A Lidérc 20. fejezet

Lidérc

„A férfi boldogsága: „Én akarok!”, a nő boldogsága: „Ő akar.” – Friedrich Nietzsche 

A meetingemet eltoltam egy órával, hogy kényelmesen felérjek Budapestre. Megérte. Cserébe láthattam a madárkámat, izzadtan, kipirultan… És előlem menekült. Nehezen tudtam türtőztetni magamat, hogy ne kapjam el a hidegben, és szorítsam az egyik fához. Nem fogtam volna be a száját, annyira bent az erdőben, senki nem hallotta volna a sikolyát. A faszom feszített, percek alatt végeztem volna vele, mint akkor, amikor a kanapén feküdt.

A házánál találkozva nagyra nyílt a szeme, amikor felismert az üldözője szerepében. És tagadhatatlanul csillogott a tekintete.

Ugye, mennyire édes a félelem, madárkám?

Az asztalon lévő fehér abroszra koncentrálok, a fénylő villára és késre. A pulzusom már az emlékétől is szét akarja repeszteni az ereimet. Hátradőlök a széken, elegáns kosztümbe öltözött nők, és inges férfiak üldögélnek az asztaloknál, van, aki a korai óra ellenére pezsgőt rendelt magának.

Milyen jól emlékezett rá, hogy mit mondtam neki. Mosolyt csal az arcomra, hogy elárultam magamat. Hibát vétettem, és rögtön észrevette.

– Helló – jelenik meg az asztal mellett Regercs.

Merev tagokkal állok fel, és fogok vele kezet.

El kell kapnom újra. Meg kell szereznem.

Végigsimít a vöröses szakállán, miközben helyet foglal velem szemben a székben. Felméri a csillárfényben úszó éttermet, majd az asztalt, a vakítóan fehér abrosszal, tányérokkal. A közepén egy áttetsző üvegben egy örök vörös rózsa nyílik.

Soha nem hervad el, ahogy egy szerelem lesz a múlté.

Semmi nem tart örökké.

Regercs felkönyököl az asztalra, feljebb csúszik a halszálka mintás ingének az ujja, kilátszik a sápadt bőre. Egy kis napfény nem ártana neki.

– Gondolom, a Michael ügyről akartál velem beszélni – szólal meg. A hangjában némi izgatottság rezeg.

– Nem, nem akartam semmiről beszélni veled – mosolygok. – Csak gondoltam, együtt reggelizhetnénk. A Markenz ügye, ha jól tudom zavartalanul halad.

– Igen – sóhajt egyet. – Nem volt könnyű zöld ágra vergődni Michaellel. Te is találkoztál vele, kegyetlenül egoista, és nem hitte el, hogy az ötlete szar.

A világban nincs szar ötlet. Minden ötlet vezet valahova, maximum nem szolgálja annyira erősen a célt, mint egy másik ötlet.

Ez hibás hozzáállás.

– Viszont a sportolók ötlete tetszett neki – vonom meg a vállamat. – Az a fontos, hogy halad az üzlet. A megrekedésnél nincs rosszabb.

– Igen.

Megjelenik az asztalunknál a pincér, négy tojásból omlettet rendelek, vízzel, Regercs pedig buggyantott tojást.

Regercs várakozóan egymásba fűzi az ujjait, nyíltan tekint rám, nyugodtan. A haját gondosan beállította az alkalomra, oldalt egészen rövidre nyíratta fel. A szeme kissé véreres, keveset aludt, hosszú lehetett a tegnapi éjszakája.

A szeme körüli, elmélyült szarkalábakból azt veszem ki, hogy sokáig bulizhatott, megünnepelve a Markenz ügy folytatását.

– Lassan hat éve vagy a cégnél, az elsők között vettelek fel – szólalok meg vontatottan. – Hogy látod, merre fele halad a cég?

Összezárja a száját, átgondolja a válaszát, akaratlanul a szakállához nyúl. Ápoltan tartja, egy szál se göndörödik ki a többi közül.

