Szellem
A plafonra bámulok. Órák óta fetrengek egyfajta kábulatban, néha ébren vagyok, néha pedig nyugodtnak nem nevezhető álomba szédülök. Sajog a puncim, kapar a torkom, zsibog a térdem, és a fenekem is fáj. Süvít a csend – eddig nem hallottam benne egy sóhajt sem, egy eltévedt lélegzetvételt, ami azt bizonyítaná, hogy a közelben van a férfi.
Fél órája írtam Andrásnak, hogy este belázasodtam, lehet, covid fertőzés, a héten nem megyek be.
Megnyalom a kiszáradt számat, jól esne egy pohár, hideg víz, de nem mertem még megmozdulni.
A kanapén fekszem, a pokróc deréktól lefelé eltakar. Miután végzett velem… Azt a kurva úristenit. Mit kéne csinálnom? Hívnom kell a rendőrséget, az a férfi betört az otthonomba, majd megerőszakolt. A kapunak szegezett, akár egy bábut, és kíméletlenül kihasznált. Hívnom kellene őket, bevinnének a kórházba, megvizsgálnának.
Az arcomhoz nyúlok, vajon látni rajta a kapu rácsainak a lenyomatát? A térdem zúzódhatott, emlékszem a fájdalomra, ahogy átnyomta a két rács között.
A fehér plafonra pislogok. A szívdobbanásaimmal hasít a kín a puncimba, kisugárzik a szeméremajkaimba.
Hívnom kéne a rendőrséget. Ujjlenyomatot vennének, bizonyítékot gyűjtenének, kikérdeznének, akár többször is, el kéne mondanom, mit művelt velem. Elmondanom, hogy üldözött, aztán elkapott, a rácsnak szegezett, és… Olyan kibaszott élvezetben részesített, amitől az élet új értelmet nyert.
Ez kibaszott beteg!
Holnapután megyek a pszichológushoz, muszáj beszélnem vele. El kell mondanom neki, hogy őrült vagyok. Hogy nem akarom felhívni a rendőrséget, mert. Mert fogalmam sincs.
Szerencse, hogy szereztem három napos fogamzásgátlót. Ugye használt? Ő lehetett. Ő érhetett hozzám, amikor aludtam. Mit tett velem akkor? Kihasználta, hogy magatehetetlenül fekszem? Akkor is megdugott, majd belém élvezett, és reggelre kifolyt belőlem a spermája? Zihált és lihegett felettem, élvezve, hogy semmire nem kelek fel? Vagy elfojtotta még a lélegzetét is, és alig ért hozzám, hogy véletlenül se keltsen fel? Bizseregni kezdek, vágy hasít belém, legszívesebben az ölemre szorítanám a kezemet, hogy addig dörzsöljem a csiklómat, ameddig el nem élvezek.
Csengő hasít a csendbe. Ki a faszom lehet?
Lassan felülök, a méhembe görcs nyilall, a térdem hasogat, ahogy megmozdítom. Vissza kéne feküdnöm, szarni a csengetőre, senkit nem érdekel. Engem főleg nem. Ennek ellenére ledobom magamról a takarót, vér száradt a combom belső felére.
Bassza meg… Mi van, ha károkat okozott bennem? El kell mennem orvoshoz, fel kell hívnom a rendőrséget, el kell valakinek mondanom a történteket, vagy megfulladok.
De ki értené meg, hogy. Erre gondolnom sem szabad!
Újra csengetnek.
Felállok, a leggingsem és a zoknim nincs a közelben. Elindulok felfelé, a lépéseimnél remeg a lábam, az ölembe elhatalmasodik a zsibogás. Rászorítom a kezemet, hátha az egyben tartja, mielőtt széthullana.
Az emeleten belépek a szobámba, kinti hűvös csap meg, nyitva van a teraszajtó. Az ablakpárkányon meg ott van a fém madárka a ketrecben. Vagy húsz centi magas, a rácsok vékonyak, mégis erősnek látszanak, benne, egy kis kapaszkodón üldögél egy madár. Közelebb lépek hozzá.
Megint csengetnek.
Elfordulok, gyorsan keresek egy bugyit, egy melegítőnadrágot, és merev mozdulatokkal felhúzom őket, vigyázva, hogy ne hajoljak meg túlságosan, vagy húzzam ki magamat. A bal térdem lila folt. Egy zoknit is felveszek, aztán lemegyek.
