Szellem
A kanapén ébredek, a szemem azonnal felpattan. A kezem a mellkasomon nyugszik, a telefonomat fogom, ránézek a kijelzőre: öt óra negyvenkét perc. Nem sokat aludtam, ennek ellenére fel akarok pattani, és csinálni valamit.
Akármit.
Bármit.
A plafonra bámulok, nem mozdulok a buzgó tettvágy ellenére sem.
Zente. Elüldözött magától. Mi a faszt akar tőlem? Valami kurvára nem stimmel vele, a közelségétől rémisztő pánik fojtogat, közben meg vonz magához. Van benne valami őrjítően szexi, a mosolya akár egy vadállaté, aki nehezen bírja visszafogni a vérengzést.
Hideg és forró egyszerre. Hatalmas és óvatos.
Akár egy türelemre szorított gyilkos, aki várja a pillanatot, amikor lecsaphat az áldozatára. Aki úgy tűnik, jelenleg én vagyok.
Kiráz a hideg. Gyengéden tartotta a könyökömet, és dédelgetve szedte le rólam a pamutot, gondoskodva, akár egy anya a gyermeke fejéről a kötést.
Felemelem a karomat, a pulóverem felcsúszik. A régebben okozott vágások már begyógyultak, fehér hegek futnak keresztbe egymáson, rajtuk lila, vöröses színűek. Több tíz. Meglehet, száz is van.
A csuklómtól a könyökömig tartanak, van, amelyik mélyebb, szétnyílt bőrrel, van, amelyik felszínes karcolásnak látszik mellettük.
Az elsőt akkor okoztam, amikor be kellett mennem az iskolába, és rohadtul nem akartam. Mert ugyanaz várt ott napról-napra, ugyanazok az arcok, ugyanazok a tanárok, ugyanazok az órák. Azért, hogy aztán egyszer vége legyen, és menjünk utána az egyetemre. Ugyanazok a hangok, ugyanazok az illatok, ugyanazok a beszélgetések.
Mintha egy spirálba kerültem volna, amiből nem lehet kiszakadni. Több milliárd élet játszódott már le ugyanígy, változatlanul.
Szemöldökcsipesszel feszítettem ki az egyik borotvából a pengét, majd a bőrömbe nyomtam, és végighúztam a karomon. Most az ujjamat húzom át azon az elsőn. A bőr egyenetlen, kifehéredett.
Ahogy a pengét belenyomtam a bőrömbe, az érzés letaglózott. A vörös vérem kibuggyant a vágás helyén. Hihetetlen megkönnyebbülés áradt szét bennem, éltem. És bármikor meghalhatok, bármikor kiléphetek.
Bármikor nemet mondhatok.
Kegyetlen hatalmat kaptam egy pengétől.
Feloldom a telefonom kijelzőét, a percek kurva lassan vánszorognak. Mikor menstruáltam utoljára? Lefeküdtem Bencével? Ha igen. Bassza meg! Fel kéne keresnem egy nőgyógyászt tablettáért. Egy terhesség, egy gyerek egy halottól. Megszorítom a telefonomat, azt se tudom, mikor véreztem utoljára. Talán hónapokkal ezelőtt. Ezer éve. Soha nem figyeltem: minek? Nem szexelek senkivel.
Erre egy hülye éjszaka, hozhat egy gyereket.
A picsába már!
Mi van, ha csak rám verte? Vagy…
Beletúrok a hajamba, megszorítom a tincseimet. Ha bevehetném a gyógyszereket, ez mind a múlté lenne. De kidobtam. Én barom!
Megnyitom a TikTokot, pörgetni kezdem a videókat, de egyik sem köti le a figyelmemet.
Lezárom a készüléket és visszarakom a mellkasomra.
Lehunyom a szememet, hátha tudok aludni. Ha terhes vagyok, ki sem derülne, miután nem véreztem eddig sem. A szívem vigasztalhatatlanul pörög, nem tudom lenyugtatni. Ha terhes lennék, kilépnék. Fognám magamat, és kilépnék a picsába, ott van a penge a táskámba. Egyszerűen elvágom az artériát.
