem a következő ajándékodat. Alig várom, hogy végre lásd! És várom, hogy a félelemtől reszketve a kiutat keresed, miközben a támadásomért epekedsz.
Megmutathatod majd, mennyire hiányoztam az elmúlt napokban.
– Segítsek esetleg valamiben? Nem kell nehéz bútorokat arrébb tolni, vagy alkoholt venni?
Az alsó ajkán apró, vérző seb díszeleg. Szeretném megnyalni, és szeretném még véresebbre harapni. Kiszívni a lelkét rajta keresztül, a magamévá tenni. Vagy lenyomni magam elé, és a makkommal szétkenni az arcán azt a pár cseppet, majd a faszomat a szájába csúsztatni, hogy lenyalja róla.
Evelin összevont szemöldökkel pislog a házukra, tanácstalanul morfondírozik.
– Nem kell, köszönöm – rántja mosolyra a száját.
Nem áll jól neki ez a tettetett, kényszeredett mosoly.
– Ameddig el nem kezdődik a buli, nincs kedved bejönni? – intek a karommal a kapura. – Egy teára – teszem hozzá szórakozottan.
Habozik, majd elszántan bólint. Elindul befelé, én meg becsukom mögötte a kaput.
– Sajnos, a bútorok még nem érkeztek meg, ezért továbbra is elég szánalmas állapotok uralkodnak.
Felmegy a teraszra, mire kitárom előtte az ajtót. Édes, ahogy a haja mögé akar rejtőzni.
Előlem, nem rejtőzhetsz el madárkám. Ismerem az összes piszkos, mocskos gondolatodat. Tudom, hogy élvezted, amint egy idegen férfi megerőszakolt a rácsokhoz szorítva. Tudom, hogy élvezted, hogy majdnem kitörte a nyakadat. Tudom, hogy hiányzik neked, és kétségbe vagy esve, amiért napok óta nem keresett.
Kétségeid vannak.
De én majd eloszlatom őket.
Az előszobában mögé lépek, a hajából izgalmas dinnye illat árad. Segítek levenni a kabátját, de ügyelek rá, hogy ne érjek hozzá. Felakasztom a fogasra az enyém mellé.
– Viszont legalább már vettem két bárszéket – mutatok a konyhaszigetre.
– Ennek a háznak más az elrendezése – jegyzi meg. – Annak ellenére, hogy ugyanakkor, ugyanaz a cég építette.
Valóban. Az érdekes inkább az, hogy ezt miért most jegyzi meg, nem pedig a legelső alkalommal.
– Attól, hogy ugyanakkor, ugyanaz az ember csinál valamit, még nem feltétlen lesz ugyanolyan. Mindig van eltérés. Semmi nem lehet ugyanolyan.
A konyhapulthoz sétálok, vizet engedek a vízforralóba, majd a helyére rakom, és bekapcsolom. Szembe fordulok Evelinnel, aki már helyet is foglalt az egyik széken. Kezét az ölébe ejti, válláról lecsúszik a fekete pulcsija, felfedve a vékony vállát.
Egy mozdulattal eltörhetném.
– Az emberek mindenre sémát húznak, mintát keresnek, aztán nem tudnak vele mit kezdeni, ha valaki kilóg ezekből – vonom meg a vállamat. – A munkámban fontos, hogy ki tudjak lépni a sémából, a mintából, mert ha nem teszem, akkor csak mások után fogok kullogni.
– Egy filozófus veszett el benned – rántja meg a szemöldökét.
Felnevetek.
– Az is egy minta lenne, nem gondolod? A filozófusok is egy halmaz.
– Akkor? Akkor mit lehetne mondani rád, ha nem tartozol egy halmazba sem, és nem követsz egy mintát sem?
– Nem kell mindennek nevet adni. Ha nevet adsz neki, azzal már kategorizálod, és jön a séma, meg a minta. Ha pedig azok megjelennek, akkor mások is jönnek mellé.
– Tehát te különleges vagy. – Most először hallok a hangjában némi gúnyt, amitől mosolyra húzódik a szám.
– Nem tartom magam annak.
– Akkor minek tartod magad?
– Újra vissza fogunk térni az előbbi pontokhoz. – A vízforraló csőréből gőz száll kifelé, süvítő hang jelzi, hogy másodperceken belül végez.
Evelin elhúzza a száját, majd a lehajtott tetejű notebookom tetejére bámul. Felrakja kezeit az asztalra, és piszkálni kezdi a kábelt. Előveszek két csészét, és hozzájuk való alátétet, majd elé rakom őket.