Újabb csengetés.
A kibaszott látogatom kitartó.
Mióta figyel az az állat, aki elkapott tegnap? Elvette tőlem a testemet. Járt a házban, ő vetkőztetett le, ő dobta ki a gyógyszereimet, ő kapcsolta le a lámpát, ő szexelt velem, ameddig aludtam?! Mióta jár a nyomomba? És miért? Ezt akarta, elkapni és megerőszakolni? Vissza fog még térni?
Remélem, igen…
A KURVA ÉLETBE, ERRE GONDOLNOD SEM SZABAD!
Hátrafeszítette a fejemet, bármikor megölhetett volna, aztán úgy megszorította a torkomat, hogy elájultam. Egy kibaszott mozdulat, és megöl. Az alhasamba sürgető sóvárgás gyűrűzik, tompítva a folyamatos fájdalmat.
Az előszobába érek, felkapom a kabátomat, és a csizmámat, de nem húzom fel a cipzárját, nincs erőm lehajolni. A tükörbe nézek, megfagyok: a szemfehérjém bevérzett, skarlátvörös erek hálózzák be, az arcom két oldalán és az államon halvány sárga foltként látszik a rács lenyomatta.
Megpróbálom előrehúzni a hajamat, hogy eltakarja, esetlen kísérlet. Ezt alapozóval kell majd valahogy eltűntetnem. Vagy be kell mennem a rendőrségre, és elmondanom, hogy mi történt.
Ezt kéne tennem.
A kulcsom belülről a zárban van, elfordítva. Hogy a faszba ment ki, miután behozott? A fenti terasz ajtón távozott? Miért nem kényelmesen a bejáraton keresztül?
Nem akart nyitott ajtóval itt hagyni, magatehetetlenül? Elszorul a szívem. Gondolt rám? Meg akart védeni?
Kitárom az ajtót, a kapuban Zente áll, akár egy hatalmas, fekete madár.
Hozzá akartam átszaladni az este, ő meg tudott volna védeni a támadótól. Nem tudom mekkora lehetett, mert csak feketeséget láttam belőle, de Zente méreteit a díjbirkózók is irigylik.
Beszűkül a torkom, ahogy elindulok a kapuhoz, a térdem szurkál. Miért jött, mit mondjak neki? Nem akarok beszélni, nem akarok levegőt venni, ne nézzen rám, ne szóljon hozzám, én egy… Beteg vagyok. Élveztem a fájdalmat, amivel szétszakított, élveztem, ahogy kihasznált, és a legsúlyosabb, hogy azt akarom, jöjjön vissza.
Megremeg az alsó ajkam, könnyek csípik a szememet. Összefogom magam előtt a kabátomat, megérkezek a kapuhoz. Zente felvillant egy mosolyt, de a szemében semmi vidám nincsen, dermesztően hideg.
– Szia – köszön barátságosan, a kezét elrejtette a zsebében. – Szeretném megkérdezni, hogy nem hívnál meg egy kávéra? – Félredönti a fejét. – Kávéfőzőt még nem szereztem.
A mellkasom elnehezül, a rácsokra bámulok. Pontosan tudom, melyiken nyomta át a lábamat, hogy mozdulatlanná tegyen, ameddig a piszok nagy farkát belém erőszakolta. A makkja alig tudott átbukni bennem, közben vadul harcolt a tüdőm pár korty levegőért.
– Evelin? – zavar fel a hangja.
– Bocsánat, elbambultam – motyogom. A kapuhoz lépek, markomba zárom a kulcsomat.
Felnézek rá. Azt akarja, hogy beengedjem? Az alsó ajkamba harapok, a zárra bámulok. Mi van, ha ő is azt tenné, mint az, aki tegnap itt járt? Csak ő a házamba… Összeszorítom a fogamat: Zente cégvezető, és eddig is úriemberként viselkedett. Miért tenne ilyet? Nem mindenki ugyanolyan.
Nem akarom, hogy a közelembe legyen. Nem akarom, hogy bárki is a közelembe legyen. Nem akarok beszélni, velem ne beszéljen senki, undorító vagyok, beteg, akit be kéne zárni, és élete végéig gyógyszerekkel tömni. Vagy kivégezni.
– Evelin, minden rendben van? – kérdezi újra.
Felkapom a fejemet, majd megrázom.