Hány nap múlva találnának rám?
Zavar a szemhéjamon átvágó fény, nem tudom csukva tartani. Felkelek, a kapcsolóhoz megyek, lezárom, a szobára sötétség borul, kivételesen a tévé sem megy. Visszafekszem a kanapéra, megint lecsukom a szemhéjamat.
Felrémlik Zente. Megint kiráz tőle a hideg, tökéletes arc, széles járomcsont, vékony száj, egyenes orr, faragni sem lehetne szimmetrikusabbat. A szeme azonban fájóan hideg, és ezen a mosolya sem segít, álarc, amit felvesz.
A fekete pulcsija rátapadt a testére, masszív izmokat rejtve. Alkarján kidudorodtak a vastag erek a fekete tetoválások alatt, sajnos, nem pontosan tudtam kivenni, milyen alakzatok vannak rajta.
A keze akkora, hogy könnyedén körbeérné mindkét csuklómat, ha össze akarná őket fogni.
Akadozik a lélegzetem.
Nem szabad többet találkoznom vele.
De… Akarok vele találkozni.
Őrületesen izgalmas, és bár tudom, hogy el kéne kerülnöm, közelebb akarok hozzá lenni.
Kész elmebaj!
Újra felveszem a telefonomat, elmúlt hat. Felkelek a kanapéról, felmegyek az emeletre, hogy megfürödjek, most már a fáslira sem kell vigyáznom. Négy hete raktam fel, azóta nem vettem le, nem akartam látni a hegeket, nem akartam látni, hogy megint nem sikerült meglépnem az „utolsót”.
Gyenge vagyok hozzá. Gyenge vagyok kilépni.
El kéne mennem a nőgyógyászhoz, egy tabletta elűzné a szorongásomat, legalább azon nem kéne aggódnom. De… Nem emlékszem, hogy szexeltem volna. És ha elaludtam, Bence meg rám verte? Arra emlékszem, hogy kiengedtem.
Akkor valaki más tette.
Kiráz a hideg, baljós sötétség telepszik meg a gyomromban.
Gyorsan lezuhanyzom, utána felöltözök, és lemegyek a konyhába, müzlit öntök egy tálba, rá hideg tejet, és eszek pár falatot. A gyomrom apró, a belső idegesség nem akar múlni. Kell egy nyugtató. Kiver a víz.
Dr. Izabellával jövő hét után lesz találkozóm, kibírom addig? Fel kellene hívnom, hogy elmondjam, mi történt. Szükségem van a gyógyszerre, düh szorít, és idegesség cikázik bennem, értelmetlenül, ok nélkül. A leszokást sem teljes elvonással szokták elérni, hanem hosszú hetek folyamata.
A tükörképem hamis mosolyára gondolok.
Kibírom.
Remeg a kezem.
A házban járkálok le-fel, akár egy szellem. A fogamhoz húzom az ujjamat, a körmömet akarom rágni, de nincs mit.
Mi van, ha tényleg járkál valaki a házamban, és nem képzelődtem? Ha nem az agyam játszik velem?
A percek vánszorognak, nem akar telni az idő, fogságban reked a kietlen házban. Szaladni akarok, vissza sem nézni. Miért ne tehetném meg? Az előszobába vágtatok, felveszem az egyik edzőcipőmet, a kabátom zsebéből kikapom a fülhallgatómat, és egy hajgumit.
A leggings tökéletes az alkalomhoz, ahogy a hosszú pulcsi is. Lófarokba kötöm a hajamat, majd berakom a fülembe a fülhallgatót. A telefonomon beírom a Spotifyba, hogy run és rákattintok az első listára. Dübörgő ütemek üvöltenek a hallójáratomban.
Az előszoba szekrényéből kiveszek egy övtáskát, belerakom a telefonomat, átvetem a nyakamon. Elhagyom a házat, a kulcsot a markomba szorítom. A hideg arcon vág, a ruháimon is áthatol, lefagyasztva a testemet. A kapuhoz kocogok, kinyitom a zárat, majd becsukom magam után, és a kulcs is a telefon mellé kerül.
