Szellem
Belesüppedek a puha fotelbe. A falak halvány fehérek, nem vakítóak, az egyiken egy tájkép is van. A sarokban egy orbitális növény nő, teteje karcolja a plafont. Margit velem szemben ül, kezében papír van egy táblához rögzítve és toll.
Nyugodtan mosolyog rám. Eddig a bemutatkozásig jutottunk el, és megkérdezte, hogy hogyan érzem magam.
A hangja sokkal barátságosabb, mint dr. Izabelláé, és a rendelőtől sem jön rám menekülési vágy. Barátságos szoba, ahol az embernek kedve támad elmondani a titkait.
Én nem mondhatom el őket.
Annyira súlyosak, hogy felemésztenek.
Napok óta nem aludtam, néha elájultam a kanapén, néha ettem müzlit, és beraktam a sütőbe egy mirelit pizzát.
Ha elaludtam, vele álmodtam.
Azt, hogy üldöz. A szívem szétfeszíti a torkomat, a fülemben dobol a vérem. Hátra-hátralesek, hogy a nyomomba van-e, és a nyomomban van, sötét árnyként hajszol.
Én pedig azt akarom, hogy elkapjon. Kést szorítson a torkomhoz, a halál közelsége megérintsen, és közben használjon, okozzon fájdalmat, és megint repítsen oda… Oda, ahol már nem élek, de meg sem haltam.
– Hogy telt a hete? – kérdezi gyengéden Margit.
Van egy férfi, aki zaklat, megerőszakolt és fizikailag bántalmazott. Élveztem. Nem nehéz kimondani, megformáltam a gondolatokat a fejemben, de ha kimondom, akkor megmásíthatatlanokká válnak.
Ez kibaszott beteg!
– Pihentem – szakad ki belőlem ez a szó nehézkesen.
– Néha ráfér az emberre. Miért szánta ezt a hetet a pihenésre?
Mert nehezen bírtam járni, fájt a méhem, a hüvelyem, és véreztem is egy kicsit. Mert újra és újra lepörgött bennem, ahogy az a férfi a rácsoknak szegez a hidegben, és némán azzal fenyeget, hogy eltöri a nyakamat.
A torkomat elszorító pánik félelemtől pedig olyan nedves lettem, hogy maszturbálni akartam.
– Elfáradtam.
– Dolgozik valahol?
– A Falatnyi papír könyvesboltban.
– Hány éve dolgozik ott?
Ránézek, barna szeme melegséget sugároz. Rövid haja a válláig ér, a vége rásimul a pulcsijára. Hány éve dolgozok ott? Hány éves vagyok? A szülinapom nemrég volt, Alinda küldött üzenetet, és el akart vinni bulizni.
Beharapom az alsó ajkam, az ölemben gyűrögetem a felsőm alját, a végét rátekerem az ujjamra, elveszik benne.
– Nem tudom – súgom magam elé.
– Vannak problémái az idő érzékelésével?
– Annyi gyógyszert szedek, hogy a világ érzékelésével is vannak – vetem vissza gúnyosan.
– Említette az asszisztensemnek, hogy pszichiáter kezeli depresszióval. Milyen gyógyszereket szed? – A papírjába merül, a toll lassan mozog a kezében.
– Rivotril, Anafralin, Lexapro. – Megnyalom a számat. – Pár napja nem szedem őket. – Felnéz a papírból. Ezt talán nem kellett volna elmondanom, túl sok kérdést szabadítok így magamra.
– Miért nem szedi őket?
Mert azt hittem, begyógyszerezve, részegen lehúztam őket a WC-n. Valójában azonban egy férfi jár be a házamba, és ő tehette. De miért? Meg akart védeni tőlük? Tudja, hogy alkohollal nem…
A felismerés villámcsapásként vág át rajtam.
Akkor is ő kopogott, amikor Bencével a konyhában csókolóztunk.
Meg akart zavarni minket, el akarta üldözni, felcsalni magához?
Ő ÖLTE MEG?
– Jól érzi magát? – fészkelődik a székén, a köztünk lévő dohányzóasztalhoz hajol, van rajta egy kancsó víz, mellette két lefordított pohár. – Esetleg kér egy pohárral?
Megfeszül a torkom, ahogy nyelek egyet. Bólintok egyet. Betörte a fejét az utcán, és hagyta kihűlni a testét? Megölte Bencét? Vagy csak megzavart minket, és Bence balesetben halt meg?
