Szellem
Becsukom magam mögött a bolt ajtaját. Mára vége van. Vagyis a hétre vége van, hétvégente nem dolgozok, csak ha „gáz” van. Bár dolgozhatnék is, kurvára semmi más dolgom nincsen, mint bent üldögélni.
Nem vár senki haza. Nem érdekel senkit, hogy hol vagyok.
Két napig bámulhatom a tévét és a telefonomat.
Holnap azonban még túl kell lennem Alinda meghívásán.
Elindulok hazafelé, a járdán az utcalámpák fénye nedvesen csillog. Az utca másik oldalán lévő házak redőnyeit már lehúzták. Meleg házak, családok, emberek, akik egy időben fekszenek és kelnek, akik néha megölelik egymást. Beszélgetnek. Érdeklődnek arról, mi történt a másikkal.
Berakom a fülembe a fülhallgatót.
Anya kérdésére, hogy hogy vagyok mindig azt mondtam, hogy: „Meg.” – Nem mondhattam el, amit igazán érzek, mert tudtam, hogy akkor elvinne egy orvoshoz.
El is vitt, amikor véletlenül meglátta a karomon lévő vágásokat.
Lefordulok a kanyarba, mire nekimegyek valakinek a karjának, vagy vállának. Feketeséget látok magam előtt. Meg se moccan.
Kikapom a fülemből a fülhallgatót, felnézek rá.
A szívem durván verni kezd, mintha dob lenne egy rock zenekarban.
Szürke szempár pillant le rám. Szürke – akár a téli égbolt, kietlen, semmitmondó, ennek ellenére letaglózó.
– Szia – köszön barátságosan a férfi. Hangja akár a mélység, rezonál a belsőmben, összerándul tőle a gyomrom.
A torkomban ragad, hogy: „sajnálom”.
– Pont hozzád jöttem.
Fekete, szövetkabátja gallérját most is felhajtotta, keretbe foglalja az erőteljes vonásait. Túlontúl vonzó és túlontúl… ijesztő. Az eleganciája ellenére nyerség sugárzik belőle, mintha bármikor képes lenne beverni egy ember fejét. Kivégezni, ha úgy támad kedve.
Barátságosan mosolyog rám, a kezét a zsebébe rejtette.
Hátrébb lépek egyet, hogy megfelelő távolság legyen kettőnk között.
Mit kéne erre mondanom? Hogy már nem vagyok bent? Pontosan látja, hogy már nem vagyok bent. Vagy, hogy sajnálom? Azzal már elkéstem.
– Miért? – nyüstölöm át ezt az egy értelmes szót az összeszorult torkomon.
A kabátja szétnyílik, látni lehet alatta a sötétszürke pulóverét, amit félig tűrt be a fekete farmerjába. A felsője gallérja felett egy tetoválás fut fel a nyakára.
– Gondoltam, megint veszek pár könyvet, hátha szóba állsz velem. – A mosolya szélesebb lesz, ettől valahogy emberibbé változik.
Beharapom a számat, elnézek mellette a főút irányába. Flörtöl velem, érzem, tudom, de fogalmam sincs mihez kezdjek ezzel. Annyira rég nem beszéltem fiúkkal… Ő nem fiú. Ő egy férfi. Köze sincs Vámoshoz, ahogy a volt osztálytársaimhoz sem – ég és földek.
– Tudod, a múltkori kettő nem jött be – folytatja jókedvűen –, azt hiszem, váltanom kell. Megbolondított a rózsaszín borító.
Mosolyra rándul a szám. Ha a zavaromat akarja oldani, akkor jól csinálja. Nehezen, de újra fel merek ránézni. Lenyűgöző. A mosoly fellágyította, a szeme is barátságosabbnak látszik tőle.
Árad belőle a hatalom, a kiállásából, ahogy tartja magát, övé a föld, és ezzel tisztában is van.
Bénító a közelsége.
– Esetleg nincs kedved meginni egy teát vagy egy kávét? – vonja fel a szemöldökét. – Addig elbeszélgethetnénk róla, hogy milyen könyvek valóak nekem.