Elkezdődik a sípolás idegesítő magas hangon. Lekapcsolom a gépet, majd leveszem a csepegtetőről a tiszta porcelán kannát, és belerakom a szűrőt. Egy jázminos-fehér teát választok, amit nemrég vettem.
– A bulira kell vinni valamit?
– Elvileg piát, de nem kell ezért elmenned a boltba, beengedlek nélküle is.
– Ez nagylelkű – fordulok vissza hozzá. – Miért mondtad, hogy elvileg? Nem te szervezted?
Megrázza a fejét, majd sóhajt egyet.
– A barátnőm erősködött, én meg úgy voltam vele, hogy miért ne. Tök mindegy, belefér – vonogatja a csinos kis vállát.
Bele akarom ereszteni a fogaimat, a fehér bőrét vérrel festeni. A vérét akarom és a húsát, hogy minden porcikáját a magamévá tegyem.
– Soha nem értettem, hogyha az emberek valamit nem akarnak, akkor ezt miért nem mondják ki. Miért hiszik azt, hogy mások elvárásai szerint kell cselekedniük. – A kannát elhelyezem a csészék előtt, füves-orrcsiklandóan mesterkéltnek ható illat árad ki belőle. – Ez nem igaz egyébként, megértem. Tanult mintáink vannak, amiket gyerekkorunktól kezdve nevelnek belénk, hogy az emberek fenntarthassák a kialakított világukat.
– Mondom én, filozófus – jegyzi meg szarkasztikusan.
Felnevetek és elindulok felé. Megállok a széke mögött, közel hajolok hozzá. Lélegzetemtől meglebben a haja, megfeszül ültében, de nem mozdul meg.
– Ha akarod, lehetek az – suttogom. Aztán kiegyenesedek, és a másik székhez megyek. – Ezek csak betűk, amiknek más adott jelentést.
Összeráncolt szemöldökkel figyel, ugrásra készen.
– Bonyolult vagy.
– Egyszerű vagyok – ülök le mellé.
Annyira közel van. A dinnyés illata megszédít – láttam a sampont a fürdőszobájában. A kiürült fürdőszobában. A szülei holmiját lepakolta a pincébe, nagy, dohos dobozokban várnak arra, hogy elégesse vagy kidobja őket.
Tömör a másodperc, ahogy tömör a távolság. Édes madárkám, örülni fogsz az újabb ajándékomnak? Vagy annak fogsz örülni, amit utána fogok veled tenni? Előtte kiélvezem a félelmedet és a kétségbeesésedet, ahogy zaklatottan pásztázod az embereket, hogy vajon melyik vagyok én.
A faszom megmerevedik. Akarom szűk puncijának a fogságát, vagy a vérző ajkai rabságát. A torka szorítását. Feltámaszkodom az asztalra, töltök mindkettőnknek a gőzölgő teából. Magam elé húzom az egyik csészét, hogy lefoglaljam a kezemet, mielőtt elkapom a tarkóját és a munkafelületre nyomom, hogy újra kiszolgáljam magam belőle.
Vékony ujjait a tűzforró porcelán köré zárja, majd a szájához emeli. Fakó ajka éppen érinti a peremet.
Ma engem fogsz megkóstolni, miközben megfullasztalak a faszommal.
Mielőtt belekortyolna az italába, lerakja az asztalra.
– Mit ábrázolnak a tetoválásaid? – bök fejével az alkaromra.
– Szeretnéd látni?
Bólint egyet, közben megnyalja az ajkát.
– Egyszer talán megmutatom – kacsintok rá. – Az ilyen dolgokat nem adják ingyen.
– És mennyit kell fizetnem?
– Inkább mivel kell majd fizetned.
A tekintetünk összekapcsolódik, ösztönösen kicsúszik a bárszék szélére, hogy távolabb kerüljön tőlem.
Nem kell félned, madárkám. Én segíteni jöttem.
IIII
A kaput nyitva hagyták, hogy bárki betérhessen. Ostobák. A szörnyetegek köztünk járnak, és imádják, ha tárt ajtókkal fogadják őket. A markomba zárom az apró tasak fogantyúját. A farzsebemben egy vékonyan összehajtott fekete kendő várja a sorsát, mellette egy gyorskötöző. A teraszon fiatalok cigiznek, a szájukból füst tekergőzik a ködben az ég felé.
Kockázatos. Túl sokan vannak. Pár ember mozgását, célját, akaratát még lehet befolyásolni, de egy bizonyos pont felett már kiszámíthatatlanok lesznek.
