Lidérc
„Alighanem ott zúg még benned is a csordahang. Ha pedig kimondod: „lelkiismeretetek immár nem az enyém”, úgy panasz és fájdalom lészen szavad.
Lásd, az egy közös lelkiismeret szüleménye még maga e fájdalom is: és borongásodban is ott reszket még az utolsó visszfénye annak a lelkiismeretnek.
Te mégis a borongásod útját akarod járni, hogy eljuthas önmagadhoz? Akkor hát mutasd meg nékem, hogy van hozzá jogod és erőd!”
Felugrom, és elkapom a rudat, összekulcsolom a bokáimat, és felhúzom a testemet. Bicepszemben feszülnek az izmok, a derekamat és a gerincemet mereven tartom. Meleg izzadság csorog le a mellizmomon, a hasam irányába.
A rúd felé emelem a felsőtestemet. Lassan szívom be az orromon a levegőt, majd lassan engedem ki a számon. A szemben lévő tükörben fekete árnyéknak látszom a rengeteg tetoválástól. Mögöttem két lámpa ég, a gépek egy részét elnyeli a sötétség.
„Új erő vagy-e és új jog-e vajon? Első mozdulat vagy-e? Magából pördülő kerék? Bírod-e kényszeríteni a csillagokat, hogy körülötted forogjanak?
Ó, mennyien sóvárognak magasság után! Mily számosak a becsvágyók görcsei! Mutasd meg hát nékem, hogy te nem e sóvárak és becsvágyók közé tartozol!”
A hangszórókból Nietzsche Így szólott Zarathustra hangoskönyve megy 1.9-szeres sebeséggel. Privát példány, Miklósnak van egy hangoskönyveket gyártó cége, őket kértem meg, hogy készítsék el.
Leengedem a testemet, aztán újra felhúzom. Orron keresztül lassan be, majd szájon át lassan ki. Farizmaim berántanak, a bokáimat szorosan kell zárnom, hogy a gerincem ne lengjen ki az erőfeszítéstől.
Három.
Mi lehet veled madárkám? Várod, hogy újra találkozzunk? Kétszer már megéreztél. Megkóstoltad az életet.
Leenged, majd újra fel. A szívem elkezd félre-félreütni, egyre gyorsulna. Erősebben markolom a felmelegedett rudat, a vénáim kidudorodnak a kézfejemen.
Négy.
A nyakam beáll, nyelvemet a szájpadlásomhoz szorítom. Remegnek az izmaim, kiégtek az elmúlt ötven percben, fájdalom lüktet a vállamban.
Öt.
Húszig nem állok meg.
Összeszorítom a fogamat, leenged, felhúz. Leenged, felhúz. Zihálok, a légzésem csapongani kezd, egyre nehezebb kontrol alatt tartanom.
Leenged, felhúz. Újra, újra, újra, újra.
A következő kóstoló mélyebb lesz, erősebb, megrengeti a világodat. Megrengeti a józan eszedet. Magaddal fogod vinni, és nem fog elereszteni.
A tenyerem megcsúszik a fémen az izzadságtól. Egy karral tartom meg magamat, és a melegítőnadrágom szárába törlöm a kezemet. A csuklómba fájdalom hasít.
A fájdalom egy ösztön, ami jelzi, hogy valami nem stimmel. Felesleges foglalkozni vele.
Tizenkettő.
Megcserélem a kezeimet, a másikat is a nadrágomba törlöm. A tükörben látom a mozdulatlan hasizmaimat, amikre toll minták futnak be, ahogy a bordáimra is.
„Meg tudod-e szabni magadnak, hogy mi jó néked és mi gonosz, és vajon tudod-e törvényként állítani magad fölé saját akaratodat? Tudsz-e vajon önmagad bírája és saját törvényed bosszuló őre lenni?”
A férfi mély hangja elhalkul, híváscsörgés zavar bele a szövegbe.
Lehunyom a szememet, felhúzom magam a rúd fölé, majd leengedem. A csörgés nem marad abba.
Le, fel. Le, fel. Előrehajtom a fejemet, hogy ne álljon be a nyakam.
Annyira várom, hogy végre beléd harapjak. A kétségbeesésedet akarom, a fájdalmadat, a bizonytalanságodat. Ki akarom sajátítani, hogy csak az enyém legyen. A lelkedet és a testedet, azt a vékony testedet, a porhüvelyt, amibe hálni is alig jár már a lélek. Elérem, hogy a tiéd legyen az a test, és hogy végre érezd, ne csak a fájdalmat, ne csak a karcokat a bőrödön, hanem az érintésemet.