És bénítóak a mondatai.
Ez egy randi meghívás? Soha nem randiztam. Vámoshoz csak Netflixezni jártam át, meg néha ő jött át, ugyancsak Netflixezni. Az randinak számít? Az együtt töltött négy hónap alatt egyszer kaptam tőle egy tábla csokit Valentin-napra.
Dörzsölni kezdem az ujjamat a zsebembe. A férfi várakozóan néz rám, eddig egy mondatot sikerült kinyögnöm. Szánalmas. Nem akarok vele sehova menni – otthon akarok lenni a házamban, egy ilyen férfi… Mi a szart akarna tőlem? A világ összes nőjét felszedhetné, miért engem szúrt ki a könyvesboltban? Miért jött vissza hozzám?
Alinda azt mondaná, hogy fogadjam el a meghívását, sőt, azonnal ugorjak rá, hogy megtudjam, milyen egy igazi férfival kefélni, nem pedig egy olyan pöccsel, mint Vámos.
Beletúrok a hajamba. A férfi félredönti a fejét, töretlenül mosolyog.
– Elhiszem, hogy ez egy kimondottan nehéz döntés. Akkor legyen tea. És siessünk, mert lehet, a hideg levegő miatt fagytál le ennyire – sorol mellém.
Basszus! Egy kurva szót se tudok kimondani. Az agyam leragad.
Elindulunk, kimegyünk a főútra, itt két kávézó is van, de nem arra megyünk, hanem a másik irányba. Biztos, hogy nem idevalósi, hova vezet?
– Azért szívesen hallgatnám a te hangodat is – incselkedik lágyan. – Elmesélhetnéd, hogy te miket szeretsz olvasni. Gondolom, ha könyvesboltban dolgozol, akkor te is szoktál.
– Igen szoktam – válaszolom összekaparva magamat.
Úgy irányít, hogy leforduljunk a fő utcáról. Erre felé nincs egy kávézó sem, lakóházak vannak, meg egy kisbolt. Zavarodottan kapom felé a fejemet, az egyik autóhoz sétál, megáll mellette.
– Tudok egy jó helyet a közelben. De hideg van, szerintem jobb, ha az autómmal megyünk. – Ahogy megfogja a kilincset, világítás villan fel a kocsi visszapillantó tükrén, ami kinyílik, akár egy pillangó szárnya.
Kínzóan elnehezül a gyomrom, a szívem felpörög. Azt akarja, hogy szálljak be az autójába? Hiszen nem is ismerem! Hátranézek, a főút közel van, ő pár lépésnyi távolságra, ha elfutnék, akkor lenne esélyem megmenekülni… Be akar tuszkolni? Egy kietlen helyre vinni? Elrabolni?
Félredönti a fejét, lehervad a mosolya. Összehúzza a hajával megegyező színű szemöldökét.
– Értem. – Ellép az autótól, a visszapillantó tükör visszahajtja magát. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. – Zsebre rakja a kezét, megbánás jelenik meg az arcán.
Levegőt veszek – most tűnik fel, hogy eddig visszatartottam. Azért az még nem üldözési mánia, hogy nem szállok be egy vadidegen autójába. Ez normális. Nem is ismerem! Attól, hogy jól néz ki, még lehet egy pszichopata gyilkos, aki alig várja, hogy bezárjon egy sötét helyre és megkínozzon.
– Oké, csak nem fogok beszállni melléd – találom meg végre a hangomat. – A másik utcában van egy kocsma, az nyitva lesz. A kávézók itt már bezártak ilyenkor.
Lustán elhúzza a száját, bólint egyet.
– Akkor vezess! – lép vissza hozzám.
Elindulunk egymás mellett. Széles vállán tökéletesen áll a fekete kabát, megbabonázó látvány az a kecsesség, amivel mozog. Az álla egyenes, nemrég borotválkozhatott, a bőre simának látszik.
