Lidérc
„A moralitás nem egyéb az egyén csordaösztönénél.” – Friedrich Nietzsche
A gőzölgő teából pára száll felfelé. Enyhe bors keveredik az illatába, mely leginkább a frissen vágott fűéhez hasonlít.
Átmozgatom a nyakamat, majd az ablak felé fordulok. Elmúlt hét óra, a másik házban nincs még mozgolódás. Közelebb sétálok az ablakhoz, zsebre vágom a kezemet. Meg fogja nézni az ajándékot, hogy biztosan tudja, nem álmodott, vagy képzelődött.
Bár a hüvelyében lévő fájdalom folyamatosan emlékeztetni fogja rá, hogy mi történt az este.
Bassza meg! Összeszorítom a fogsoromat, legszívesebben belevernék a falba. Elveszítettem a tartásomat, az önuralmamat. Már másodszorra. Meglátta az ajándékát, a kezéből kifordult a kés, reszketni kezdett, a szeme tágra nyílt, majd elfordult, és elmenekült. Beszívtam a félelmét, észveszejtő ambrózia, ölni tudnék érte, a faszomban villámként gerjesztődött a vágy, a golyóim sajogtak, és csak az járt a fejemben, hogy elkapom…
A türelmem szertefoszlott.
Pedig még időt akartam hagyni neked, madárkám. Időt, hogy megszokd ezt az édeset, ezt a mennyben gyökerező, mélyben nyíló édeset.
Amikor elkaptam megrészegültem. Kibaszott nedvesen várt a húsa, és reszketett a karomban, élvezte a félelem ölelését, a fájdalom mámorát. Hogy uralkodhatnék így magamon? Amikor már elsőre ilyen vággyal fogadja a közelségemet? Elpusztult, majd újjászületett. Nem fogok betelni vele. Ahogy harapta a téli hideget, ahogy forrón és fájdalmasan szűken befogadott… Merevedésem lesz, megmarkolom a farkamat, hogy lehűtsem. Pár napot hagynom kell neked madárkám, hogy összeszedd magadat.
Kétszer is elélveztem az este: először akkor, amikor ő, ütemes összeszorulásai kibírhatatlanul elkábítottak, majd alig lankadtam le, karomat a nyaka köré fűztem és szorítani kezdtem. Ösztönből küzdött az életéért, és ettől újra eldurrantam.
Miután elájult, bevittem a kanapéra, és betakartam. Az ölét csábító rövid szőrszálak rejtették el, és bele akartam nyalni, megízlelni, majd átfordítani a hasára, hogy azzal ébresszem, hogy a seggét is megbaszom.
Ökölbe szorítom a kezemet, majd megdörzsölöm az alsó ajkamat. Erőszakkal lassítom a légzésemet, hátha így a vágyaimat is képes leszek visszaszorítani.
Több időre lett volna szükséged. Elsiettem. De a félelmed kábítószer, aminek képtelen vagyok ellenállni.
Ott a kapunál összerándultál a faszom körül és szűköltél, nem fértél már el a testedben. Ízelítőt kaptál a szabadságból, de talán túl korán, talán még nem állsz készen rá, hogy ezzel megbirkozz.
Szerencse, hogy segíthetek neked.
Megrezzen a telefonom, előveszem a zsebemből. Miklós – ilyen korán? Vagy nem aludt, vagy terepszemlén lehet.
Felveszem a telefont.
– Jó reggelt – köszönök bele karcosan. Zizegés hallatszik a másik oldalról.
Az éjjel nem tudtam aludni, csak a madárka reszketése, a fenomenális hangja, a nyivákolása járt a fejemben, a szívem erősen vert a gondolatoktól. Vagy százszor lejátszottam fejben, ahogy meglátta az ajándékát, a kezéből kiesett a kés, majd elfordult, és elmenekült. Bassza meg! Életem legcsodálatosabb pillanatai voltak! Utána leugrottam a teraszáról, a sziklakert mellé, és hagytam a kapuig futni. Vissza-visszatekintet – nem akartam, hogy meglásson, a fák melletti sötétséget használtam ki.
A megmentőd akarok lenni, madárka.
És minden vágyad.
– Hellóóóóóó – szól bele fáziskéséssel. – Csak azért hívtalak, hogy tudsz-e valamit Csabáról? A napokban nem hallottam felőle, és hát van egy kisebb tartozása.
– Nemrég felkeresett a rendőrség ugyanezzel a kérdéssel. Eltűnt, keresik.
Torok köszörülés, a háttérben emberek beszédje szűrődik át.
– Micsoda? – nyögi ki.
Nem ismétlem meg magam, várom, hogy felfogja, amit elsőre mondtam neki.
– Ez, hogy lehet? Mi történhetett vele?
A hamvait az almafám tövéhez szórtam.
– Fogalmam sincs.
