Lidérc
„A legnagyobbak szenvedélye a kockázat és a veszély keresése, s hogy magával a halállal kockázzanak.” – Friderich Nietzsche
Váradi Sándor köpcös, rendőregyenruhája feszül rajta. Meg adja a módját, ahogy helyet foglal velem szemben: kihúzza az asztal másik oldalán lévő széket, majd felrántja egy kicsit a nadrágja szárát.
Frissen borotválkozhatott, after shave-jének illata gyorsan belepi az ablaktalan helyiséget. A lámpák hidegen világítanak, kimondottan világos a szoba, nincsenek benne árnyékok.
Hátradőlök a kényelmetlen széken, nem rám tervezték az olcsó darabot. Megroppan. Ha eltörne, hányszor kérne bocsánatot az eset miatt? Utálná a szituációt, de azért kényszeredetten sajnálkozna pár sort.
– Kér esetleg egy pohár vizet, vagy egy kávét?
– Nem, köszönöm.
Ő is hátradől a széken. Akármilyen széles, eltörpül mellettem, pedig amióta találkoztunk próbál rám hatást gyakorolni. Kézfogáskor meg akarta szorongatni a kezemet, miközben kihúzta magát, a fejét felszegte, amitől az orrából kifelé meredező szőrszálak látványosabbak lettek.
Ősz haja lelapult a fejére, megereszkedett arcbőrétől egy hörcsögre hasonlított.
– Köszönöm, hogy befáradt – vesz egy nehéz, mély levegőt. A hangja érdes, napi két doboz cigerattánál nem adhatja alább.
A belőle áradó füstszag is árulkodó.
Felrakja az asztalra a kezét. Megremeg.
– Nem tesz semmit. – Az idézés miatt egyébként is meg kellett tennem. Ilyen apróság miatt nem fogok egy telefont lebonyolítani.
– Darócz Csabáról lenne szó – néz egyenes a szemembe.
Félredöntöm a fejemet.
– Régi ismerősöm, együtt jártunk egyetemre.
– A felesége szerint önnel találkozott, mielőtt eltűnt.
Összevonom a szemöldökömet, helyezkedek a székemen, kihúzom magamat.
– Eltűnt? – ismétlem meg, a hangomba némi bizonytalanságot keverve.
Bozontos, fekete szemöldökét összehúzza és bólint egyet.
– Három napja nem látták – jelenti ki. – Ön volt az utolsó, akivel tudomásunk van, hogy találkozott.
Most kéne, hogy a pulzusom az egekbe szaladjon, kétségbeesek, pánikoljak. Ez lenne az elvárt viselkedés, amit a hadnagy látni akarna rajtam. Ha bűnös vagyok, ha nem, így kéne reagálnom, vagy azért, mert félek attól, hogy elkapnak, vagy azért, mert félek, hogy tévedésből kerülök a rendőrség látómezejébe.
– Debrecenben egy kávézóban találkoztunk. Beszélgettünk, majd elkísért az autómig. Azt mondta, hogy van egy másik találkozója is, „ha értem, mire gondol”, aztán elköszöntünk egymástól.
A hadnagy homloka összegyűrődik. Egy felvillantott szerető teljesen más irányba terelné a nyomozást. A gyilkosságok nagyrészét családtagok követik el, szerelemféltésből, dühből, bosszúból.
– Miről beszélgettek?
– Kölcsönadtam neki tizenkétmillió forintot, elmondta, hogy csak később fogja tudni visszaadni.
A hadnagy jól uralkodik a vonásain, de ez az információ meglepte. Leengedi karjait az asztalra. Többet tudok nála, és ez zavarja. Ráadásul, beismertem, hogy indítékom is lenne a gyilkosságra.
Mintha számítana nekem tizenkétmillió.
Hümmög magában. Ez kevés ahhoz, hogy meggyanúsítsanak. Ha egy térfigyelő kamera felvette volna, hogy beszáll az autómba, akkor rendőrök kutattak volna fel, és nem idézést kapok.
De olyan helyre parkoltam, ahol nem volt térfigyelő kamera. Az autóm összes ablaka pedig sötétített üvegű, amit jelenleg nem engedélyeznek, csak bizonyos embereknek.
Összehúzza a szemét, méreget.
– Mástól is kért kölcsön? – Nehezen jönnek a szájára a szavak, zavarja, hogy olyat tudhatok, amit ő még nem.
Elgondolkodok, a sarokba nézek, ahol egy fekete, zsíros pók szövögeti a hálóját, élelemben reménykedve. Visszanézek rá.
– Valószínűleg igen, de ebben nem vagyok biztos.
