Szellem
A nyálam kicsordul a számon, nedves nyomot hagy a párnán. A telefonom ébresztője hangosan csipog. Le kéne nyomnom, és átaludnom az egész napot. Milyen nap van? Ha cseng az ébresztő, akkor hétköznap.
Akkor dolgoznom kell.
Összeszorítom a szememet. Egy újabb napot nem fogok kibírni. Ott fogok lebegni a semmibe, nézni az újabb és újabb vevőket, és közben az egyetlen dolog, ami megtart, az a kábult zsibbadás, amit a gyógyszerek tartanak fent.
A hátamra fordulok, az ébresztő nem hagyja abba. Pokróc folyik le rólam.
Pokróc.
Megrezzenek. Fázik a lábfejem.
Nincs rajtam zokni.
Nincs rajtam nadrág.
Felpattan a szemem, zihálva ülök fel. Bugyi van rajtam. Hova tűnt a nadrágom és a zoknim? A szívem kétségbeesetten verődik vissza a bordáimról, menekvést keres. Lenézek magam mellé, ott van a telefonom mellett a földön.
Nem vettem le.
Én biztos, hogy nem vettem le.
Valaki betört? Megmerevedik a tarkóm, nem merek a konyha felé fordulni. Mi van, ha még mindig itt van? Megrándul az izom az államban, remeg az alsó ajkam.
Képzelődök.
Félálomba vehettem le.
Nem jöhetett be senki!
Pislogok, kifújom a levegőt, és elfordulok, átnézek a kanapé teteje felett. Mi van, ha mégis ott van, egy idegen férfi, aki azért jött, hogy elraboljon, megkínozzon, bezárva tartson éveken át…
De a konyha üres, az ablakon elsápadt-reggeli fény csap be.
Én vettem le.
Nincs itt senki.
Mi van, ha elbújt?
Nem tudott bejönni.
Az ébresztő csilingelése nem áll le.
Felpattanok a kanapéról, felkapom a telefonomat, leállítom, majd a kezembe szorítom. Az előszoba felé pillantok.
Mi van, ha itt van még?
Ez már nem lehet véletlen.
Félálomban levehettem. Soha nem szoktam levenni. Soha nem szoktam a pokrócot magamra húzni. Reggel, amikor szól az ébresztő, arra ébredek, hogy fázok.
Ujjamat a számhoz húzom, fogaimmal a körmömet keresem, de nincsen.
Kezdek megőrülni.
Nem kéne gyógyszereket szednem. A szorongásoldó miatt lehet, amiatt nem tudom, hogy már mit csinálok? Beszélnem kell dr. Izabellel. Vagy felkeresnem a pszichológust, akit Alinda ajánlott.
A konyhaszigethez megyek, a gyógyszerek egymás mellett várnak. Szétrobban a mellkasom, a szívem nem akar lenyugodni. Egy fél szorongásoldó, egy antidepresszáns, egy nyugtató reggelre. Ütős kombináció, emiatt tudom elviselni a napot, és emiatt marad szilánkjaiban a sikoly. Emiatt nem áll össze, és növekszik fel a gyomromban, hogy aztán a torkomon keresztül szétszabdalja a világot.
Kényszeredetten nyelek egyet, szúr a torkom.
Felveszem a használt poharamat a csap mellől, vizet töltök bele, aztán lehúzom. Jéghidege felráz. Beletúrok a hajamba, hogy a tincseim ne hulljanak előre. Újra vizet töltök bele, majd a konyhasziget felé fordulok.
Egy antidepresszáns, egy nyugtató, egy szorongásoldó.
Attól jobb lesz.
Vagy rosszabb?
Mi van, ha tényleg járt valaki a házban, és úgy vetkőztetett le, hogy fel se keltem rá a tabletták miatt?
Lerakom a poharat, még mindig az izzadó tenyerembe szorongatom a mobilomat, mintha azt fegyvernek használhatnám. Az átjáróhoz vágtatok, de megtorpanok a küszöbön.
És ha ott van?
Ahogy beszívom a levegőt, marja az orromat. Mit csinálok, ha ott vár rám? Az idő megáll, közben élővé pörög. Itt vagyok. Félek.
Rettegek.