– De… De érted, hogyan tűnhetett el? A telefonját nem tudják lenyomozni? Három milkóval lóg! Meglógott volna a pénzzel?
Eljátszotta egy kaszinóban.
– Nem tudom, én is aggódok érte. Remélem, minden rendben van vele. – A hangomba némi aggodalmat vegyítek, izgatottnak hallatszok tőle.
– Én is, csak nem történt vele semmi. Lehet, bekurvázott Pesten, aztán egy ötcsillagos hotel szobában fekszik bekokainozva két picsa mellett – nevet fel. – Mi meg itt aggódunk érte, meg keresi a rendőrség. Ez a Csaba! Igazi fasz!
– Szerintem is ez történhetett.
Beszélünk még pár sort, majd lerakjuk a telefont. Tárcsázom Regercs számát, miközben a szomszéd házat szuggerálom. Ébredj fel, madárka! Látnom kell téged, és helyre raknom egy kicsit.
Sokkos leszel, bepánikolsz, hívod a rendőrséget?
Mosolyra húzódik a szám a felvetéstől. Ahhoz túlságosan zavarodott leszel… Ha így is tennél, eltűntettem a nyomaimat, felmostam a padlóról a cipőm sáros nyomát, sapkát viseltem, hogy ne hagyjak el hajszálat, kesztyűt, hogy ne legyen sehol ujjlenyomatom, és óvszert húztam, hogy a DNS-em se tudjon azonosítani.
Regercs kicseng, majd hangpostára kapcsol a vonal.
Ismét tárcsázom, lássa, hogy többször is kerestem. Kezdjen el szorongani rajta, hogy valamit tudok róla.
Madárkám, ma munkanap van, ébresztő!
Mielőtt megint megszakadna a vonal, végre Regercs felkapja a telefont.
– Szia – szól bele álmosan.
Fél nyolc van, ne vicceljünk már, hogy most kelt fel.
– Jó reggelt – szólok bele könnyedén.
Elfordulok az ablaktól, teszek pár lépést, aztán visszafordulok megint az ablakhoz. Nem akarom elszalasztani a pillanatot, amikor megjelenik.
– Miért kerestél? – dörmögi.
– Érdeklődnék, hogy halad a szerződés Michaellel, sikerült kiválasztanotok a sportolókat?
– Igen, elfogadta őket. Holnapután írjuk alá a szerződést. De küldtem róla egy e-mailt is.
– Sokkal jobb hallani ezt a fejleményt, mint olvasni. Ráadásul, lenne még itt valami. – Szünetet tartok.
A kapura nézek, ott kaptam el… A térdén már sötétlila lehet a zúzódás. Könnyebb volt kihúzni, mint átfeszíteni rajta – mondjuk, azért is, mert már elájult, mire odajutottam, hogy levegyem a rögtönzött rácsaiból.
Mosolyognom kell: szó szerint megmutattam neki a rácsokat, és a szabadulása kulcsát. Mennyire szép metafora.
– A Kelgen ügyről lenne szó – dobom be. – Egyik nap elém kerültek a prezentációk, a szerződések. Megtudhatnám, hogy egy építőipari cégnek miért javasoltad, hogy influenszerekkel dolgozzon együtt?
Alig halhatóan szusszant a vonal végén.
– Ez tűnt jó ötletnek. A tervek már megvalósultak, elég jól teljesítenek, a két influenszer hetente posztol abból a házból, és dicséri a gyönyörű szobákat, a falak kialakítását, a kint lévő medencét, nem beszélve…
– Értem. De nem lett volna jobb ötlet, egy arcot felvenni hozzájuk, aki az építkezés folyamatát mutatja be? Az anyagokat, hogy melyik mire jó, milyen hibákat lehet elkövetni, esetleg tanácsokat adna videókban.
– Ez is jó ötlet. – A hangja szánalmas módon megremeg. – Sajnos, nem jutott az eszembe, pedig ezzel nagyobbat kaszálhattak volna.
Az eszedbe jutott, de más terveid voltak.
– Hagyjuk is, vége van már – veszem lazára a hangomat, hogy a hangulat feloldódjon. – Két nap múlva jössz a francia kamara báljára?
– Igen, megkaptam a meghívót.
– Akkor ott találkozunk.
Lerakom a telefont, elsüllyesztem a zsebembe. Lassan nyolc, és a madárkám még nem hagyta el a házát – a villanyok szokás szerint égnek az alsó szinten, de mozgást nem látok az ablakok mögül.
Az édes lehúzta a redőnyöket, amikor tegnap hazaért. Mintha azok védelmet jelentenének ellenem. Mielőtt elhagytam a házát tegnap, felhúztam őket. Látnom kell, tudnom kell róla.
Ha megint lemerészeli húzni, szétkapom a rendszert.
Nem várok tovább, lesétálok a földszintre, majd lekapom a fogasról a kabátomat, és felveszem a kesztyűmet.