Megfeszül az állkapcsa, egy másodpercre az ajtóra les. Emesét kérdezhette ki, aki semmit nem tudott a férje ügyeiről, tehát erről sem. Kíváncsi lennék, hogy a rendőrség milyen papírokat fog tudni előtúrni ezekről a dolgokról.
– Milyennek látta Csabát, miután elköszöntek?
– Jókedvűnek.
– A pénzt mire kérte kölcsön?
– Egy autószerelőműhelyt akart kialakítani. De egyébként is adtam volna neki, tizenkétmillió nem egy nagy összeg.
Megrándul a szája. Két évi fizetése? Ha jól végzi a munkáját, bónuszokkal meglehet másfél év alatt. A pénz értéke nézőpont kérdése.
Nem veszi le rólam a tekintetét, vizslat. A levegő szinte sistereg körülötte. Gyűlöl. Gyűlöl a státuszom és amiatt, amit megtestesítek a szemében: a hatalmat. Bár ő viseli a jelvényt, egyértelműen én irányítok.
Szórakoztató játék.
Megrezzen az asztalon hagyott telefonom, de nem nézek rá.
– A hétfői találkozó előtt, mikor találkoztak utoljára?
Elgondolkodva elhúzom a számat, majd megigazítom a csuklómon lévő órámat, ami felett felgyűrődött a pulóverem. A hadnagy pillantása ráesik. A gyűlölete egyre növekszik.
– Nem tudom – nézek rá vissza. – Fel kell hívnom az asszisztensemet, hogy ezt a kérdést meg tudjam válaszolni.
– Akkor tegye meg – morogja, és átkarolva a felsőtestét, hátradől a széken.
Nem tette hozzá, hogy kérem. Örül, hogy végre utasíthat valamire.
– Sajnos, jelenleg nem tudom megtenni.
Püffedt arca elvörösödik, szeme még inkább összeszűkül. A szoba kongó ürességét az ő lélegzetvételei verik fel.
– Esetleg, elküldöm majd e-mailben az időpontot.
Mozog a szája, csikorogtathatja a fogait.
– Ha önnek is megfelel – teszem hozzá nyájasan.
Megszorítja a saját felkarját, ezzel leplezve a keze remegését. Lábait szélesen széttárja, ahogy az asztalra hajol, és megint rákönyököl.
– Megfelel – mondja végül elfojtott indulattal.
Ha nem felelne meg neki, akkor is ez történne.
– Egyébként biztosak benne, hogy eltűnt? – kérdezem bizonytalanul. – Csabával előfordult már párszor, hogy hétvégére felment Pestre, és elhúzódott a bulizása.
– A felesége jelentette, hogy három napja nem látta, és nem tudja utolérni.
Mert a telefonja széttörve hever az autópálya mellett.
– Értem.
A hadnagy nem nyugszik meg, a tekintete fenyegető akar lenni. Telik az idő, de nem mozdul, és nem is szól.
Feltűnően az órámra nézek. Húsz perce vagyunk itt. Leengedem a karomat, tenyeremet a combomra rakom. Izzadság tűnik fel a halántékánál, amit egy mozdulattal elken. A zárt szobában nem mozog a levegő, viszont egy ütött-kopott radiátor megy a háta mögött, a víz visszhangzik benne, ahogy lefolyik.
– Tud róla, hogy lettek volna Daróczy Csabának ellenségei?
– Nem, nem tudok róla – csóválom meg a fejemet értetlenül. – Tudja, nem hiszem, hogy eltűnt volna. Napok kérdése és előkerül. Elhúzódhatott egy bulija – villantok rá egy mosolyt.
– Meglátjuk.
– Meg.
Megint farkasszemet nézünk, a haragja kézzel tapintható.
Megrezzen a telefonom az asztalon, és abba se hagyja. Egy hívás.
– Esetleg van még kérdése? – érdeklődök udvariasan.
Megvakarja a homlokát.
– Nem.
Felállok a székről, felveszem a mobilomat, és a zsebembe rakom. Sándor is felterpeszkedik, aztán az ajtóhoz megy, kinyitja nekem. Megállok előtte, legalább másfél fejjel magasabb vagyok nála.
– Csak ön után – intek.
– Kérem – mordul fel, azzal int a karjával.
Kisétálok. Egy folyosóra érkezünk, a falai vakító fehérek, nyomokban még érezni a festék szagát. A távolból beszédfoszlányok hallatszanak át. A hadnagy mellém sorol, egymás mellett indulunk el a recepcióra, ahova leslattyogott hozzám.
Talán érzi, hogy engem keres, de bizonyítékok nélkül semmi esélye.