– Az elmúlt évek alatt rengeteg mindent tettél a cégért, és ez meg is látszik rajta, dinamikusan fejlődik, évről-évre a duplájára gyarapszik, ha nem a triplájára. Valamit nagyon jól csinálsz – hümmög elismerően.

– Te nem látsz benne problémát?

Egy határozott mozdulattal nemet mutat a fejével.

– Nem, semmit. Talán csak egy apró megjegyzés, hogyha ilyen erővel növekszik a cég, akkor jövőre terjeszkednie kell, hogy tartani tudja a növekedés ütemét. Ezzel azonban, gondolom, te is tisztában vagy.

De még mennyire. Jövőre terjeszkedni fogunk, olcsóbb csomagokkal megcélozzuk a közép és kisvállalkozásokat.

– Jó meglátás – húzom mosolyra a számat.

Megjelenik a pincér, lerakja az italainkat elénk. Tenyeremmel megtámaszkodom a combomon. Fekete nadrágomban és a fekete ingemben kilógok a hely világos-fehér hangulatából. Elütök az abrosztól, elütök a szék fehér párnáitól, elütök a vakítóan felmosott fehér padlótól.

Regercs beleiszik a narancsléjébe.

– És te hogyan látod a jövődet? – szegezem neki a kérdést.

Az asztalomon kikötve, az életéért rimánkodva? Az ujjperceit egyenként vágom majd le, egyenként egymásután. Sírni fog. Ő olyannak tűnik, aki sír a komolyabb fájdalomtól, nem pedig a szükségletei törnek először elő.

Könnyedén, röviden felnevet.

– Kezdem úgy érezni, hogy ki akarsz rúgni – teszi vissza a helyére a poharát. – Ha ez a terved, akkor nyugodtan beszéljünk erről, nem szeretem, ha kerülgetik a forró kását.

– Nem szerepel a terveim között a kirúgásod.

Sokkal inkább a megfőzése. Mennyire bírod jól a meleget? Ha a hamvasztóba csak a lábát tolnám be, mennyire visítana? Ha nem venném le róla a nadrágot, akkor az anyag beleolvadna a bőrébe, vörös masszává színeződne a lába.

Ha levenném, akkor pedig a megpörkölődő szőr és bőr émelyítően édes szagát éreznénk. Ő nem biztos, mert a fájdalomtól elájulna.

– Ezt öröm hallani, szeretek a cégnél dolgozni. – Elmosolyodik és hátradől a széken, fészkelődik, előveszi a telefonját és az asztalra rakja. Egy másodpercre összevont szemöldökkel lenéz rá.

Eljátssza, hogy fontos.

– Sokat tettél már a cégért. Szeretném, ha ez így is maradna. Tudod, nincs annál fájdalmasabb, ha valaki át akarja verni a munkaadóját.

Felém kapja a fejét, szétnyílik a szája. Gyorsabban veszi a levegőt, a pupillája kitágul. Helyes… Féljen.

Megnyalom a számat, a közeledő pincérre nézek, aki lerakja a rendelt ételeinket. Az omlettem akár egy varázslat eredménye, háromszög alakú, vastag, aranysárga, zöld fűszerekkel. Csodaszép összhatást kelt.

A félelméből táplálkozok, finom, és krémes, tudja, hogy felfedeztem a titkát. És most nem érti mit akarok tőle, ha nem kirúgni.

Izgalom gyűrűzik a gyomromban. Most azon gondolkodik, hogy milyen bizonyítékot hagyott szanaszét. Hogyan tudtam meg az igazságot. És vajon tényleg olyan nagy a vétke?

Felveszem a kést és a villát, levágok egy darabot az ételből, majd a számba teszem.

Madárkám. Láttam, hogy vágytál rám… És ezzel megpecsételted a sorsodat.

Eljött a mi időnk.

Képtelen vagyok tovább várni.