Ha viszont tömegként kezeljük őket, akkor külön dinamikát kapnak. A korlátnak támaszkodik egy magas srác, a mellette álló fiúk és a két csaj csüng minden szaván. Ő már képes hatást kiváltani, ahogy a falnál álldogáló idősebb lány, a hideg ellenére egy rövid felsőt és egy rövid szoknyát visel, pohárból kortyolgatja az italát, miközben egy másik lánnyal dumál.
Több srác is felé-felé pillantgat.
Azahriah számai pörögnek odabent, a szavai összemosódnak a hangerő nyomásától. A járda csúszik a ráfagyott nedvességtől – ez ma akár több részeg halálát is okozhatná. Ezek a fiatalok… Nem tanulnak csak a saját tapasztalatukból.
Amikor közelebb érek a bejárathoz, páran kiszúrnak, elhallgat a beszélgetésük. Az egyik csaj megböködi a mellette álló másikat, és úgy néznek, mintha soha nem láttak volna férfit.
Felsétálok a lépcsőkön. Egy csoportot nem egyszerű mozgatni.
De vannak olyan események, amivel lehet befolyásolni őket. Száz százalékra nem lehet kiszámítani, hogy mi fog történni.
Azonban kilencven százalékra igen. És ez nekem most elég.
Fürkésző tekintetek kíséretével sétálok be a házba. Meleg és áporodott pizza szag lengi be a levegőt, valahol azonban nyitva lehet az ablak, mert hűvös huzat húz befelé.
Lerakom a kistáskát a fogas alatti polcra, aztán megszabadulok a kabátomtól és a kesztyűmtől. A nappaliból szól a zene, az átjáró mögött már többen is a dallamra vonaglanak, üvöltve a szövegét. Az egyik srác a kanapén ugrál.
Megnyalom a számat. Ki kéne tekernem a nyakát, amiért képes megsérteni azt a helyet, ahol először takarhattam be a madárkámat. Ahol először baszhattam meg. Rövid fekete haj, kék pulcsi, amin nedves folt éktelenkedik a hasánál, az edzőcipőjét sem vette le. Ostoba, hülye gyerek.
Megfogom a fehér zacskót, és átmegyek a nappaliba. Egy lány és egy srác az átjáró mellett iszik, a lány a pohár felett rám pillant, végigmér, mintha egy húspiacon lennénk.
A nappaliba meglátom Evelint. A konyhaszigetnél áll nekem háttal, a fekete hajú lánnyal, akivel délután is láttam. A másik előbb vesz észre, meglöki a barátnője vállát. Mire hozzájuk érek, Evelin felém fordul.
– Szia – veszem fel az egyik legbarátságosabb mosolyomat.
– Eljöttél – mormolja a mellkasomnak.
Fél hatkor távozott tőlem, addig sikerült meginnunk a teánkat, és beszélgetnünk. Miért lepi meg, hogy eljöttem? A végére elértünk odáig, hogy amikor a felkarom hozzáért a vállához, nem menekült a szék másik végébe.
– Szia, te ki vagy? – pattan mellé a barátnője. – Én Alinda, Evelin legjobb barátnője.
Piercing a szemöldökben, natúr smink, fekete rövid haj. A felsője a bordájáig ér, ahonnan a nadrágja kezdődik, melltartót nem visel. Tipikus fiatal, aki örül neki, hogy fiatal lehet, ezekben az években készül fel az élete unalmasabbik felére, amikor minden nap munkába kell majd járnia.
– Zente, a szomszéd. – Mellém lép, lábujjhegyre áll és puszit nyom az arcomra.
– Mi így szoktunk köszönni – vigyorog. – Evelin nem is mondta, hogy az új szomszédja egy helyes, fiatal csávó!
Udvariasságból mosolygok. Ezt a lányt… Másodpercek alatt széttépném. Úgy törne meg a kezeim között, ahogy egy kiszáradt gally.
– Biztos magának akart – megyek bele, Evelinre pillantva, aki lassan, de biztosan elvörösödik. Ez a beszélgetés, annyira könnyű, súlytalan, hogy az már fáj. – Vagy ő nem tartott helyesnek.
Alinda megint oldalba böki Evelint, aki inkább levesz egy műanyag poharat a konyhaszigetről és beleiszik. Remélem, víz van benne, mert ma este nem leszel részeg az alkoholtól, madárkám.
Tőlem leszel részeg.