Megnyalom a cserepesre száradt számat. Meztelen lábaim remegnek. De miért félek? Hiszen hónapok… évek óta tervezem az öngyilkosságomat. Ha itt van, akkor majd ő megöl, és végre vége lesz ennek az életnek nevezett szarnak.
De mi van, ha nem öl meg, hanem megkínoz? Ha elrabol? Ha éveken át bezárva tart, mielőtt végezne velem? Ha levágja az ujjaimat, a karomat, a lábamat? Ha megcsonkol, mielőtt véget vetne az életemnek?
Élni akarok.
Az ösztöneim üvöltik, hogy élni akarok!
Az agyam meg kiszállni.
A fogammal letépek egy darabot a cserepes számból, a vér rezes íze savanykás.
Teszek egy lépést, elhagyom a küszöböt, a bejárati ajtó irányába fordulok. Senki nincs itt. A kulcsom a zárban, elfordítva.
Kiszakad belőlem a levegő, amit észrevétlenül visszatartottam. Elindulok a lépcsőhöz, le kell zuhanyoznom, összeszednem magam, és ma is be kell mennem dolgozni. Egész életemben ezt fogom csinálni: felkelek, megfürdök, felveszem a ruháimat, eszek egy kis müzlit, utána bemegyek a könyvesboltba, lehúzom a napot, hazasétálok, beveszem a nyugtatót, és lefekszem aludni. Újra. És újra. És újra. És újra. Ameddig meg nem öregszem, és fel nem adja a szívem.
Forró vizet engedek magamra a zuhanyban, éget, a bőröm kipirosodik tőle. Vigyázok rá, hogy a fásli ne nedvesedjen át. Percek alatt végzek, elhagyom a helyet, majd felöltözök, és lemegyek, hogy müzlit egyek.
Megeszem a szokásos reggelimet, majd beveszem a tablettákat, és felkapom a táskámat. Fülembe rakom a fülhallgatót, és elhagyom a házat. Úgy, ahogy a legtöbb tetves nap az elmúlt években.
Semmi nem változik.
Az idő megrekedt, ismétli önmagát. Szánalmasan telik újra és újra.
Ahogy kilépek a kapun, elindulok az úton. A szomszéd háza előtt egy teherautó áll, egy másik a kertben. „Atlasz költöztetés” – áll az oldalukon kurva nagy kék betűkkel. Sietős lehet a távozásuk, mert két pasi is hordja kifelé a házból a dobozokat a bent lévő autóhoz.
Folytatom az utamat. Zsibbad a karom. Zsibbad a lábam. Zsibbad az agyam.
Bezárom a számat, mert úgy érzem, nyitva felejtettem. A tabletták zombit csinálnak belőlem.
Villámcsapásként ugrik be, hogy reggel a csizmám két fele egymás mellett volt.
Szépen, rendezetten.
Kiráz a hideg, visszanézek a házra. Az ablakai feketén tátonganak a fehér fala mellett, a kert fáinak ágai karomként marnak az ég felé. Pára száll fel a számból. Veszettül száguld a vér az ereimben, elmosva a zsibbadást.
Meg fogok őrülni.
IIII
A csizmámat leszoktam rúgni a lábamról. Tegnap este is így tettem? Vagy kivételesen egymás mellé pakoltam őket? Akárhogy erőltetem az agyamat, nem tudom felidézni a pillanatot.
Az ajtó reggel be volt zárva. Nem jöhetett be rajta senki.
Nem vehette le senki a nadrágomat és a zoknimat, anélkül, hogy felkeltem volna rá.
– Tizenhétezer-hatszáznegyven forint lesz – adom át zacskóban a négy könyvet.
A nő megnyom egy gombot az órája oldalán, aztán a terminálhoz érinti. Ahogy végez, azonnal megragadja a mellette lévő babakocsi fogóját, és automatikusan tologatni kezdi le-fel.
Elkezdődik a blokk nyomtatása, de mielőtt letéphetném, már el is fordul.
– Köszönöm szépen, helló! – lebben a vajszínű kabátja körülötte.
Mi van, ha tényleg járt valaki a házamban, és nem megőrülni kezdek? Ha… és hogy jutott be?
Fel kell keresnem a pszichológust. A gyógyszerek tehetik ezt velem. Elviselhetőbbé teszik a napjaimat, cserébe a józanságomat követelik.
A józanságomat, ami a halálba vezetne.
A pénztárgép órája 13:20-at mutat.