És az életemet a kezében tartotta…
Felveszem a megtöltött poharat, az üveg a fogamhoz koccan, a felmelegedett víz komótosan csurog a számba. Koppan, ahogy visszateszem az asztalra.
– Szeretne róla beszélni?
Arról, hogy egy pszichopata állat többször járt a házamban, majd megkergetett, végül elkapott és megerőszakolt? És lehet, megölt egy embert? Ennek ellenére az én legnagyobb gondom az, hogy az elmúlt napokban nem jött el.
Nem járt nálam.
Csak egyszer akart kihasználni, amiért ajándékot is hozott, most meg már lehet, az újabb áldozata után kutat. Fojtogat a sírás. Csak erre kellettem neki.
Annyira az alsó ajkamba harapok, hogy vér serken ki belőle, rezes íze édesen tölti el a számat. Megrázom a fejemet, karomat felrakom a fotel karfájára, megpiszkálom az anyagot.
Eltelik pár másodperc. Kérdezzen már valamit!
Újabb másodpercek ketyegnek le a világ végtelenjében.
– Miért keresett fel? – könyörül meg rajtam.
– Szeretnék… – Könnyek csípik a szememet. – Szeretnék normális lenni.
– Mit jelent magának, hogy normális?
– Hogy nem gondolkozom azon, hogy a vonat elé ugrok. Hogy nem élvezem, amikor megvágom magamat, nem élvezem, hogy bármikor véget vethetnék az életemnek. Olyan akarok lenni, mint a többi lány, akik bejönnek a könyvesboltba – könnyektől szorul el a torkom, szipognom kell –, és vidáman vásárolnak, majd elmennek, és beszélgetnek, és iskolába vagy egyetemre járnak. Akik nem azon gondolkodnak, hogy ezt az egész szart itt kéne hagyni, kilépni belőle, mert kurvára semmi értelme nincsen.
Megtörlöm a szememet és az átnedvesedett arcomat. A köztünk lévő asztalon egy virágos pamut tartóban papírzsebkendők várakoznak. Elveszek egyet, majd kifújom az orromat.
Margit nem szólal meg, én meg nem akarok felnézni rá, hogy azt lássam, amint a papírra jegyzeteli a szánalmas nyomoromat.
– A gyógyszerekkel sem javult az állapota?
Megrázom a fejemet.
– Valamivel jobb volt velük, ritkábban vágtam meg magamat, az életből meg annyira kikapcsoltak, hogy csak megfordult a fejemben, hogy kilépek a vonat elé, de a gondolatnak nem volt súlya.
Szipogva szorítom a kezembe az átnedvesedett zsebkendőt.
– El tudná mondani, miért érzi úgy, hogy az életnek nincs értelme?
A sarokban ágaskodó növénynek a levelei olyanok akár a tőrök, vékonyak, és hegyesek. Ha az ujjbegyemet a végükhöz érinteném, akkor elég erősen megszúrnának ahhoz, hogy kiserkenjen a vérem?
– Mert nincs – vonom meg a vállamat. – Felkelünk reggel, elmegyünk dolgozni, lehúzzuk a napot, hazamegyünk, nézzük a tévét, nyomkodjuk a telefonunkat, majd elalszunk. Másnap pedig ez ismétlődik. Ennünk kell, amit aztán kiszarunk, innunk kell, amit aztán kipisilünk, újra és újra, hogy életben maradjunk. Soha nem lesz vége.
Visszafordulok hozzá, barna haja előrehullik, ismét ír.
– Mi az, amit szeret az életben csinálni? Van esetleg hobbija?
– Régen szerettem olvasni. Ameddig olvastam, legalább nem kellett saját magamnak lenni.
Most meg, szeretem, ha… Nem, erre gondolnom sem szabad! Nem szerethetem ezt!
– Milyen a viszonya a szüleivel?
– Meghaltak.
– Sajnálom.
Megvonom a vállamat.
– Mesélne róluk?
Inkább arról akarok mesélni, hogy beteg vagyok, és könyörögni, hogy segítsen rajtam. Nem normális, ami velem történik, nem normálisak a vágyaim, nem normális, hogy az a kibaszott pszichopata állat… Hiányzik.