Két srác italt pancsol a pult másik felén, vihogva töltögetnek össze mindent. Egy nagyobb társaság vonul le a lépcsőről, az egyik el is eshetett, hangos röhögés szakítja meg a zenét.
– Gábornak problémája van az egyensúlyával – vonogatja a vállát Alinda. – Fiatal kis pöcsök – tüntet ki megint egy vigyorral.
Képes lennék az ujjaim között szétmorzsolni.
– Evelin – szólítom meg a lányt, mire rám kapja a fejét, és próbál a zavarán uralkodni. – Lenne egy perced kettesben?
– Ööö… igen, persze – motyogja. Alig hallom a válaszát Azahriah tombolásán keresztül.
A barátnőjére néz, aztán kicsit megérinti a karomat, és elindul a lenti fürdőszoba irányába. A lépcsőn levonult társaság, még mindig egy srácon röhög, aki az utolsó lépcsőfoknál ül, és nagyban magyaráz, a kezével gesztikulálva hozzá.
Megállunk az ajtó előtt, Evelin ki akarja nyitni, de az be van zárva.
– Húzz el! – válaszolja egy női hang bentről.
– A picsába már – sziszegi a foga között. Sóhajt egyet, a hátsó kertbe vezető ajtóhoz megy, majd kimegy rajta.
Ez a terasz jóval szűkebb, mint a másik oldalt lévő, viszont, miután a kert alacsonyabb, így magasabbnak tűnik. Lent a szélén, a sarokban, sok kíváncsi szem elől elrejthet.
Elfogy a levegőm.
Türelem.
Evelin megáll, szembe fordul velem, összefűzi mellkasa előtt a karját, a pulcsija lecsúszik a vállán, felfedve nekem a nyaka finom ívét, és a kulcscsontja törékenységét. Annyira fehér. Egyszer… órákat fogok azzal tölteni, hogy az összes kívánatos porcikájába életet leheljek a harapásaimmal.
Felemelem a kezemben tartott zacskót.
– Ezt kint találtam a postaláda fölé akasztva. Gondoltam, jobb, ha így adom át – nyújtom felé.
Összevonja a szemöldökét, a szeme kikerekedik. A pupillája kitágul a félelemtől és az izgalomtól. Már tudja, hogy ki küldte. Szaporán veszi a levegőt, ahogy kiveszi a kezemből. Szétnyitja a szárán lévő kis fehér papírlapot, amin az áll: Evelin. Viseld.
Megremeg az alsó ajka. Jesszusom! Hogy lehetsz ennyire őrületesen kívánatos? Legszívesebben azonnal lecsapnék rá, befognám a száját, aztán lecipelném a terasz oldalához, hogy ismét megfürödjünk a kéj hullámaiban.
Reszkető ujjakkal tűr a füle mögé egy barna fürtöt, kirázza a hideg. A kétségbeeséstől akadozhat a szívverése is.
Felnéz rám.
– A postaládán volt?
– A postaláda fölé akasztva a rácsra – javítom ki.
Mielőtt bejöttem, valóban felraktam a saját kapum rácsára, hogy a hófehér szárán legyen némi sáros elszíneződés.
Szétnyitja, majd belepillant. Elárvult sóhaj hagyja el az ajkait, rideg párával vegyítve.
A vérem össze-vissza dobol, az én kezem is megremeg, ökölbe szorítom az ujjaimat, hogy ne nyúljak érte. Úgy ragyog a kibaszott sötét éjszakában, akár egy angyal. Egy angyal, akiről elfelejtkeztek az égiek, ezért hagyják idelent rohadni a pokolban.
Én nem foglak elfelejteni, madárkám. Soha nem foglak elfelejteni.
Belenyúl a zacskóba, előveszi a fehér dobozt. A kézfeje száraz a rendszertelen, egyáltalán nem tápláló étkezéstől. Mennyire jól fog benne mutatni a faszom…
– Mi az?
Mereven bámul a kezében tartott fehér dobozra. Az ő tenyerében nagynak tűnik, az enyémben elveszett. Felnyitja a tetejét. A félelme eltelíti a teraszt, eltelíti a kertet, eltelíti az éjszakát. Mámorosan fon magába, bizsereg tőle az alhasam, a heréimben tűzijáték robban az izgatottságtól.
Elsápad.
Ragyog.
Meg szeretném csókolni, véresre harapni a száját, a nyelvemet olyan mélyre dugni a torkába, ahogy a farkammal fogom hamarosan csinálni.
Összeszorítom a fogamat.
Türelem.
– Minden rendben van, Evelin? – kérdezem aggódást színlelve. Egy lépést engedélyezek is magamnak felé.