IIII

Bezárja az üzletet, jobbra és balra tekint, de nem vesz észre. Felhúztam a fekete sapkámat, hogy a szőke hajam ne áruljon el egy villanásnyi időre sem. Egy pár sétál el előttem, a kutyájuk lehajtja a fejét és a földet szaglássza. Nem sok szagot érezhet, bár nem esett pár napja a hó, nedvességtől villog a járda.

A madárka elindul. A pár mögött maradok, távolról követem. Lehajtja a fejét, a csizmája orrát figyeli.

Napok kérdése és megkötjük az üzletet Andrással, utána úgy fogom rendezni a dolgokat, hogy ne kelljen délután négy után dolgoznia. Akkor is sötét van még, ugyanakkor jóval több ember van az utcákon.

Ráadásul, több szabadideje lesz rám.

Befordul az utca végén, fel sem néz. Most nem érzel, madárkám? Nem érzed, hogy a nyomodban vagyok, és alig várom, hogy kettesben maradjunk egy sötét, kietlen utcában? Vagy… Egy erdőben?

A türelmetlenség elszorítja a gyomromat. Az ajándékodat már megvettem, a házadban várakozik, hogy végre megtaláld.

Látni akarom az arcodat, amikor észreveszed. A félelem és a döbbenet szürke keverék lesz rajtad, a pupillád tág, a szád száraz.

Sikítani fogsz?

Őrjöngeni?

Megbírsz majd szólalni?

Mit fogsz tenni, ha összeáll a kép?

Befordulok én is a sarkon, nem kell tartanom tőle, hogy meglépne előlem. Ugyanazon az úton halad végig, mint a legutóbb. A főutat az autók világítják be, fényük szétszóródik.

Mit fogsz szólni az ajándékomhoz?

Hosszan beszívom a hideg levegőt, perzseli a tüdőmet. Látni akarlak közben. Látni, ahogy a józan eszed felveszi a harcot a mélyben gyökerező ösztöneiddel, amik megzavarodnak a lehetőségtől.

Menekülni fogsz?

Üldözni akarlak.

Elkapni.

Megbaszni.

A széthullásodnak a részese lenni.

Nézni, ahogy a rácsaid szétfeszülnek, és nem is tudod, hogy kirepülj-e, vagy maradj. A rácsok biztonságosak, azokat ismered, tudod, milyen közöttük élni. Ez az emberek nagy hibája: inkább választják a biztonságot, mint a lehetőséget.

Félnek az ismeretlentől.

De te már túl sokáig nézted a mélységet, a mélység pedig visszanézett rád.

A pár megáll előttem, kikerülöm őket, lassítom a lépteimet. Zsebre vágja a kezét, a válla begörnyed. A nagy kabát maga alá temeti, barna haját hátrasöpri a menetszél. Felnéz, épp csak annyi időre, hogy meg tudja állapítani, át tud-e menni a zebrán, majd hajtja is le a fejét.

Holt vagy az élők között. De én életet tudok neked adni.

Tudom mire vágysz.

Megérkezik a zebra másik oldalára, alakja elveszik a sötétségben. Követem át az úttesten, tartva a közöttünk lévő harminc méter távolságot.

Ha most hátranézne, akkor kiszúrhatna.

Nem teszi meg. A gondolataiba merülhetett, remélem, én járok az eszébe, és a reggeli futása. Az, hogy aztán ott talált a kerítésnél, és a tekintete folyamatosan elkalandozott az ágyékomra.

Vagy az, hogy elkaphattam volna az erdőben.

Kipirosodott, a szeme csillogott, tudom, hogy az eszébe jutott, mit tehettem volna vele.

Akarta.

A gyógyszerek gyorsan ürültek a szervezetéből, az érzései elkezdtek felerősödni. A házamban visszafogta magát, de belül tombolt. Ha nem én szabadítom meg, akkor ő maga fog megszabadulni a rácsaitól – így vagy úgy.

Érjünk már haza! Ideje megkapnod az ajándékodat.