A torkomban pörög a szívem. Lehengerlő a jelenléte, elfogy körülöttem a levegő.
– Jesszusom – fordul felém –, még be sem mutatkoztam! – Megáll. – Győrffy Zente.
– Verőczy Evelin.
Váratlanul lehajol hozzám, meleg lehelete végigsimít az arcomon. Fűszeres parfüm illata árad belőle, férfiasan mély és izgató. Ledermedek tőle, hagyom, hogy puszit adjon.
Az ajka lágyan ér hozzám, talán igazán nem is érintett, csak a melegét éreztem. A szívem kihagy egy ütemet. Soha nem volt ilyen férfi ennyire közel hozzám… Elhúzódik, játékosan mosolyog.
– Örülök, hogy még elcsíptelek.
Elejti a tekintetemet, és nem engedi. Kiráz tőle a hideg, barátságos, mégis olyan akár egy hadvezér, aki bármikor leléphet, hogy a seregét egy csatába vezesse. Masszív tartás, határozott hang, süt belőle a hatalom. Vagy másfél fejjel nagyobb nálam, és kétszer akkora is lehet.
– Akkor? – pillant az utcára.
Megrázom a fejemet, elszakadok tőle és zavartan elindulok az Üzem felé. Ott nem sok ismerős szokott járni, inkább az idősebbek látogatják, miután ételt is szolgálnak fel. Nem valószínű, hogy összefutnék egy volt osztálytárssal.
A szívem még mindig őrült iramban ver. A karunk majdnem összeér. Mit akar tőlem? Semmi keresnivalóm mellette. Miért tartok vele? Hogy alakult így ez? Nem is mondtam igent a meghívására!
De miért utasítanám vissza? Valószínűleg soha a büdös életbe nem fog még egyszer egy ilyen férfi megszólítani. Iszok vele egy teát, aztán elköszönünk. Mit számít? Egyszer meghalok, és ez a pillanat ugyanúgy megsemmisül, mint az összes többi.
– Itt laksz? – nyögöm ki végül.
– Nem, Nyíregyházán. De tervezek itt is venni egy házat – válaszol könnyedén.
Hozzá lehet szokva, hogy a nők lefagynak tőle? Kit érdekel.
Autók húznak el mellettünk, az egyik majdnem felveri rám a sarat, mire megkerül, hogy ő legyen az utca felé.
Udvarias.
Kibaszott jóképű.
Kedves.
És elhívott egy teára.
Itt kurvára nem stimmel valami. Az ilyen férfiakért általában több nő is versenyzik.
Miért engem választott? Mert nem kértem belőle? Megnyalom a kicserepesedett ajkamat. Egy játék lehetek neki, kíváncsi rá, hogy meg tud-e fektetni. Vagy valami ilyesmi.
Lakóházak követik egymást, majd jön a Polgármesteri hivatal, az épületen zászló jelzi, az utcán egy bringa megálló, hogy itt fontos dolgok szoktak történni.
– Miért? – dobom fel a kérdést, hogy ne legyen annyira nyomasztó a kialakult csend.
Mit keresek itt? Viszketek tőle, feszélyez a közelsége, el akarok menekülni, a szavaim kényszeredettek.
– Tetszik a környék.
A hivatal utáni épületen felirat jelzi, hogy megérkeztünk. Barna színű üstbe írták bele a hely nevét: Üzem. Bentről meleg fények esnek rá a kabátjára, amitől valamennyire ő is bizalomgerjesztőbbnek látszik.
Kinyitja az ajtót.
– Egy kocsmába a férfi megy előre, de ez inkább egy étterem benyomását teszi – jegyzi meg. Pár másodpercet várok, majd belépek.
Mit akarhat tőlem? A gyomromba szorongás mar – hatástalan a reggel bevett gyógyszer. Miért?
Talán nem is létezik.
Kitalálom.
A gyógyszerek mellékhatása a hallucináció. Egy egész férfit hallucinálok.
Ahogy egy betörőt is, aki a csizmáimat egymás mellé rakja, de semmit nem visz el a házból.