Le, fel.
„Iszonyú sors jut annak, ki saját törvénye bírájával és bosszuló őrével magára magad. Olyan az, akár a puszta térbe és a magány jeges leheletébe taszított csillag.
Ma még szenvedsz a sokaságtól, te, aki Egy vagy, bátorságod és reményeid ma még töretlenek.”
Fújtatok, a fogaim ki fognak törni, ha még erősebben szorítom össze őket. A szívem felett elvesztettem a küzdelmet, felpörög. Fel, utána lassan le. Felhúzom a térdeimet a mellkasomhoz, hogy egy másfajta mozgással elvonjam a figyelmemet a karomban zúgó fájdalomtól.
Újra fel, újra le. A tenyerem megint csúszik.
Megint fel, megint le.
Ismét!
Egy pontosan kiszámított mozdulattal utoljára felhúzom magamat, ahogy kifújom a levegőt, remeg az orrcimpám. De nem lazulok bele, ugyanolyan lassan engedem le a testemet. Amikor már lógok, csak akkor vagyok hajlandó kiengedni az izzadt markomból a felforrósodott-átnedvesedett rudat.
Dobbantok a padlón, talpamat hűti a hidege. Felveszem a rongyot a földről, megtörlöm vele az arcomat, és a haserősítő padon hagyott telefonomhoz megyek.
A kijelzőzár felold, egy ismeretlen szám hívott. Mélyen beszívom a levegőt, bent tartom, a szívem dörömböl, de már elkezdett visszavenni az iramból. Visszahívom, a rongyot átvetem a vállamon.
Pontosan tudom, kik keresnek. Letelt a három nap.
– Szép estét, sajnálom a késői zavarásért. Váradi Sándor hadnagy vagyok, a debreceni rendőrkapitányságtól – mutatkozik be. Erős a baritonja, szavai kemények, hozzá lehet szokva a parancsolgatáshoz.
– Győrffy Zente.
– Szeretném megkérni, hogy holnap délután kettőkor fáradjon be a kapitányságra. Az idézést ma próbálták átadni, de nem érték utol.
Az ablak felé fordulok, az ég koromsötét, annak ellenére, hogy hat óra sincs. A birtok fekete tenger.
– Sajnos, a délután kettő nem felel meg nekem. – Hazudom higgadtan. – Esetleg megtudhatnám, miért kellene befáradnom?
Pár másodpercnyi szünet, nem erre a válaszra számított. Az emberek hajlamosak izgatottnak lenni, ha a rendőrség keresi őket, egy jelvénytől kifordulnak önmagukból. Alaptalan félelem ébred bennük, hogy rosszat cselekedtek, vagy kíváncsiság, hogy vajon miért lehet rájuk szükség.
– Ezt személyesen szeretném átbeszélni. Mikor felelne meg önnek? – Másodszorra használja a szeretném szót. Milyen udvarias.
– Megnézem a naptáramat. – Elveszem a fülemtől a telefont. A kapu előtt magas sövény nő, télen is zöldell, de jelenleg ő is a fekete tenger része.
Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Kilenc. Tíz. Tizenegy. Tizenkettő. Tizenhárom. Tizennégy. Tizenöt.
Visszaveszem a fülemhez a telefont.
– Holnap délután egy órakor felelne meg nekem.
– Egy másodperc. – Zörgés hallatszik át, ő tényleg megnézheti a naptárát, vagy a jegyzeteit, hogy van-e akkor dolga.
Szórakoztató. A hadnagy a parancsosztogatáshoz van szokva, én pedig másodpercek alatt átvettem az irányítást a beszélgetésünk felett.
– Megfelel. – Erőteljes szó.
– Azt azért megtudhatnám, miről lesz szó? Hatkor már van egy meetingem, és tudnom kell, mennyi időt vesz majd igénybe.
– Szeretnénk feltenni önnek pár kérdést. Fél óránál nem lesz több.
Mikor találkozott utoljára Csabával? Volt közös ügyük? Mit tud róla?
– Rendben. Akkor holnap.
– További szép estét!
Lerakom a telefont, majd a melegítőnadrágom zsebébe csúsztatom. Elfordulok az ablaktól, és elindulok a fürdőszobába, meztelen talpam hozzáragad az ütéscsillapító szőnyeggel borított padlóhoz.
Fel kell készülnöm az éjszakára.
A madárkám már vár rám.