Szomorú, hogy az emberek néha ráéreznek dolgokra, mégsem tudnak mit csinálni, mert a törvény megköti a kezüket.
Egy nagyobb terembe érkezünk a folyosóról, asztaloknál egyenruhások ülnek. Átvágunk a termen, kiérünk a recepcióra. A fogashoz megyek, ahol a fekete szövetkabátom lóg. Kitűnik a sokaságból, az anyaga fénylik, kilométerekről árasztja magából a minőséget, a pufidzsekik és a többi szövet kabát összehúzza magát szégyenében.
Leakasztom, majd felveszem. A zsebéből előveszem a bőrkesztyűmet, de nem húzom még fel. A hadnagy megáll előttem, a kezét nyújtja.
Elfogadom. Markáns, erős megint a kézfogása, ráadásul, lefelé akarja tolni a karomat. De nem hagyom neki.
– Keressük, ha szükségünk van még valamire.
– Mindenképpen.
Elfordulok tőle, és elindulok kifelé. Útközben felveszem a kesztyűmet, az ajtó magától kinyílik. Mennyi alkoholt fog ledönteni, hogy elfelejtse ezt a mai találkozót?
Nem számít.
Ideje fontosabb dolgokkal foglalkoznom.
IIII
A rossz fényviszonyok ellenére is belátok a házadba, madárka. Most már nem rejtőzhetsz el előlem, tudni fogom mit csinálsz, és mikor. Az alsó szinten az étkezőt figyelhetem, míg a felsőn a két hálószobát.
A jobb oldali az övé. A múltkor jártam benne, fekete beépített szekrény, szürke ágynemű a franciaágyon, könyvekkel megrakott polc a falon, üres íróasztal. Fiókokba gyűrt régi papírok, tételek az érettségihez, tollak.
Összefut a nyál a számban, ahogy felidézem az érdes bőrödet, amit megnyaltam. Kibírhatatlan vágyódás. Ott feküdtél előttem védtelenül, kiszolgáltatottan, és én bármit megtehettem volna veled.
A faszom kemény lesz, a sliccemnek nyomódik.
Zsebre vágom a kezemet, lépések hangzanak fel a lépcsőn. Lusták, ráérősek.
Nem ért még haza a madárkám. Az ablakok mögött sötét van. Ha felkapcsolja a lámpákat, még tisztábban ki fogom tudni majd venni a bútorok körvonalait. Az övét.
Akár meg is láthat majd, ahogy itt az ablakban állva őt figyelem.
A lépések beérnek a szobába, a parkettán kopognak tovább.
– Lefotóztam a lenti szobákat. Ez lesz majd a hálószobád? – kérdezi Ágoston.
– Igen.
Bejárja a szobát le-fel járkál, a kopogás visszhangzik az üres térben. Egy bútor sem maradt a szobában, az előző lakók tényleg mindent elvittek a beépített konyhabútoron és gépeken kívül.
– Tágas – hümmög –, világos.
Vegyek egy távcsövet is? Nem, az azért túlzás lenne. Így is látni fogom, amit látnom kell.
– Ennek a szobának a barna padló miatt jól állna egy fehér színárnyalat. Esetleg törtfehér? Vagy egy vajszínbe hajlóbb?
A kert vaskapujára nézek, délután két óra van. Bent lehet a könyvesboltban, és a betévedő pár vevőt szolgálhatja ki. Az alhasamban izgalom terjed szét, hamarosan találkozunk.
– Esetleg elefántcsontfehér? A gólyafehér is jól mutatna ehhez a padlóhoz – dobbant rá.
– Alabástromfehér – válaszolom lassan. Ahogy a te bőröd, madárka.
Jól fogsz mutatni a padlón fekve, meztelenül, szétnyílt szájjal, vérző sebekkel. Lehunyom a szememet, felvillan egy kép, ahogy vörös vére végigfolyik a hófehér karján. Le akarom nyalni, miközben a rettegést bámulom a tágra nyílt szemében.
A szívverésem elszáguld, tudatosan csillapítom a légzésem visszafogásával.
– Meglesz. Egy hatalmas franciaágyat tudok elképzelni arra a falra – most valószínűleg mutathatott valamit a hátam mögött –, ide egy dohányzóasztalt, köré két fotelt. Az ablakhoz mehetne egy régimódi szófa.
Egy fehér szófa, amire ráfektethetlek, miután felemésztettelek.
Megmozdítom a nyakamat, a tarkóm kezd begörcsölni. Megszabadítalak a rácsaidtól… de nem biztos, hogy túl fogod élni.
Sokan rácsok között, rabként élik le az életüket, mert az sokkal könnyebb. A szabadság szörnyen nehéz, és sokan belehalnak.