– Igen – súgom párásan. Előveszem a kapu kulcsát, majd kinyitom, és kitárom, hogy bejöhessen.
Belép mellettem, aztán becsukja maga után. Vagy másfél fejjel tornyosul fölém, széles válla eltakarja előlem a világot. Hátrébb lépek, a csizmám szára szétnyílt, az egyik vége majdnem lehajlik a sárba.
– Ha nem akarsz, nem kell megkínálnod egy kávéval – jegyzi meg gyengéden.
Megrázom a fejemet, elfordulok tőle, és elindulok befelé. A közelsége azonban nem ereszt, bár méterek vannak közöttünk, a belőle áradó sötétség bekebelez. Hülyeség – a sötétséget tegnap ismertem meg, mély, fekete örvény, ami magába szippantott.
Zente csak egy nagydarab férfi, akinek talán kicsit furcsa a kisugárzása, de más jelét nem adta annak, hogy rosszat akarna.
A gyomrom mégis szorít, ahogy elérünk a bejárati ajtóhoz. Ő is közel kerülne ahhoz, hogy eltörje a nyakamat, ha szexre kerülne a sor közöttünk? Izgalom vágtat végig a gerincemen.
Bassza meg, fel kell keresnem egy elmegyógyintézetet!
– Hogy vagy? A múltkor elég gyorsan távoztál tőlem. Ugye, nem bántottalak meg semmivel?
Mi történt a múltkor? A vágásaimat akarta meglesni. Mennyire régen történt. Vagy pár napja. Az éjjel után az idő megszűnt a maga valóságában.
– Nem, semmi gond – engedem be a házba.
Belép utánam, majd leveszi a bakancsát, a kabátját gondosan felakasztja a fogasra, kesztyűjét a zsebébe rakja. A tágas előszoba összeszűkül a jelenlététől, teljesen kitölti. Fekete garbós pulóvert visel, fekete nadrággal, haja tökéletesen be van állítva. Markáns arca kisimult, csak a szeménél van egy-két szarkaláb, frissen borotválkozhatott, mert messziről még érezni az arcszesz alkoholos illatát.
Ezek szerint borotvát sikerült már vennie.
Széles mellkasán feszül a fekete pulcsi, feltűri a szárát a könyökéig, felfedve a tetoválásait. Olyan, mintha tollak lennének, gondosan, egymás mellett. A kézfeje is nagy, az ujjai vastagok, hosszúak, képes lenne kiszorítani velük belőlem az életet.
Vagy eltörni a nyakamat.
Úgy roppannék el a kezében, akár egy pálcika. Kiszárad a szám a kegyetlen, izgató gondolatoktól.
A körmei ápoltak, ennek ellenére, van valami brutalitás a kezében, a dudorodó erekben.
– Akkor? – zavar fel újra a vidám hangja.
Elkapom a tekintetemet a kezéről, az arcom felmelegszik. A kezét bámultam, mint egy hülye! Én is megszabadulok a csizmától és a kabáttól, majd átmegyek a konyhába. Fájdalom hasít a méhembe, akaratlanul rászorítom a kezemet.
Megpróbálom kihúzni magamat, hogy ne nyújtsak annyira szánalmas látványt, de ettől csak erősebb lesz a lüktetés.
– Nem mész ma dolgozni? – követ befelé Zente.
Megáll a konyhaszigetnél, karját egymásba fonja a mellkasa előtt. A kávégéphez fordulok, ritkán használnom, ezért kihúzom a víztárolóját, és kiöntöm belőle a vizet.
Hívnom kéne a rendőrséget – ami történt velem, nem oké, nem normális, nincs rendben. Az a férfi betört az otthonomba, majd megerőszakolt. A műanyag víztartó majdnem a mosogatóban landol a gondolat miatt.
Kávé. A kávéra figyeljek.
Megtöltöm vízzel, majd visszarakom a helyére. Megnyomom az indítógombot, a gép darálni kezdi a magokat.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Tessék? – fordulok felé. A pultnál áll, a jelenléte… Tömény és lehengerlő. Elakad tőle a lélegzetem, uralkodik a tér felett, tőle nem lehet semmit látni, a feketesége elvonja a figyelmet mindenről.
– Nem mész ma dolgozni? – vonja fel szórakozottan a szemöldökét.
– Nem, ma nem – válaszolom. – Nem érzem jól magam – teszem hozzá gyorsan, hogy elkerüljek egy újabb kérdést.