Hogy tegnap este azon gondolkodtam, hogy nyitva hagyom a bejárati ajtót, hátha akkor újra meglátogat, ameddig alszom.
Nem mintha eddig zavarták volna a zárt ajtók.
Hívnom kellett volna a rendőrséget.
Rettegnem kéne.
Rettegek is.
A térdemre támaszkodom, a tenyerembe rejtem az arcomat. Ha ezt kimondom, akkor azonnal bezárnak egy pszichiátriára, és talán ez lenne a legjobb, ami velem történhet. Életem végéig gyógyszerekkel tömnének, és nem tudnék magamról, aztán egyszer semmivé foszlanék.
– Meghaltak – ismétlem magamat. – Nem tudom, mit kéne mondanom róluk.
– Esetleg mesélhetne arról, hogy hogyan haltak meg.
Megvonom a vállamat, kimászok a tenyeremből.
– Nem érdekel.
A faliórára pillantok, tíz perc van hátra az alkalomból.
Mondd ki azt a torkodat szorító, kegyetlen igazságot!
Mondd ki, utána könnyebb leszel, mert más is osztozik benne!
– Az anyám pár éve halt meg, mellrákban, az apám régebben, májzsugorban.
– Mi okozta a májzsugort nála?
– Piált, miután megtudta a diagnózist, utána is ivott.
– Ilyenkor az apja, hogy viselkedett?
– Nézte a tévét, majd felállt, eltántorgott a hálószobába, és lefeküdt aludni. Néha a szekrénybe pisált, ezt anya nem viselte jól. Sokszor üvöltözött vele, de nem számított.
Hátradőlök a fotelbe, a puha anyag magába nyel.
Ugye… Ma meglátogatsz?
IIII
Mindenki feketében gyűlik a sír köré. A pap beszél, Bence anyja sír, az apja öleli. Legalább ötvenen eljöttünk a gimnáziumból, hogy elbúcsúzzunk tőle. Komor arcot vágok – mert ezt várják el tőlem – hiszen én láttam utoljára élve. Én is beszéltem vele utoljára.
Tudom, hogy ennek a ködbe vesző pillanatnak meg kéne érintenie, de csupán kényszert érzek, hogy eljátsszam, mennyire is szíven üt a halála. Gábor engem figyel, Alinda szorosan mellettem áll, nem sír, keményen bírja. Az alkalomra a haját és a szemöldökét is befestette feketére.
Már csak pár varjú hiányozna a fákról, hogy adott legyen a hangulat.
A koporsót leengedik a földbe, Bence anyja közelebb lép hozzá, majd szavakat mormog. Meg kéne hatnia, sírnom kéne, szarul éreznem magam. Ez lenne a normális, tudom.
Ehelyett furcsán elszorul a szívem a támadóm miatt, aki napok óta nem keresett fel. Eddig gyakran jött, színtiszta lett minden, ő követett hazáig a könyvesboltból, ő kapcsolta le a főkapcsolót, ő jött be a házamba és vetkőztetett le, ő dobta ki a gyógyszereimet.
Elvette, amit akart. Most mást keres.
Ettől valóban nedvesség marja a szememet.
Kibaszott beteg, hogy azt akarom, megint tűnjön fel, legalább egy apró jelét adja annak, hogy mellettem van. Hogy figyel.
Elkezdik beföldelni a koporsót, siratóénekbe kezd a pap. A szüleim négy sorral lejjebb fekszenek. Azt várják az emberek, hogy ezután odamenjek, és eltöltsek ott pár néma percet, tompa tekintettel meredve a sírkövekre?
Ja, ezt várják. Ezért ezt is fogom tenni.
Merre lehetsz, rémálom? El se kezdődött, és már vége is van? Összepréselem a számat, a hideg csípi az arcomat. Nem voltam elég jó neked? A közeli fára bámulok, kopár ágai lefelé konyulnak – nyáron hatalmas a lombja, árnyékot ad a hőségben.
Napok óta csak ő jár a fejemben. A fájdalmasan sóvár izgalom, ami átjárt, amikor a rácsoknak szorított, és a kezében tartotta az életemet. Szétszakított belülről, közben felgyulladtam a görcsös vágytól, kielégülést követelve.