Ha letelik a nap, mehetek haza a házba. Egyedül lehetek a gondolataimmal, a telefonommal és a tévével. Bambulhatok ki a világból, anélkül, hogy felfognám.
A szobámba kéne aludnom, akkor az alsó szintet be tudnám riasztani. Nem lephetne meg senki. Jeges érzés száguld végig a gerincemen, kiráz a hideg.
Növelnem kéne a szorongásoldó adagját. Ez szorongás.
Én tettem le úgy a csizmámat, és én vettem le a nadrágomat.
Leveszek a pultról egy tollat, majd berakom a polcra. A számítógép arrébb várakozik, hogy megnézem a netes rendeléseket. András tegnap átnézte őket, és összeállította? Ha igen, akkor itt kéne lennie a dobozoknak, és fel kellett volna írnia egy cetlire, hogy mikor jön a futár.
Körbetekintek, de nem találok semmit.
Kit érdekel.
Átmozgatom a nyakamat, barna hajam oldalra hullik. Leülök a pultban lévő székre, és hátradőlök. A tabletták okozta zsibbadtság felszívódott az adrenalinban, mintha soha nem is léteztek volna.
Telnek a percek. Nem várom, hogy elteljenek. Ha eltelnek, akkor haza kell mennem a kietlen házba.
Nyikorog az ajtó, András lép be rajta. A haja átnedvesedett, kint megint szakad a hó, de meleg lehet, mert a földön nem marad meg. Lehúzza a pufidzsekije cipzárját, kezével lesöpri a havat a fejéről.
– Szia – köszön felém vidáman.
Meg kéne kérdeznem a rendelésekről? Mi van, ha nem látta őket? Ezzel beismerem, hogy szarok a munkámra, és nem is érdekel? Ezzel talán ő is tisztában van már. Vagy nem?
– Helló – mormolom rekedten. A hangom elmosódott, alig érthető, amit mondok.
Elindul a pulthoz, út közben megszabadul a kabátjától, majd a karjára teríti. Bemegy a hátsó helyiségbe.
Elő kéne vennem a táskámból a telefonomat, írnom Alindának, hogy adja meg a pszichológus elérhetőségét. Egy alkalomba nem halok bele. Hátha jobb lesz. Hátha más lesz. Hátha változik valami.
A táskámat betuszkoltam a pult legalsó részébe. A pengém ott van a pénztárcámban. Zsibbadok.
Lépések koppannak. András tér vissza.
– Hogy vagy? – áll meg a szekrénynél, ahol tegnap is.
Vagy tegnapelőtt?
Vagy a hét elején?
Milyen nap van?
Összevonom a szemöldökömet. Nem ezt kérdezte a legutóbb is?
– Megvagyok. – Ahogy egy partra vetett hal. Az is megvan, él még, verdes is, de mindannyian tudjuk, hogy mi lesz a vége.
– Sápadtnak látszol.
Pislogok, felnézek rá. Legalább annyi érdeklődéssel méricskél, amennyivel Alinda szokott.
Azt hazudtam neki a héten, hogy beteg vagyok? Vagy az a múlt héten volt?
– Jót tenne egy kis napfény. Vágjunk tetőablakokat?
Könnyedén felnevet. Kissé kényszeredettnek hangzik ez a nevetés. Kibámulok az ablakon, emberek mászkálnak a bolt előtt, de senki nem óhajt bejönni. Szürke fények keverednek, a kavargó havazástól még szemmel is áthatolhatatlan a kinti táj.
– Ettől a sokktól megóvnám Marcsikát. Nem hinném, hogy különösebben díjazná.
Ja, a vénasszony megőrülne. Semmilyen változtatást nem bír jól: a légkondi felszerelését is több hónapnyi picsogás követte, hogy őt zavarja a hangja.
Hogy tettem le a csizmámat? Egymás mellé a két darabot?
Csak én lehettem.
– Gabival beszéltél?
Pislogok, András felé fordulok. Miért kellett volna vele beszélnem?
– Azt mondta, hogy jövő héten egyik nap sem tud bejönni. Neked kéne vinned a hét nagy részét, és én lennék a váltásod.
– Oké.
Mit számít? Kit érdekel? Ha hétvégén nem lépek a vonat elé, akkor ugyanúgy végigvergődhetek az egész héten, ahogy eddig. A percek órák lesznek, az órák napok, a napok hetek, és észre sem vesszük, hogy kurvára semmi nem történik alattuk.