Átszaladok a járdán, bevetem magam a kopasz fák közé. A latyakos avarba belesüllyed a cipőm, az ütemek egyre gyorsabban űznek, a szívem felveszi a hajtást.
Percek sem kellenek és levegő után kapkodok, de nem állok meg. A kopár táj színtelen masszává olvad körülöttem. Az erdő mélye felé tartok, a fák egyre sűrűsödnek, de nem tudnak senkit elrejteni, túl vékonyak hozzá, hogy egy alak is elrejtőzzön mögöttük.
De mi van, ha… Követ valaki?
Hátrapillantok a vállam felet, pára szakadozik fel a számból. Senki. Már a házamat sem látom, csak a feketén égbe nyúló fákat, amik a szürke égboltot akarják megkarcolni.
Hideg verejték szánkázik le a tarkómon.
Kifulladok, meg akarok állni, zsibbad a lábam, de csak rohanok, a hátamhoz ütemesen verődik hozzá az övtáska.
Reccs.
Faág reccsenés. Körbe-körbe tekintek, de nem látok semmit.
Újabb reccs.
A zenében van!
Nem is hallhatom a világot.
Ki kéne vennem a fülemből, hogy tudjam, ha van itt valaki.
A tarkómon égnek állnak a pihék. Megállok, körbefordulok, a hajam arcon vág a lendületes mozdulattól. A sötétszürke táj alszik, hibernálódott, a tavaszra várva, ami még kurva messze van.
A zsigereimben érzem, hogy valaki figyel.
Egy alakot se látok.
A gyógyszerek még nem ürültek ki a szervezetemből, azért érezhetem így.
Árny mozog a távolban. Felém közelít. Pezsdítő pánik szorítja el a torkomat, a szememet meresztem, hogy jobban lássam, aztán… Futni kezdek.
Mi a fasz?
Térdem remeg a megerőltetéstől, de nem állhatok meg, el kell tűnnöm innen! Vissza kell fordulnom! Mi van, ha elkap? Azt se tudom kicsoda, csak egy sötét árnyalakot láttam, amint felém közelít, az is lehet, hogy képzelődtem…
Hátranézek a vállam felett, mire elbotlok, előre zuhanok. Megtámaszkodom a tenyereimen, térdem átnedvesedik a rohadó levelektől.
Nincs senki mögöttem.
Megrázom a fejemet, felkelek a földről. Lihegve fordulok vissza.
Kurvára képzelődöm.
Pár kiszabadult tincset hátrasimítok a fejemen. A fogaim összekoccanak, vacogok a hidegtől, az izzadságot ráfagyasztja a testemre.
Elnehezült lábakkal indulok vissza, közben nem bírom megállni és jobbra-balra tekintgetek.
Mi van, ha mögém került? Ha hátulról elkap? Megfeszülnek az izmaim, csak azért sem nézek hátra! Ahogy a fülhallgatót sem veszem ki a fülemből.
Hosszú percek után már látom a házam tetejét, kékségével kiviláglik a tájból. Pár sornyi kopár fa után az út is látszik, a ráfagyott jéggel.
És egy alak, aki a betonkerítés fehér fala mellett áll. Egy pillanatra megtorpanok, majd beharapom az alsó ajkamat, és megint elindulok.
Fekete sapka, fekete nadrág, fekete felső, mindegyik hozzátapad. Arcát pirosra csípte a hideg. A hatalmas alak nekidől a kerítésnek, mosolyra húzza a száját, karját lazán keresztbefonja a mellkasa előtt.
Ahogy átérek az úton, kiveszem a fülemből a fülhallgatót.
– Nem is gondoltam volna, hogy futni jársz – szólal meg barátságosan.
– Ritka – állok meg a kapu előtt, pár lépésnyire tőle.