Némán bámul a fehérarany gyűrűre, amiben egy apró, rubint szív ragyog, körülötte fekete gyémánt berakás.
– Evelin?
Kábulatból ébredve pillant rám. Koncentrálok, hogy a bentről kihallatszódó zenétől halljam a pihegését. Annyira édes, hogy belepusztulok!
– Ez a postaládán volt? – ismétli magát.
– Felé volt akasztva – vonom meg a vállamat könnyedén. – Mi az?
– Egy gyűrű. – Lecsapja a tetejét, majd visszadobja a zacskóba.
Legszívesebben elmosolyodnék. Ez nagy hiba, madárkám. Az üzeneten az állt, hogy viseld. Nem tartod be a kéréseimet?
Pedig gondoltam, kegyelembe részesítelek. Miután a torkodba élveztem, neked is segítettem volna eljutni a csúcsra.
Így azonban…
Evelin megrázza a fejét, mellettem az ajtóra les.
– Be kéne mennünk – suttogja. Hangja vékony, így szűkölt múltkor a szorításomban.
– Elmondanád, mi történt? – állok elé. – Ez az ajándék szemmel láthatóan megviselt.
Felemelem a kezem, mintha meg akarnám érinteni az arcát, de nem teszem meg. Evelin a fejét rázza.
– Semmi gond nincs, csak van egy kis dolgom. – Azzal elhúz mellettem, és bemegy a házba.
Elmosolyodok, feltűröm a könyökömig a pulóverem szárát. Én is bemegyek. A részeg társaság elvonult már a lépcsőktől, a tetején látom Evelint befordulni. A szobájába viheti az ajándékot, hogy elrejtse.
Visszamegyek a konyhába, Alinda rögtön kiszúr.
– Iszunk valamit? – lép mellém.
A pult másik felében lévő srácokra nézek, akik továbbra is italokat öntögetnek össze.
– Mit szeretnél inni? – pillantok le rá. Csillogó szemekkel vizsgál.
Megemeli a vodkát, majd két tiszta műanyag poharat húz le a többiről, egymás mellé rakja őket. Lecsavarja a vodka tetejét, és félig megtölti a poharakat.
– És hogy kerülsz a mi kis városunkba? – érdeklődik negédesen.
– Debrecen nem kisváros, hanem nagyváros. Megtetszett a környék, és mostanában több üzleti ügyem is lesz a környéken.
– Ahaaaaa. Mivel foglalkozol? – Átnyújtja nekem az egyik poharat.
Elveszem, közben megfordulok, az átjárót figyelem. Hol vagy madárkám? Elrejted az ajándékomat, ahelyett, hogy viselnéd? Ez… Nem jó ötlet.
– Sok mindennel.
Alinda a poharamhoz koccintja a sajátját. Unottan figyelem, ahogy le is húzza elsőre az egészet. Egyáltalán nem iszom alkoholt. Kétszer kóstoltam meg, és nem tudtam rájönni, hogy mások miért élvezik.
A legtöbben feszültséglevezetésre használják – és bár bennem jelenleg hatalmas feszültség tombol, hogy végre elkaphassam a madárkámat, kimondottan élvezem. Ezek a gyönyör csodálatos percei. A várakozás tüzes szurkálásai.
Végre megjelenik Evelin az átjárónál. Körbenéz a nappaliban, a pulóvere szárát gyűrögeti. Negyvenöten vannak az egybenyitott területen, a szeme egyikről a másikra lebben, mindenkiben a potenciális támadóját keresve.
Én vagyok az egyetlen, akire nem gondol, hiszen én hoztam az ajándékot.
Az egyik sarokban álló srácon akad meg a tekintete, magas, kopasz, nagy darab, egymagában iszogat egy pohárból, közben a táncoló lányokat figyeli. Evelin beharapja a száját, rámered, de a srác felé sem fordul.
Madárkám… Itt vagyok.
– Hogy ismerkedtettek meg Evelinnel? – folytatja Alinda.
Evelin felénk fordul, a félelme akár egy hurrikán ragad magával. A bizsergés tovább fokozódik a gyomromban, az ágyékom szűk lesz, az izmaim szét akarnak robbanni. Tétován elindul hozzánk.
Nem viseli a gyűrűt.
Mosolyognom kell rajta.
– Milyen a buli? – karolja át Alinda a vállát.
Ettől Evelin meggörnyed, nem bírja el. Saját magát sem bírja el, látszik, hogy a legszívesebben menekülne.
Azért, hogy elkapjam.