– Sajnálom, segíthetek valamiben? Köze van ennek az arcodon lévő sérüléshez?
Odakapom a kezemet, majd akaratlanul a hajamat próbálom előrébb húzni, hátha eltakarja.
– Elestem – hazudom. Szánalmas hazugság, hogy lehet úgy elesni, hogy szabályos hosszúkás foltok keletkeznek az arcon és az állcsúcson?
Szerencsére Zente nem kérdez többet, ezért visszafordulok a kávégéphez, csészét rakok alá. Nedvesség önti el a szememet – bassza meg, segíthettél volna tegnap, megállítani azt a beteg állatot, aki az életemre tört, ha te itt vagy, biztos, hogy a ház közelébe se jön!
Mióta figyelhetett, hogy tudta, egyedül élek? Mióta várhatta ezt a pillanatot? Napok, hetek óta követhet, és figyelheti a házat, hogy tudja, mi történik benne? A kertben is járhatott, onnan beláthatott, a faszért nincs egy kutyám?
Mennyi időt és energiát rakott ebbe bele? Egy ajándékot is hozott. A kalitka már messziről is drágának látszik.
Fontos vagyok neki.
Vagy fontos volt az, hogy megerőszakoljon.
Ez kész elmebaj!
Holnapután elmegyek a pszichológushoz, és elmondom neki az egész szarságot.
A rendőrségnek is el kéne. A rendőrséget kell hívni ilyen helyzetben. Amit az a férfi csinált, nem oké. Bűn. És az, hogy én élveztem? Hogy azt akartam, jöjjön vissza? Addig húzza hátra a fejemet, hogy már majdnem eltörjön a tarkóm, vagy a torkom?
– Úgy látom, tényleg nem vagy jól. Sajnálom, hogy zavartalak, jobb lenne, ha elmennék? – Megrázom a fejemet. A kávé sípol, lefőtt.
Megfordulok vele, a pultra teszem.
– Cukrot, tejet hozzá?
– Feketén iszom – mosolyog rám.
– Ez valamiért nem lep meg – mormolom.
Kissé megvonja a vállát, közelebb lép, és elveszi előlem a csészét.
– Szerintem minden sokkal jobb tisztán. – Különös kéjjel ejti ki a szavakat, amitől megborzongok. – Édesítés, hígítás nélkül. Csupaszon, pőrén.
A szájához emeli a csészét, de a szemét nem veszi le rólam. Megdermedek a pillantásától.
– Azt se szeretem, ha egy ételt túlfűszereznek. Azzal elnyomják az igazi valóját. Átverik vele az ember agyát. – Belekortyol, ádámcsutkája fel-le mozog a garbó felett, még az az érzékeny porc is erősnek látszik rajta. Elveszi a szájától a csészét. – Minden sokkal jobb tisztán, szenny nélkül, hamis álcáktól mentesen. – Hangja és szavai, akár egy démoni melódia, magukba rántanak.
Kiráz a hideg.
– Az emberek szeretnek mindent becsomagolni, megváltoztatni. Közben pedig el is felejtik, hogy mi az igazi értékük, mi az igazi ízük, mi az igazi létük. – Félrenéz az egyik ablakra, majd nagyon lassan vissza rám, szemhéja kissé megereszkedik. – A társadalmi rendszerek sem szólnak másról, minthogy a többség akarata szerint formálják a világot. A normális csak egy halmaz, amit a többségből hoztak létre.
A földre bámulok, a pulcsim alját gyűrögetem. Ezt viseltem éjjel, még át sem vettem. Le sem fürödtem. Le kéne sikálnom magamról a brutális érintését, a közelségét, de ehhez se vettem erőt.
Zente szavai visszhangoznak bennem, akár a méreg, megfertőz, ki akarom dobni magamból, de mélyre szánt.
Koppan a csészéje a konyhapulton.
– Köszönöm a kávét. Ha szeretnéd, elvihetlek az orvoshoz.
Röviden megrázom a fejemet, elindulok az előszobába. Le kell fürdenem, akár egy normális embernek. Egy ilyen nemi erőszak után egy normális ember rögtön hívná a rendőrséget, majd alig várná, hogy megfürödhessen. De csak miután egy kórházban mintákat vettek róla.
Kikísérem Zentét, majd megkeresem a telefonomat.
Ennek így kéne történnie.