– Arra gondoltam, hogy a kettővel odébb lévő szoba lehetne az edzőterem. A kondigépek gondolom ugyanazok legyenek, mint a többi házadban. A melletted lévő szobával mi legyen? Dolgozószoba? Nem jó, ha a hálószoba mellett van, úgy nehezebb elkülöníteni a munkát a magánélettől.
Akár egy vadállat fújom ki a levegőt.
A madárka fehér szófán fekvő meztelen teste villog a fejemben. A melle, amit erősen összeszorítok, a mellbimbója, ami tűként meredezik. Rá fogok harapni, durván, hogy a vére is kiserkenjen.
Sírni fog a fájdalomtól és a félelemtől.
A kép a fejembe ég, elfordulok az ablaktól.
Ágoston kezében a telefonjával folyamatosan fotóz. Göndör barna haja elfedi a profilját, zakója szárát feltűrte a könyökéig.
– Mennyi időre van szükséged?
Leengedi a telefonját, megszívja a fogát.
– Legalább két hét – csóválja a fejét. – Ha este össze is állítom a rendelést, akkor is két hét, ameddig ki tudják szállítani.
Áthozom a matracomat. Szemmel kell tartanom madárka, nehogy a végén hülyeséget csinálj. A közeledben kell lennem, hogy megvédjelek saját magadtól.
– Rövidítsd le egy hétre, ráfizetéssel. – Elindulok kifelé a szobából. – A bútorok beszállítását, összeszerelését egy nap alatt oldják majd meg.
– Oké – verődik a nyomomba.
Visszhangzik a kopogás az üres térben.
– Akkor minden megfelel úgy, ahogy elmondtam?
– Igen.
Levágtatok a lépcsőn. Nem is emlékszem miket mondott, leginkább magának magyarázott. De az ízlésében bíztam, eddig négy házamat rendezte be, és mindegyik jól sikerült. A Balatoninál lecseréltetem a nyílászárokat ezüst színűre, azonban mást még nem kellett változtattam a művein.
Szófán heverő vékony, meztelen test, amin vörös vér folyik végig…
Leérek a nappaliba. A villanyok mindenhol égnek, megvilágítva a padlót és a falakat.
– Akkor éjjel átküldöm a számlákat – torpan meg mögöttem Ágoston. – Remélem, sikerül egy hétre megoldani a szállítást. Viszont lesznek olyan bútorok, amiket külföldről lehet beszerezni, azokra minimum a két hetet ki kell várni.
– Mennyi? – fordulok szembe vele. Feljebb tolja az orrán a csontkeretes szemüvegét.
– Talán a harminc százalékuk.
– Rendben.
Átvágok az előszobába, leakasztom a kabátomat.
Még nem állsz készen rá, hogy találkozz velem.
De felkészíthetlek.
Ágoston mögöttem liheg, ő is leakasztja a kabátját. Felkapom a sajátomat, majd felhúzom a fekete kesztyűmet.
– Lenne majd pár dolog, amiket nem említettem, de szerintem jól mutatnának, azokat is berakom a rendelésbe, külön fogom őket jelezni, hogy…
– Nem kell külön jelezned, nyugodtan rakd bele őket.
Kitárom a bejárati ajtót, hideg húz be rajta. Előre engedem Ágostont, majd követem kifelé.
Az ég szürke, a felhők masszává olvadnak. A kertben a kopár fák ágai lefelé hajlanak, az iszapos föld felé marnak. Letisztított járda vezet a kapuig, talán még érezni is rajta az költöztető autó melegét .
Ágoston elindul előttem, fázósan összébb húzza magán a kabátját, válla meggörnyed, hogy jobban megtarthassa a melegét.
A kapu előtt az Audim vár, és az ő BMW-je.
Veszek egy matracot, ágyneműt, váltóruhát. A mai estémet már ebben a házban fogom tölteni, közel hozzád. Itt leszek melletted, hogy bármikor segíthessek, ha szükséged van rám. Este akár be is mehetnék újra betakarni téged.
Ellen tudnék neked megint állni?
Forró lehet a bőröm, mert a hideg levegő csípi az arcomat. Bizsergek. Az alhasamból indul az ágyékom felé, átterjed a heréimre, majd a faszomra.
Kimegyünk a kapun, meg sem állok az autómig. Ágoston int egyet.
– Akkor küldöm majd a számlákat! Éjjelre meglesz.
Meg fogom az Audi kilincsét, majd beülök.
A vásárlás után pedig…
El kell kezdenem felkészíteni téged a találkozásunkra. Hátha, akkor nem halsz bele…