Lidérc
„Szeretni akarni: ez annyi, mint késznek lenni a halálra is.” – Friedrich Nietzsche
Madárkám. Képtelen vagyok távol maradni tőled. Annyira közel vagy, és mégis, olyan távol. Még. Látnom kell a szemedet, beszívnom az illatodat, hallanom a hangodat. Magamhoz akarlak kötni, kiszakítani a szívedet, és elrakni, hogy örökre velem legyél.
Én vagyok a lehetőséged.
Én vagyok a megváltásod.
Olyan csodálatos estét töltöttünk együtt!
Megállok a kapu előtt, bent égnek a lámpák az ablakok mögött. Hópelyhek szitálnak az égből, keringőre kelnek az enyhe szélben. Megnyomom a csengőt, majd leengedem a karomat.
Ökölbe szorítom a kezemet, remegés fut át rajtam. Mindjárt láthatom, ki fog jönni hozzám, pára szakad fel a szájából, óvatosan ívelt szemöldökét összehúzza.
A remegés átterjed a gyomromra, az izgalomtól hidegnek érzem a levegőt.
Kinyílik a bejárati ajtó. Felbukkan a feje, kabát öleli körbe vékony alakját. Elindul felém, nem látom az arcát ilyen távolságból, de értetlenül állhat a fejlemények előtt. Kétségbeesett már? Mosolyt csalok magamra, kicsit félredöntöm a fejemet.
Csizmája kopog a járdán, kabátját összehúzza magán, haja úszik mögötte. Csodaszép, ahogy nagyra nyílt, zavart szemmel fürkészik.
– Szia – köszönök.
Megáll a kapu másik oldalán, értetlenül ráncolja a homlokát. Kinyitja a száját, majd becsukja. Majd újra kinyitja:
– Szia.
– Nincs kedved átjönni? – mutatok lazán a szomszéd házra. – Vettem egy vízforralót, csészéket, zöld teát. A múltkor nem sikerült meginnunk. Gondoltam, hátha ma este.
Követi a kezemet, aztán a fogai közé szívja az alsó ajkát. Annyira várom már, hogy én haraphassam!
Telnek a másodpercek, szorosabban fogja át a mellkasát. Aztán leengedi a karját, csörren a kulcsa.
– Jó – egyezik bele.
Kinyitja a kaput, kijön. Hátra lépek, hogy teret hagyjak neki – pedig legszívesebben azonnal elkapnám, és magamhoz szorítanám.
Elindulunk egymás mellett.
– Előre szólok, hogy a bútorok még hiányoznak.
– Akkor állni fogunk? – fordul felém. A szeme alatt sötét karikák virítanak, nyúzottnak látszik.
Valószínűleg tegnap nem aludt. A gyógyszerekről való leállás elég drasztikus egyik pillanatról a másikra, az pedig biztos, hogy nem szerzett újakat. Arról nem beszélve, hogy szétmarhatta már a szorongás azzal kapcsolatban, hogy vajon szexelt-e az éjjel. És ha igen, akkor kivel.
Engem viseltél el magadban. Kiszolgáltatottan hevertél alattam, én meg elvettem, amire annyira vágytam. Az érzés, ahogy a puncid befogadott… Egy katarzissal ért fel.
– Ülhetsz a konyhapultra, a földre, párkányra – mosolygok. – A te döntésed.
– Itt alszol az üres lakásban?
– Már vettem egy matracot és ágyneműt is. De nem hiszem, hogy ma itt tölteném az éjszakát, holnap reggel Budapesten van egy találkozóm. – Dehogynem, itt töltöm azon a matracon, mert ezeregy sárkány sem tudna távol tartani tőled, madárkám.
Szerencse, hogy áthoztam már egy bőröndnyi ruhát is.
Áttérünk az én házam kapujához, hasonlít a madárkáéhoz, fekete vasrács. Lenyomom a kilincset, kitárom az ajtót, előreengedve.
Felnéz a házamra, zsebébe süllyeszti a kezét. Nem zárom be az ajtót, elindulunk a járdán a bejárathoz. Ezt az ajtót is nyitva hagytam, szótlanul lépünk fel a teraszra, a bentről kiáradó fényektől nedvesen csillog a szürke csempe.