Semmilyen zene szól, pár asztalnál idősebbek ülnek, alaposan megbámulnak minket. Főleg Zentét. A beszélgetés is elcsitul, majd egy kis hatásszünet után újraindul. Köszönök a pultnál szobrozó felszolgálónak.
Zente elhalad mellettem, az egyik sarokasztalt választja.
– Ez megfelel neked? – Bólintok, miközben hozzásétálok.
Leveszem a hátizsákomat, a székre rakom. Zavaróan mögöttem áll, kell egy pillanat mire rájövök, hogy a kabátomat várja.
Ez egy kibaszott hallucináció!
Segít levenni, anélkül, hogy véletlenül is megérintene. Felakasztja a fogasra, majd megszabadul a kesztyűjétől. Kézfején tetoválások kanyarognak az ujjaira. A kabátja zsebébe rakja a bőrdarabokat, aztán ő is leveszi, és felrakja az enyém mellé.
Leülök a székre, a hátam mögé kerül a fal. Amit kicsit se bánok. Megigazítom a pulcsim ujját, hogy elérjen a kézfejemig. Mellettem réginek látszó, de valójában új festmény lóg, egy hajó hánykolódik a tengeren. A bútorok, a fal, a padló idegesítő módon fából készült. Egy kibaszott erdőt irthattak ki érte, hogy minden abból lehessen.
Zente leül velem szemben, a szék felsóhajthat a súlya alatt. Hátradől, a nyakizmai megfeszülnek, ahogy félredönti a fejét. Milyen tetoválás tarthat odáig rajta?
Talán felesége van és gyerekei, ezért keres vidéken csajokat, akiket megfűzhet, hogy aztán megdöntse őket?
Alinda erre azt mondaná, hogy ki a faszt érdekel, őt nyugodtan megkefélheti.
Kiszárad a szám, felveszem az asztalon lévő itallapot.
– Kijönnek, vagy a pultnál kell kérni?
– Van feleséged? – „Dreher korsó, pohár, Carslberg korsó pohár”. Felkuncog.
– Bocsánat, ez a kérdés igen váratlanul ért.
Kóla, Almalé… Átforrósodik az arcom. Nem merek felnézni az itallapból.
– Nem, nincs feleségem – válaszolja vidáman. – Nem vagyok sokkal több harmincnál. Persze, tudom, ez nem kizáró ok.
Harminc. Akkor mit keres itt, és mit akar tőlem? Zsibbad az agyam. Otthon kéne már lennem, bevennem a gyógyszereimet, hagyni a picsába ezt az egészet. Egy megsemmisülő másodperc az életben. Egy láthatatlan esemény az örök folyásban.
– Ha már itt tartunk, neked barátod?
Megrázom a fejemet.
– Ki fognak majd jönni. Este tíz után már a pultnál kell kérni – mormolom. Szégyellem az előbbi kérdésemet.
Ez is üldözési mánia?
Növelnem kéne a szorongásoldó adagját.
Kurvára hatástalan.
A pult mögül el is indul hozzánk a felszolgáló. Fellélegzek. Megáll az asztalunk mellett, leengedem az itallapot az asztalra, feltekintek a férfira. Zente mosolyogva dől hátra a széken, a kezét a combjára engedi.
– Egy zöld teát kérnék.
– Önnek mit hozhatok? Esetleg harapnivaló hozzá? Van Nachos, Pop-corn – sorolja, előkapva a kis füzetét.
Ezeréve anyáékkal nyaraltunk a Balatonon, akkor vettek elő ilyen kis füzetet a felszolgálók. Egy menő helyen már tabletet, vagy telefont használhatnak? Az élet itt megrekedt, az elmúlt évtizedek nem hagytak nyomott rajta.
– Egy nagy üveg mentes vizet kérnék, és egy fekete teát. – Hangja akár a víz nyugodt morajlása: higgadt, udvarias. Rám pillant, szürke szeme akár az acél, belém metsz. Felvonja a szemöldökét. Röviden megrázom a fejemet. – Mást nem szeretnénk kérni, köszönjük.