Vámos a szülők mögött áll lehajtott fejjel, fekete sapkája alól kikandikál pár göndör tincs. Vele a szex a közelébe se érhetett ennek – azt nem is lehet szexnek nevezni, amit a férfi tett velem az erőszak. Nem kérte az engedélyemet, és szerintem az sem érdekelte, hogy bennem mi játszódik le közben.
Ennek ellenére, olyan orgazmus söpört alá, amitől nem tudok szabadulni. A mélység és a magasság bűnös keveréke, léteznie sem szabadna ilyen kegyetlen dolognak.
Véget ér a siratóének, az emberek oszlani kezdenek. Elindulok a szüleim sírjához, a halottak napjára hozott virágok hervadtan lógnak ki a tarókból, mellettük leégett mécsesek. Kikapom az elbarnult hortenziákat, elviszem a kukákhoz.
Alinda utolér.
– Hogy vagy? – simogatja meg a felkaromat.
Erre mit mondjak? Azt várja el, hogy azt mondjam, szarul. Megvisel Bence halála, az meg főleg, hogy ha nálam töltötte volna az éjszakát, akkor ma is élne. Ja, valami ilyesmit kéne mondanom.
– Szarul.
Megölel, én meg a rozsdás konténerre bámulok. Ez beleszámít abba a pár néma percbe, amit a szüleim sírjánál töltök?
– Sajnálom – enged el. Megtörli a szemét, majd piszkálni kezdi a szemöldökpiercingjét. – Kiisszuk ma magunkból, jó?
– Jó.
Az a tetves házibuli. Kurvára hiányzik, hogy részeg hülyékkel legyen tele a házam, és szétrombolják. Jobb esetben, csak a kertet hányják össze, a WC-t megkímélik. Így a támadóm sem tud eljönni… Ha akarna.
BASZD MÁR MEG!
LEGYÉL NORMÁLIS!
– Vásároltam pár piát, meg csipszet, de mondtam a többieknek, hogy a beugró egy üveg alkohol, a sör nem számít. Autóval jöttem, elviszlek, és akkor ki is rakom a cuccokat.
Bólintok. Kidobom mellette az elhalt virágokat, a végükből a kabátomra csepeg a nyálkás, rohadt víz.
Alinda a szüleim sírjára néz, megszorítja a felkaromat, sajnálkozó mosollyal néz rám.
– Hagyok még egy kis időt – mondja csendesen. – A parkolóban leszek.
– Nem kell, mehetünk – kapaszkodok bele az ajánlatába, menekülést keresve.
Értetlenül ráncolja a homlokát, végül minden mindegy alapon, együtt indulunk el a parkolóba. Bence szülei nem messze a sírtól állnak, az emberek meg előttük sorakoznak, hogy részvétet nyilvánítsanak.
Egyszer anya mellett álltam, várva az idegen arcokat, akik ezeréve nem látták apámat, de azért a temetésére eljöttek, aztán kézszorítással fejezték ki a tiszteletüket, vagy a ki tudja mit. Meleg nyári nap volt, a tarkómról csurgott le az izzadság, és otthon akartam végre lenni, hogy megszabadulhassak a vádli középig érő ruhától, amit anya választott nekem.
Beszállunk az autóba, a hangszórókból egy The weekend szám szólal meg. Alinda beköti magát, majd elfordítja a kulcsot.
– Elmegyünk hozzád, kipakolunk, majd hazaviszem az autót. Nehogy részegen megint vezetni akarjak, Bence állított le a múltkor, és… – Megmarkolja a kormányt, szipogva szívja be a levegőt.
Egy másodperc múlva kiszakadnak belőle a könnyek. Eddig bírta tartani magát.
Gimnázium óta jóban voltak, egy ideig kavartak is, de soha nem lett belőle semmi komoly, inkább barátok maradtak. Sokat jártak együtt kocsmázni és bulizni, Alinda gyakran hívott, én meg évente egyszer, ha elmentem.
Az ilyesmi fáj a normális embereknek.
Felemelem a kezemet, és a hátára rakom. A The weekend szám véget ér, egy újabb szólal meg, a kijelzőn telnek a percek.
A zokogás enyhül. Alinda előhúz egy zsebkendőt a kabátja zsebéből, trombitálva kifújja az orrát, majd elrakja.
– Mehetünk – mormolja.
Elveszem róla a kezemet, és bekötöm az övemet. A város másik felére megyünk a házamhoz, ahogy elhajtunk az úton, akaratlanul benézek Zente házának a kapuján. A kocsija nem áll bent.