– Tekintve, hogy az összes ház hasonlóan néz ki az utcában, gondolom, ismerős lesz a beltér is – tárom ki neki ezt az ajtót is.
– Ugyanakkor épültek, és ugyanaz volt a tervező – fűzi hozzá csendesen.
Ettől függetlenül belülről nem hasonlítanak.
Amikor megérkezünk, bezárom az ajtót, kattanása visszhangzik az üres térben. Együtt vagyunk egy házban úgy, hogy ő tud is róla. Édes, kívánatos pillanat. Az ujjam köré csavarhatnám, megszédíthetném. De az nem lenne elég – ennél sokkal többre van szükségem belőle. Neki sem lenne elég – pár csók, pár érintés, egy szex, nem adná meg neki, amit annyira akar.
Amit sóvárogva követel.
Ami ott ragyog a nagy, barna szemében.
Segítek levenni a kabátját, a fogasra rakom, majd megszabadulok a sajátomtól. Beljebb sétál, hüvelykujjait beakasztja a farmerje hátsózsebébe. Ennek a háznak más az elrendezése, mint az övének, balra van a konyha, jobbra pedig süllyesztett szinten a nappali.
– Akkor egy zöld tea? – indulok el a konyhába. A pulton hagytam a négyféle szálas zöldteát, amiből kettő igazi kínai import.
– Oké.
A konyhasziget mögé sétálok, felhúzom a pulóverem ujját az alkaromon, egészen a könyökömig. Érzem magamon a tekintetét. Bekapcsolom a vízforralót, és elveszem a fehér porcelán kannát a csap mellől, pár vízcsepp jelzi, hogy nemrég mostam el.
– És hogy vagy? Ma is dolgoztál a könyvesboltban? – kérdezem félvállról.
Megfordulok, lerakom a kannát, Evelin tekintete az alkaromra tapad.
– Azt próbálod kitalálni, hogy mennyi tetoválás van rajtam?
Zavartan felnéz a szemembe, arca két oldalán pirosság terül szét.
– Rengeteg – válaszolom szórakozottan, a ki nem mondott kérdésére.
A két csészét is előveszem, a vízforraló sípolni kezd.
– Melyik fajtából szeretnél? – tolom elé a teákat.
Felveszi az egyiket, a pirosság még nem tűnt el róla. Aranyos, hogy ennyivel zavarba tudtam hozni.
Mi lesz, amikor végre igazán szembekerülsz velem? Amikor a rácsaidat fogom feszegetni? Amikor megmutatom, hogy a bűn csak morális kérdés, a fájdalom pedig egy érzet, ami az örömödet szolgálja. Amikor megmutatom, hogy úgy nézhetsz a világra, ahogy te akarsz, és nem a világ akarja.
A falnak présellek majd, a torkodat szorongatom, és olyan kínokat okozok, amiket még soha nem éltél át. Véresre haraplak, közben a bugyidba nyúlok és a csiklód körül fogok körözni, a reszketésed remegés lesz, a rimánkodásod hála.
– Ez jó lesz – motyogja. Elém tolja az egyik kínai importot.
Elveszem a dobozt, a vízforraló sípolása élessé torzul. A kanna szűrőjébe beleszórok a szálas teából, aztán forró vizet öntök rá. Ráteszem a tetőt, a kanna csőréből gőz tekereg felfelé.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – indulok el lassan a másik oldalra.
Evelin könnyedén támaszkodik a pultnak, a száját rágcsálva les rám. Úgy pislog rám, mint egy kisállat, aki el akar szökni, mielőtt bántódása esne. Felkerestél már egy nőgyógyászt fogamzásgátlóért? Vagy magadat emészted, hogy mi történt? Szükséged van-e egyáltalán a tablettára?
– Miért vagy a közelemben szégyenlős? Miért vagy zavarban? – állok meg tőle pár lépésnyire. – Még mindig nehéz elhinned, hogy ismerkedni akarok veled?