– Rendben, mindjárt hozom. – Azzal elvonul az asztalunktól.
Megint kettesben maradunk. Vagyis, sokan vannak körülöttünk, beszédjük áttöri a semmilyen zenét, amiben különböző hangszerek kapnak szerepet.
A fülem mögé tűrök egy kósza tincset, aztán lehúzom a pulcsim szárát, nehogy kivillanjon a fásli. Értelmetlen kérdéseket szülne.
– Te idevalósi vagy? Itt nőttél fel?
– Igen. – Szánalmas válasz. A gyomrom jobban elnehezedik, nehezek már a végtagjaim is, nehéz az agyam. Piszkálni kezdem az itallap szélét, a sarkában feljött a műanyag, amivel bevonták.
– Én Budapesten. De jobban szeretem a vidéket. Van egy házam Nyíregyházán, az időm nagy részét ott töltöm. – Eltelik pár másodperc, érzem, hogy szuggerál, hogy végre nézek fel rá. – Egyetemre jársz?
– Nem, nem járok. – Izzadni kezd a tenyerem.
Basszus! Mi folyik itt? Ez nekem nem megy! Lerakom az itallapot az asztalra, feltekintek Zentére. Nyitnám a számat, de olyan érdeklődéssel figyel… Amit még soha nem tapasztaltam. Ha dr. Izabella egy heted ennyi figyelemmel pillantana rám, akkor… Akkor nem itt tartana a kezelésem.
Már nem mosolyog.
Lát.
Engem lát.
Remeg a belsőm.
De nincs rajta szánalom.
Sem sajnálat.
Lustán a bal karomra engedi a tekintetét, mintha jelezné, hogy kövessem a pillantását. A pulcsim takarja a kötést, mégis lejjebb húzom a szárát, és az ölembe rakom a karomat, hogy az asztaltól ne láthassa.
Elfogy a levegőm, elfogynak a szavaim.
Ismét összekapcsolódik a szemünk.
– Mindig van választás – jegyzi meg csendesen. – Ha a világ nem fogad be, az nem biztos, hogy azt jelenti, hogy veled van a baj. Sokszor nem az a megoldás, hogy alkalmazkodunk a valósághoz, hanem az, hogy a valóságot változtatjuk magunkhoz.
Kiver a víz, megremegek. El akarok fordulni tőle, mégsem teszem.
Talán mert ő az első… Aki lát engem.
Engem.
Észrevehette a fáslit a kezemen a könyvesboltban? Azért jött vissza? De miért tenné ezt? Összeráncolom a homlokomat. Ki ő, és miért jött ide?
A pincér elindul hozzánk egy tálcával. Megáll az asztalunk mellett, majd egy-egy porcelán kannát tesz le elénk, mellé csészét, és egy üveg ásványvizet az asztal közepére. Felfordítja a poharainkat.
Zente kiegyenesedik a széken, az üvegért nyúl, lecsavarja a kupakját. Kézfején kidudorodnak az erek, a tetoválásokkal karöltve félelmetes látványt nyújtanak. Egy mozdulattal el tudná törni a nyakamat.
A pulcsija szára felgyűrődik az ezüstösen fénylő órája felett. A karja is vastag, ha a nyakam köré tekerné, a szuszt is kiszorítaná belőlem.
Kurvára higgadt.
– Kérsz? – emeli meg az ásványvizes üveget felém.
Megrázom a fejemet. Nem tudok beszélni, a szavak a torkomra fagytak, a hevesen verő szívem mellé. Tölt magának, a víz belegluggyog a poharába. A hely dohos illatába csokis fahéj keveredik, kellemetlen melegség.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezem meglepően magabiztosan.
Féloldalas mosollyal rakja vissza az üveget a helyére. Felkönyököl az asztalra. Egy rohadt, megingathatatlan démonnak látszik, aki kísérteni jött.
Talán tényleg nem létezik?