– Azért vártalak meg, mert szeretnék bocsánatot kérni. Nem akartam rád ijeszteni, köszöntem, de nem hallottad.
– Aha – sután felemelem a tenyerembe zárt fülhallgatókat.
Ezek szerint tényleg követett valaki. Nem csapott be a megérzésem.
Ellöki magát a faltól, tesz felém egy lépést. Az ágyékára nézek, a nadrágja szorosan hozzátapad, és kurvára nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a csomagot. Zavartan kapom el róla a tekintetemet, de aztán újra oda kell néznem.
Mégis mekkora van neki?
– Remélem, tegnap nem borítottalak ki túlságosan.
– Nem – rázom meg a fejemet, és felnézek a szemébe. Szem. Szemre koncentrálunk.
Jéghideg szürkeség, akár a jelenlegi égbolt. Gonosz talány. Félelmetes örvény. A szívem száguldásba csap át, ahogy az előbb a futásnál, dob, dob, dob, gyorsabb, mint a számok üteme.
Megborzongom.
Összevonom a szemöldökömet.
– Nem az volt, hogy nem alszol itt, mert reggel Budapesten egy fontos meetinged van?
A tekintete egy szempillantás alatt megváltozik. Éles lesz, és kegyetlen. A gyomrom liftezik tőle, előre rántom az övtáskámat, hogy elő tudjam belőle venni a kulcsomat.
Elismerősen bólint egyet.
– De igen – mondja dermesztően csendesen. A hangjától forróság és hideg vág át rajtam. – Jól emlékszel.
Megköszörülöm a torkomat, reszkető kézzel húzom el a cipzárt az övtáskámból, és kapom ki a kulcsomat. Közel van hozzám, egy mozdulattal megakadályozhatná, hogy kinyissam a kaput. Utána bármit tehetne velem ezen a hideg hajnalon.
– Végül úgy döntöttem, hogy inkább korán kelek. – Kimért kis mosolyra húzza a száját. – Ahogy látod, egy futás is belefért.
– Aha – motyogom kurva értelmesen.
Megállíthatna, hogy kinyissam a kaput, elkaphatná a torkomat, és a falnak szegezhetne. Aztán lerángathatná a combomig a nadrágot, megfordíthatna, elővehetné a farkát, és…
Gyötrelmesen kínzó érzés terjed szét az alhasamban. Szívdobbanásaim süvítenek a fülemben.
– Be kell mennem, lassan megyek dolgozni – intek a kulcsommal a ház felé.
Mellkasa nyugodtan emelkedik és süllyed, leengedi a kezét, fekete kesztyűt visel most is. Hátulról elkaphatott volna a fák között, a földre teperhetett volna, hogy aztán a puncimba rakja magát.
Nedvesség önti el a hüvelyemet.
Mi a fasz? Arra gerjedek, hogy… Ez faszság. Ez hülyeség. Ez nem helyes. Ez nem oké!
– Szép napot – mondja lassan, majd elfordul.
A kapuhoz fordulok, gyorsan a zárba rakom a kulcsot, és elfordítom. Belépek rajta, reszkető kézzel csukom be magam után.
Vetek egy pillantást Zente után, megbabonázó a látványa hátulról is, a fenekére is rátapad a nadrág, kurva izmos az is.
Megdörzsölöm az arcomat, ahogy elindulok befelé a házba. Teljesen átfagytam, de a sóvárgás melegen fűti az ölemet.
Amikor beérek, előveszem a telefonomat, megnézem Alinda üzenetét, amibe leírta a pszichológus számát. Elmúlt hét, tárcsázom, a fülemhez szorítom a telefont. Elmegyek egy nőgyógyászhoz is, fogadniuk kell.
Második csöngésre felveszi egy nő.
– Jó reggelt. Időpontot szeretnék kérni Krasznai Edithez – szólok bele remegő hangon. – Sürgős lenne, pszichiáteri kezelés alatt is állok. Depresszióval kezelnek, és szerintem üldözési mániám is lett.
És valami kurvára nem stimmel velem.