– Uhh basszus – szisszen fel Alinda. – Nem kéne szólni a szomszédnak, hogy buli lesz?
Az mondjuk nem ártana. De az is lehet, hogy itt sincs.
– A picsába, remélem, nem fog pampogni, amiért a gyerekei nem tudnak a zenétől aludni. Hány kölyök van náluk?
Leparkol a házam előtt, előveszem a kulcsomat, és a távirányítóval kinyitom a kaput.
– Egy sem.
– Ezt, hogy érted? Itt csak családok élnek. – Eltekeri a kormányt, és lazán bekanyarodik. Hátul üvegek koccannak össze.
– Egy család élt itt, de elköltöztek. Egy férfi vette meg a házat, nem hiszem, hogy itt lenne.
– Ahhhhaaaa – nyújtja el a szót, közben megemelkedik az ülésben, hogy lássa, hol a terasz vége, mielőtt az autó orrával megcsípi. – Azért szólj neki, hátha jó fej lesz, és hátha nem jelent fel minket csendháborításért.
– Mi lenne, ha nem lennénk olyan hangosak, hogy fel kéne minket jelenteni?
Alinda sanda pillantást vet rám, mintha azt üzenné: naiv vagy.
– Mennyire gáz a fószer? Hívd át, hátha akkor kussban lesz.
Egyáltalán nem gáz. Ha meglátná, akkor azonnal ráugrana, és könyörögne neki, hogy dugja meg. A volt diáktársaink közül úgy lógna ki, akár macskák közül egy tigris. Beharapom az alsó ajkam, kikötöm az övemet, és kiszállok az autóból.
– Pakoljunk be, utána átmegyek hozzá – zárom le a beszélgetést.
Zentével se találkoztam, mióta meghívatta magát egy kávéra. Azonban az, amit mondott, velem maradt, ahogy a sötét-érdes hangja. „A társadalmi rendszerek sem szólnak másról, minthogy a többség akarata szerint formálják a világot.” – Az emléktől kiráz a hideg.
Alinda felnyitja a csomagtartót, egy nagy zacskóból üvegek nyaka lóg ki. Az italokat csipsszel bélelte ki.
Kiemeli a műanyagzacskót, nyögve a vállára veszi, majd lehajtja a csomagtartó tetejét.
– Te hány embert hívtál meg? – kérdezem óvatosan.
Szendén a homlokára szaladnak a szemöldökei.
– Párat. Talán harmincat-ötvenet – indul el befelé.
Harmincat-ötvenet. Azt a kurva élet! Ezt nem gondoltam át. Jó, hogy nem az egész gimnáziumot csődíti ide.
– Te fogsz takarítani – sietek elé, hogy kinyissam az ajtót.
– Ahogy akarod, királylány – forgatja a szemét.
Mindketten tudjuk, hogy két poharat sem fog arrébb tenni. Megdörzsölöm az arcomat, kurvára nem hiányoznak ezek az idióták az életemből, a részegek, az üvöltözésük, a tombolásuk.
El kéne mennem.
Amikor elkezdenek megérkezni, egyszerűen lelépek. Elmegyek az erdőbe sétálni, vagy bemegyek a városközpontba, és beülök egy meleg helyre.
Elmehetnék a vonatállomásra. Éjszaka már nem járnak, de figyelhetném a síneket… Hajnalban várhatnám az első gyorsat a peron szélén. Lassan siklik be a megállóhoz, ahhoz viszont, hogy véget vessen az életemnek, pont elég.
Ha eléugrom, a sínekre esem, a vonat alja elvágná a torkomat, vagy széttrancsírozná a fejemet, megszabadítana a végtagjaimtól.
Vége lenne.
Alinda lerakja az előszobában a csomagját, majd megy is kifelé. Követem. Megölel a teraszon, én meg hagyom.
– Beszélj a szomszéddal! Hat körül jövök – nyom egy puszit az arcomra. A tekintete ellágyul, a szemében megint könnyek gyűlnek. Kisimít egy tincset az arcomból. – Minden rendben lesz! – suttogja.
Bólintok egyet, és próbálok nagyon szerencsétlen fejet vágni. Mert ezt várja el tőlem.
Az autójához megyünk, ő beszáll, én meg elindulok a szomszédba.