Tudom, hogy szeretni fogod. Az elején döbbent leszel, de aztán majd lassan megérted. Lassan majd alkalmazkodsz.

Sürgető érzés rántja össze az alhasamat.

Ha másképpen lenne, akkor tenni fogok róla, hogy azt akard, amit én.

Most már az enyém vagy.

Elhalad az egyik utcalámpa alatt, a sárgás fénytől ragyog a haja, selymesen, puhán omlik a kapucnijára. Megnyalom a számat. A combomra fog hullani, amikor majd ülök a kanapédon, te pedig hálásan leszopsz.

Percekig hagyni fogom, hogy élvezd a hatalmat, aztán felállok, és olyan mélyre vágom a farkamat a torkodba, hogy ne kapj levegőt. Fuldokolni fogsz. A körmödet talán belém ereszted védekezés gyanánt, de értelmetlen lesz, minden csepp kiontott vérem örömet hoz majd magával.

A faszom lüktetni kezd, a nadrágom túlságosan elszorítja, a heréim fájnak. Erősen markolom majd a hajadat, hogy ne tud elrántani a fejedet, aztán az orrodat is befogom. A szemedből peregni fognak a könnycseppek, nagyra nyílik a szemed, mert abban az átkozott másodpercben nem tudod majd, hogy megfojtalak-e a faszommal.

Annyira szép… mintha nem is a földön járna, hanem felette lebegne. Egy komolyabb szélvihar akár el is fújhatná.

Kínzóan vontatottan haladunk. Evelin néha néz fel, és szemügyre veszi, hogy merre járunk, de egyébként a földet bámulja. A hátizsákja lóg a hátán, a cipzárjába egy ziherejsztűt fűzött.

Mosolyognom kell.

Néha napján talán ezzel vágta meg magát? Nem hiszem, hogy olyan metszést lehetne vele ejteni, amiből aztán normálisan csordogál kifelé a vér. Inkább arra tippelnék, hogy egy pengét tart a pénztárcája egyik rekeszében, ami csak arra vár, hogy végre döntsön a halálát illetően.

A halála viszont már az enyém.

És kell az élete is.

Váratlanul megtorpan, és megfordul. Nem látom tisztán az arcát, de összevont szemöldökkel fürkészheti a világot, engem keresve. Kissé oldalra lépek, mellettem egy park van, a sövénye mellett takarásban vagyok.

Az utcalámpák fénykörívét amúgy is elkerültem.

Elfordul, sietősre veszi a lépéseit.

Érzel engem, madárka. A közelben vagyok.

Bizsereg a gyomrom, átterjed a karomra és lábaimra is. Egyre közelebb kerülünk a házainkhoz. Már csak két utca, és jön a Sasadi utca. Ketten leszünk rajta. Ketten az éjszakában, ahol annyi szörnyeteg járkál.

Jobban is vigyázhatnál magadra. Miért gondoltad, hogy jó ötlet hajnalban elmenni futni a sötét erdőbe? Akár egy gonosz gondolatokat dédelgető hajléktalannal is összefuthattál volna.

Elérünk arra az utcára, aminek a végén Bence kilehelte a lelkét. Mondanám, hogy rosszkor volt rossz helyen, de ez nem igaz: kurvára nem kellett volna olyan otromba dolgokat mondania neked, madárka.

A szavairól ő döntött.

Megtorpansz a szemetesnél, pár méterre a halál helyszínétől. Nem látszik már abból semmi, hogy aznap hajnalban több rendőrautó is állt itt, meg egy mentőautó, és lekordonozták a helyszínt.

A nyomaik eltűntek. Bence vérét elmaszatolta a latyak.

Továbbmegy. A kerítések mellett haladok el, kerülöm az utcalámpákat. Az éjszaka csípős feketesége magába szippant.

Lefordul a Sasadi utcába.

Elhúzom a számat. Végre hazaérünk.

Végre láthatod az ajándékodat.

Scroll to Top