– Nem – sóhaj szakad fel belőle –, csak szar napjaim vannak. – Megdörzsöli az arcát. – Nemrég meghalt egy ismerősöm, és. – Bármennyire vágyok rá, nem folytatja.
Váratlanul megfordul, majd felül a konyhaszigetre, megtámaszkodik a combjai mellett.
– Látod, találtam helyet magamnak – erőltet egy mosolyt magára.
– A legjobbat – mormolom.
Könnyedén szétránthatnám a lábait, aztán beállhatnék közéjük. Csókot lopnék tőle, majd a fenekébe markolnék, kihúznám a sötét gránit szélére, faszom az ölének feszülne.
Ehelyett közelebb megyek hozzá, velem egymagas lett. Kezemet a grániton tartom, centik választják el a combjától.
– Megviselt az ismerősöd halála? – pillantok a szemébe.
Akár két feneketlen kút, beszippantanak. Üresek, áthatolhatatlanok, de a felszín alatt vihar dúl.
– Nem – súgja alig hallhatóan. – Az elmúlt időszakban több embert is elveszítettem. Nem tudom, mit kéne éreznem. – Az őszinteségétől jóleső melegség rezonál át a mellkasomban.
– Ne azon gondolkodj, hogy mit kéne. A kéne az másokról szól. Azon gondolkodj, hogy miért nem visel meg. – Könnyedén megvonom a vállamat. – Szerintem ezzel nincs gond.
Összehúzza a szemöldökét, elgondolkodva vizslat.
– Miért nem visel meg? Én nem tudom – rázza meg a fejét röviden.
Mert ismered a halált, madárkám. Mert nem félsz tőle. Mert vágysz rá. Mert, amit mások sötétségnek hívnak, téged úgy vonz, mint éjjeli lepkét a fény. Mert érted a halál fenséges küzdését. Csak az életet nem érted még – mert bele akarnak kényszeríteni a világ elfogadott értékrendjébe.
– Ezt talán neked kéne megfejtened, nem? – Magamhoz húzom a kannát, leveszem a tetejét és kiveszem a szűrőt, az egyik alátétre rakom.
Töltök mindkét csészébe, az aranysárga tea meghitt édeskés illatot áraszt magából. Közel csúsztatom hozzá az egyiket.
– Nem tudom – emeli fel a gőzölgő csészét. Karjáról lejjebb csúszik a sötétszürke pulóvere szára, kilátszik a fáslija széle. – Az anyámra én találtam rá. De nem éreztem semmit. Azt mondták, a sokk miatt. De azóta se érzek semmit. Néha viszek ki a temetőbe a sírjukra virágot, de csak azért, mert tudom, hogy ezt kell tennem.
– Az apád is meghalt?
Bólint.
– Hiányoznak?
A szájához veszi a forró italt, belefúj, redőzik a tea teteje. Nem iszik bele, távolabb tartja magától, pedig látom, hogy szeretne elbújni mögé.
– Nem – súgja. Hangja elveszik, elmúlik, elfoszlik. – Tudom, hogy ez szarul hangzik, de nem hiányoznak. Az emberek jönnek, élnek, mennek, meghalnak.
– Nem hangzik szarul. Én nem ítéllek el, amiért nem hiányoznak. A világ elítélne emiatt, de nem kell a normákra hagyatkoznod. Csak szarul fogod magad érezni tőlük.
A szavaimat emésztve emeli megint a szájához a csészét. Belekortyol.
Centik választanak el tőled, madárkám.
Mennyire édesen fogadott be a puncid, puha melegség várt rám. És közben az égadta világon semmit nem érzékeltél belőle, csak a légzésed lett egy kicsit gyorsabb. Alattam feküdtél a mézédes tudatlanságban, a kábulat ködfátyolában, én meg elvettem a testedet. A legédesebb, hogy még mindig nem tudod, hogy én voltam az.
Alig várom, hogy birtokoljalak. Hogy a függőm legyél.
De nem szabad elsietnem.
– Ha nem férsz a halmazba, nem feltétlen veled van a gond. A halmazt kell tágítani, vagy újat létrehozni – támaszkodok a pultnak.