– Ismerkedni. Megtetszettél a könyvesboltban, és gondoltam, elhívlak teázni. Ez neked miért annyira meglepő?
– Hozzád más… – Elharapom a mondatot, nem egy szinten állunk, egy ilyen férfi mellé modellek illenének. Színésznők. Akik ragyognak még az éjszakában is, nem pedig beleburkolóznak.
Felkuncog.
– Hozzám más csajok illenének? – vonogatja játékosan a szemöldökét. – Miért gondolod ezt?
Ismerkedni akar. Velem. Beharapom az alsó ajkamat, miközben a kis kannához nyúlok, leemelem a tetejét, mire gőz csapódik fel belőle. Belerakom a tea filterjét.
Zente nem készíti el a teáját, a vízből iszik pár kortyot. Az ádámcsutkája le-fel mozog, felhívva a figyelmét a nyakára felkúszó fekete tetoválásra. Az egész teste tele lehet velük?
Akarom én ezt tudni?
Mit keresek itt? Meg akar ismerni.
Engem senki nem akar megismerni.
Nem is kell, hogy megismerjenek: egyszer elmúlok, és felszívódok, akár az égen a felhők. Leteszi a poharát, tompán koppan a berepedezett faasztalon.
– Itt nőttél fel, nem jársz egyetemre, és a könyvesboltban dolgozol – foglalja össze. – Mit szeretsz csinálni? – Szürke szeme megint elrabolja az enyémet.
Lát engem.
Hátborzongató.
Ért engem.
A tüdőm kellemetlenül összehúzódik, elfogy a levegőm, a helyiség összeszűkül. Kicsi leszek, parányi, amit bármelyik szellő könnyedén elfújhat. A közelsége perzsel, egy démon, egy sötét démon, aki kedvességgel akar magához csalogatni.
Könnyek csípik a szememet.
Nem érthet, nem láthat – nincs joga hozzá. Nincs hatalma felettem.
Ahogy nekem sincs magam felett.
Nem bírom tovább! El kell mennem! Felkapom a táskámat a mellettem lévő székről, majd felpattanok.
– Mi a baj? – áll fel ő is azonnal. Megáll előttem, mielőtt a fogashoz mehetnék, a sarokba szorít.
Nem látom tőle a többi vendéget, nem látok tőle semmit, a széles mellkasa kitölti a látómezőmet.
– Túl tolakodó voltam? – kérdezi halkan. Bársonyos a hangja, szédítően megnyugtató. – Sajnálom. Nem akartam túl messzire menni. Tényleg csak beszélgetni szeretnék veled.
– Nekem ez nem megy – rázom a fejemet. – Haza kell mennem.
Egy nagy levegőt vesz, hátrébb lép tőlem.
– Rendben, semmi gond. De akkor enged meg, hogy hazavigyelek. Este van, sötét, nem biztonságos ilyenkor.
Beszállni az autójába? Mi van, ha egy kietlen helyre visz, ahol… ELÉG! Ez szorongás, üldözési mánia, miért lenne egy pszichopata gyilkos, aki nőket rabol el, kínoz meg, aztán öl meg?
Egy túlságosan helyes, túlságosan magas, túlságosan izmos férfi.
Semmi több.
– Oké – egyezek bele végül.
Elmosolyodik, a fogashoz fordul, leakasztja a kabátomat, majd szétnyitja, hogy bele tudjak bújni.
Egy túlságosan udvarias pasi.
Lerakom a táskámat, majd beledugom a karomat a kabátba. Megfordulok, a hátam mögé kerül. Közel. Meleg lélegzete megcirógatja a fejbőrömet, borzongás szalad át a gerincemen. Ahogy a másik karomat is bedugom a kabát ujjába, mellkasa egy szeszélyes pillanatra a hátamhoz nyomódik.
Szárazságtól kapar a torkom.
Felveszem a táskámat a székről, a felszolgáló összevont szemöldökkel fürkészik minket.
– Fizetek, mindjárt jövök. – Azzal Zente oda is megy a pulthoz.