Egy lap vagyunk, egy kurva vastag könyvben, és bármikor kitéphetnek minket.
– Nem gond? Ha szeretnéd, elviszek én két napot, nem csak pár órára váltalak le.
– Túlélem. – Milyen jó szó. Tényleg túlélem, ahogy eddig mindent.
– De ha sok, akkor szólj nyugodtan. – Megdörzsöli a pár napos borostáját, a hátsó rész felé tekintget.
Megvonom a vállam, lusta vagyok már erre bármit is mondani. A pulcsim nyaka lejjebb csúszik a vállamra, de azt sem igazítom meg. Kit érdekel. Legalább az ujja elég hosszú, hogy eltakarja a fáslimat.
Pár hete tettem fel, azóta nem néztem meg, mi van alatta. A vágások már begyógyulhattak, néha éreztem, ahogy viszket a bőröm, ahogy húzódik. De ennek már vége van egy ideje.
Tényleg? Vagy csak úgy képzelem?
– Lenne még valami, amiről beszélnünk kéne. – András bizalmasan a pult széléhez lép, zsebre vágja a kezét, a hátsó részre vezető ajtót szuggerálja.
Kurvára remélem, hogy nem a karácsonyi díszítésről, mert akkor felállok és elmegyek. Vagy már a tavaszit tervezi? Vagy a tetőablak ötletére csapott le, hogy ne legyek annyira sápadt?
Találkozik a tekintetünk. Komolyan néz le rám, de nyurga alkatával ez a tekintet leginkább vicces.
Vár.
Én is várok.
Mindketten várunk.
A szájához rakja a mutatóujját, ütögetni kezdi. A pénztárgép órájára nézek: 13:58. Hová tűntek a percek? Hová szívódtak fel?
Én raktam le a csizmáimat egymás mellé? Senki más nem lehetett. Csakis én.
Fel kéne függesztenem a tablettákat, vagy még többet szednem belőlük. Racionálisan tudom, hogy senki nem jöhetett be a házba, mégsem hiszem el saját magamnak.
Ez a szorongás? Amikor tudod, hogy valami nem történhet meg, ennek ellenére, azt hiszed, megtörtént?
– Valószínűleg el fogom adni a boltot.
Pislogok, gyorsabban, mint az előbb. András válla begörnyed, sóhaj szakad fel belőle.
– Azt akartam, hogy tudj róla. Régóta itt dolgozol már. – Összeszorítja a száját, felméri a nem túl nagy helyiség szekrényeit, amiket valamelyik nap le akart cseréltetni. – Kaptam egy ajánlatot rá, egy elég jó ajánlatot. Ostobaság lenne visszautasítanom. Abból a pénzből két másik boltot is nyithatnék.
Pislogok.
– Ma délelőtt találkoztam a férfival, aki megvenné. Megkérdeztem, hogy mi lesz az alkalmazottakkal, azt mondta, hogy őket is szívesen átveszi.
A szomszédom elköltözik, a könyvesboltot eladják, én meg kezdek megkattanni.
Az életem tóként áll, amíg másoké folyóként halad.
– Nem tudom mi legyen – elfordul, hátát dönti a pult szélének, a plafonra mered –, tíz éve csinálom, de néha olyan, akár egy harc. Belefáradtam.
Akkor az életem semmit nem fog változni, csak más lesz a főnök. Ha szarfej lesz, elhúzok.
Egyébként is elhúzhatnék. Mi a faszomat keresek még itt?
Egy történet vagyok több millió közül. Egy el nem olvasott történet. Egy meg nem írt történet.
A csizmáimat én raktam egymás mellé? Miért nem akar beugrani a kép, ahogy leveszem őket?
A szomszéd. A bolt. A nadrág nélkül ébredés. A főkapcsoló. Kiszakad belőlem a levegő, megborzongok. Beharapom az alsó ajkam, a fogammal letépek róla egy száraz darabot.
Én hullok szét, vagy a világ körülöttem?
Mi van… ha tényleg járt valaki a házamban?
Előveszem a telefonomat, írok egy üzenetet Alindának, hogy küldje át annak a pszichológusnak az elérhetőségét, akit talált nekem.
Kurvára véget kell vetnem ennek az egésznek…