Összevonja a szemöldökét, színtelen ajka kipirosodik a forró teától. Lerakja a csészét, letámasztja a tenyerét, amitől a pulóvere visszacsúszik a csuklójáig. Óvatosan a karja felé nyúlok, keselyűként kíséri figyelemmel a mozdulatomat.
A gyomrom összeszűkül, ahogy megfogom a könyökét. Gyengéden felemelem, amitől a felsője ujja megint felcsúszik, felfedve a fehér fáslit. Beszívja a levegőt.
– Mit akarsz? – súgja.
A fáslit két fém kapoccsal rögzítették a helyén, a felszíne kibolyhosodott, fekete pamutszálak akadtak bele.
Megfogom az egyik kapocs szélét, és felemelem, amitől máris felkunkorodik a pamut széle.
Visszafojtja a lélegzetét, enyhe reszketés száguld végig rajta. Nekem is elfogy a levegőm, a másodperc feszül közöttünk, a szoba megszűnik körbevenni minket, csak mi vagyunk, ketten.
– Mit csinálsz? – nyögi elveszetten.
A megváltásod leszek, és a fájdalmad.
Minden és semmi.
A másik kapocs szélét is felemelem, az anyag felpöndörödik. Úgy fogom meg a szélét, hogy véletlenül se érjek a bőréhez. Tetovált kézfejem elüt az ő fehérségétől, a fekete rajzok káromlásnak tűnnek az ő tisztasága mellett.
Újra veszünk levegőt.
Elkezdem letekerni a fáslit, lefagyva tűri, tekintete a kezemre tapad.
– Miért tetted? – kérdezem halkan. – Bűntudat? Vagy megkönnyebbültél tőle?
Megnyalja kicserepesedett ajkát.
– Megkönnyebbültem. – A szavait alig hallom, a szívdobogásom is hangosabb nála. – Van… amikor… Megkönnyebbültem, hogy élek. Megkönnyebbültem, hogy bármikor meghalhatok.
Egy utolsó tekerés van hátra, mielőtt az anyag lehullik. Váratlanul leugrik a konyhapultról, elrántja a karját, a fásli a földre zuhan, de már húzza is le a pulóvere ujját, hogy ne láthassam a hegeit.
A földre bámul, megrázza a fejét.
– Nem kell szégyellned a hegeidet – teszek felé egy lépést.
– Nem szégyellem őket – kapja fel a fejét indulatosan. – De fogalmam sincs, mi a faszt akarsz tőlem!
Dühös. Zsebre vágom a kezemet, legszívesebben elkapnám a tarkóját és a pultra kényszeríteném, hogy igazán érezhessem a haragját. Azt akarom, hogy csattanjon rajtam, és szaggasson szét.
– Beszélgetni – vonom meg a vállamat.
A mozdulatot lazának szánom, de közben már feszülnek az izmaim. Remek ötlet volt a gyógyszerektől való megfosztása: elfojtották a dühét, amit hamarosan vissza fog kapni. Irányíthatatlanul teperi majd maga alá, már most vibrál tőle.
– Elhúztam – mordul fel, és el is indul az előszoba felé.
Viszket a tenyerem, hogy megállítsam. Ha megtenném, és a falnak lökném, a félelme átitatná a szobát, barna szeme hatalmasra nyílna. A faszom megmerevedik. Annyira szeretném végre megkaparintani, szorítani és harapni, megmutatni neki a fájdalom gyönyörét, a félelem örömét.
Amire már kezd ráérezni.
Elindulok utána, már az előszobában veszi fel a kabátját. Nem néz rám, elfordítja a kulcsomat a zárban, kitárja az ajtót, és kivágtat. Az ajtót be is csapja maga után.
Mosolyra húzom a számat.
Mennyire erős a dühe, amit eddig el akartak nyomni? Képes lenne szembe szállni velem? Imádnám, ha harcolna ellenem.
A gyengét leigázni, nem mulatságos.
Az erőset térdre kényszeríteni sokkal inkább.
Akarom a félelmedet, madárka.