Felkapom a táskámat a hátamra, az ujjamat a számhoz rakom, aztán gyorsan elkapom. Úgysincs körmöm, amit lerághatnék.
Figyelem a hátát, ahogy fizet. Fekete gallérja felhajtva, kiemeli a divatosra vágott, szőke haját. A középen kicsivel hosszabb, oldalt rövidebb. Megkérdezhettem volna, hogy mit dolgozik, neki mi a hobbija, ő mit szokott csinálni a szabadidejében… A rengeteg fel nem tett kérdés szorít belülről.
De minek?
Nem látom többet, ha fel is teszem a kérdéseket, múló válaszokat kapok rá, amiknek nincs jelentősége.
Visszafordul hozzám, nem sértődött meg, mosoly játszik a száján. Vékony, de erőteljes ajkai vannak, fakónak látszanak a halvány barna bőréhez képest. Ő a nyarat nem egy boltban bezárva tölthette.
Elindul felém, a kabátja szétnyílik, mire begombol rajta egy gombot a hasánál. A szűk fazon kiemeli az alakját, a széles vállakat, a keskeny csípőt.
Sötét herceg.
– Mehetünk? – lép mellém, távolságot tartva.
Bólintok. Elhagyjuk a helyet, a hideg levegő arcon vág. Nyekereg az ajtó, ahogy becsukja mögöttem, fa, és már ez is közel áll hozzá, hogy szétessen. Csoda, hogy nem akad szálka az emberek kezébe, amikor megérintik.
Elindulunk visszafelé. Ezt elrontottam, talán tényleg lehetett volna belőle egy jó teázás, nem tett velem semmi rosszat, nem kérdezett semmi olyat, csak meg akart ismerni. A kurva gyógyszerek meg elbasztak nekem egy lehetőséget.
– Mivel foglalkozol? – szakad ki belőlem az egyik elfojtott kérdés.
Ha semmit nem számít, akkor akár meg is kérdezhetem.
– Van egy marketing ügynökségem, ezenkívül pedig jó pár kintlévőségem.
– Kintlévőség?
– Befektetés. – Barátságosan lemosolyog rám. – Szeretem a halat, a sushit, ezenkívül nem igazán fogyasztok húst. A szabadidőmben szeretek úszni, edzeni, és olvasni. De a múltkori könyvek nem nekem valóak.
– Akkor miket szoktál olvasni?
– Filozófiát, szépirodalmat. Michell Houllebecqet szeretem.
A név ismerős, de nem ugrik be, hogy melyik író lehet. Valamelyik borítón láthattam a nevet.
Csendben hümmögök, a kezemet a kabátom zsebébe dugom, megmarkolom benne a telefonomat.
– Zavar a korkülönbség? – kérdezi, ahogy lefordulunk abba az utcába, ahol az autója parkol.
– Kéne, hogy zavarjon?
Felkuncog, a hangja dörzsöl, átmelegszem tőle.
– Tudsz te beszélgetni, ha akarsz. – A szám széle elmozdul oldalra, majd felfelé görbül. Magától. Nem a gyógyszertól. Furcsa érzés.
Az anyósüléshez megy, kinyitja az ajtót előttem. Beszállok. Mentol és bőr illata keveredik össze, férfias parfümmel, amitől bizseregni kezd az alhasam. Kényelmetlenül vonzó illat.
Zente is beszáll. Bekötöm magamat, táskámat az ölembe veszem.
Mi van, ha tényleg egy pszichopata és elrabol? A szívem újult erővel dörömböl fel, hogy kiszakadjon a mellkasomból. Nem is ismerem!
Ez szorongás.
Üldözési mánia.
Vagy józan ész?
– Hol laksz? – A kabátja szétnyílik körülötte, leveszi a bőrkesztyűt, majd benyomja az érintőkijelzőt.
– Sasad utca tizennégy – motyogom, elnehezülten.
Összevonja a szemöldökét, beüti a címet. Piros vonal rajzolódik ki a navigátoron és egy lila nyíl mutatja, hogy merre.
– Valami gond van? – kérdezem bizonytalanul.
– Nem semmi – mosolyog rám ugyanúgy, ahogy eddig.
Kikanyarodunk, elindulunk a házam felé. Pontosan követi a piros vonalat, nem tér le, és fordul le, hogy az erdőben kössünk ki.
Hülye!
Lehajt a Sasad utcába, a nagy autójában nem is érezni a rosszul betonozott utat. Anya kocsija mindig zötykölődött rajta, amikor én vezettem is szívás volt.
Megáll a házam előtt. Felém fordul, beharapja az alsó ajkát, kivillantva a fehér fogait.
– El kell mondanom valamit – kezd bele kényszeredetten.
Hogy egy kibaszott sorozatgyilkos vagy, és elviszel az erdőbe, hogy megerőszakolj, megkínozz, majd megölj? Előbb az ujjaimat fogod levágni, majd a karomat, utána… Áruló izgalom terjed szét a gyomromban a gondolattól.
Megragadom a kilincset.
– Szomszédok leszünk – folytatja.
Értetlenül nézek ki mellette az ablakon, majd rá. A szomszéd család költözésbe volt az egyik reggel… Tessék? Említette, hogy akar itt venni egy házat. A beszélgetés elején.
Ehh?
– Megvettem a tízes számú házat – mutat ki az ablakon.
Hasít a levegő, ahogy megtölti a tüdőmet. Tehát ennyiről lenne szó.
– Ez azért elég nagy véletlen – mosolyodok el. Hülye! – Érdekes fejlemény.
– Az. – A tekintete pimasszá változik. – Szerintem emiatt muszáj leszel megadni a telefonszámodat, hogyha valami gond lenne, akkor el tudjalak érni.
Nevetésféle hagyja el a számat.
– Ezen a környéken milyen gond lehet, szerinted? – tűröm a fülem mögé a hajamat.
Megvonja a vállát, értetlen grimaszt vág, közben a távolba nyúló, fekete mezőt bámulja.
– Például az ablakomból meglátok egy betörőt a kertetekben – megrándulok, a fogaim egymáshoz koccannak –, vagy látom, hogy nem toltátok ki a kukákat időben.
Betörő a kertemben. Olyan, aki lekapcsolja a főkapcsolót, vagy bejön a házba, amíg alszom. Nem, ez csak az agyam szüleménye!
– Azért mindenképp szóljál – mormolom. Előveszi a telefonját, feloldja a zárat, és felém pillant.
Lediktálom a számomat, majd a telefonját a navigátor alá teszi, aztán kiszáll az autóból. Mielőtt kinyithatná nekem az ajtót, megteszem én. Megcsóválja a fejét.
– Megvárhattál volna – dünnyögi.
– Sajnálom. – Felveszem a táskámat. – Szeretnéd, ha visszaszállnék?
Kuncog, édes-bársonyos hang.
– Nem kell. – Becsukom az ajtót, előttem áll, mögötte a sötét cserjés.
Betörő a kertemben. Betörő a házamba. De egy betörő sem tenné egymás mellé a csizmáimat, és hagyná az értékeket a helyén.
– Köszönöm, hogy azért megpróbáltál velem teázni – komolyodik meg. – Remélem, lesz rá alkalmunk, hogy egyszer el is fogyasszuk azt a teát.
Minek? Időtöltés, hogy az idő fusson. Semmi értelme. Engem az elmúlás vár, és nem… Egy kapcsolat. Vagy tudja a franc, mit akar tőlem.
– Egyszer – bólintok mégis.
Elmegyek mellette, elindulok a házamhoz. Előveszem zsebemből a kulcsomat, a zárba illesztem és elfordítom. Belépek, még hátranézek, Zente már kinyitotta a vezetőülés ajtaját, engem figyel.
Mosolyog.
De…
Kiismerhetetlen az arca, a szemében különös izzás lappang, amitől megremeg a kezem, ahogy elfordítom a kulcsot.