IIII
„A legnagyobb történések nem életünk leghangosabb, hanem annak legcsöndesebb órái.” – Friedrich Nietzsche
Kinyitom a bejárati ajtót, a fogóm úgy is működik, hogy a másik oldalt a madárka bent hagyta a kulcsot a zárban. Belépek az előszobába, és leveszem a cipőmet. Tornacsuka, sportcipő, két csizma, a fogason két fekete kabát. Mellette egy szekrény, kulcsokkal, ezüstszínű madárdísz mellette.
Először járok itt, de nem utoljára: különös melegség forrósítja fel a gyomromat. A falak fehérek, a plafonról fém burkolatú lámpák lógnak le. Beljebb haladok, az átjáróhoz, ahonnan belátom az egybenyitott nappalit és konyhát. Az étkező rész a nagy tér másik felében van, egy félkör alakban kialakított részben, amit plafontól a földig tartó ablakok vesznek körül.
A nappali süllyesztve van fél szinttel, a tévében reklámok váltják egymást, előtte két bőrkanapé és egy bőrfotel. A falakon drágának látszó tájképek, az egyiken az óceán, a másikon egy kikötő, egymáshoz illenek. Gondos összhatást kelt a szoba, lakberendező műve lehet.
A madárka a leghosszabb kanapén fekszik összegömbölyödve, karja lelóg, alatta a földön a telefonja.
Remegés szalad át az izmaimon. Annyira védtelen és kiszolgáltatott. Bármit megtehetnék vele, és neki semmi beleszólása nem lehetne.
Szenvedsz, madárka.
De én tudok rajtad segíteni. Szétroppantom a rácsaidat, hogy szabad lehess.
A kanapé végéhez megyek. A pulóvere felcsúszott, az alkarját vastagon takarja a fehér fásli. A vonásai kisimultak, fekete szempillája árnyékot vett az arcára, szája kissé szétnyílik. Az alul lévő karját szorosan a melléhez húzta, mintha valakit ölelne, és szorosan magához zárná.
A lábait is felhúzta, próbál minél kisebb lenni álmában is, hogy senki észre se vegye.
Én azonban észrevettelek.
Meghallgattam a könyörgésedet.
Mellé lépek.
Nem hallom a lélegzetvételét: fájdalmasan lassan veszi a levegőt, teste alig-alig emelkedik meg. Ráfeküdhetnék, belepréselhetném a kanapéba, talán arra sem ébredne fel. Vagy mire felébredne, én már végeznék a magatehetetlen testével. Kihasználnám és kiszolgálnám magamat.
Lassú lennék és óvatos, amennyire tudok.
A vérem felpezseg az ereimben, az ágyékomba tolul, a faszom feszíteni kezd. Megnyalom a számat. Egy falat belőle… Belé tudnék nyomulni, anélkül, hogy felébreszteném? Nem valószínű.
Megrebben a szempillája, a hátára fordul, fejét a kanapé háttámlája felé fordítja.
Barna haja szétterül körülötte, selymesen csillog. Egyszer az öklöm köré fogom tekerni, és addig húzni, ameddig nem nyüszög, hogy fejezzem be. Akkor a szájába tömöm a farkamat, hogy elhallgattassam. Miközben fuldokolna, könnyes szemmel nézne fel rám, de nem engedném el, a torka legmélyére döfnék.
A merevedésem lüktetni kezd, megrándul, feszít, a sliccemnek nyomódik. Megmarkolom a nadrágon keresztül és durván rászorítok, hogy némileg enyhítsem a nyomását.
Lehúzhatnám a nadrágját és a bugyiját, utána széttehetném a lábait. Ha sikerülne megbasznom, anélkül hogy felébredne, akkor holnap csak a sajgást érezné a puncijában. Borzongató kétségek között vergődne, hogy mi történt. A spermám kifolyna belőle a kanapé sötét huzatjára és a combjára. Reggelre rászáradna a bőrére, kellemetlenül húzódna rajta.
Mosolyra húzom a számat.
Csábító kísértés.
Lehajolok, lehúzom a zokniját. Felszusszan. Az édes kishang belekeveredik a tévéből hallatszó macskanyávogásba.
Kikerekedne a szeme, és sikolyra nyílna a szája, ha felkelne, és itt találna.
Nem tudod még madárka, de te az enyém vagy. Imádni fogod, ahogy felszabadítalak, és tönkreteszem a rácsaidat.
A földre dobom a két zoknit, majd kigombolom a farmerját. Bizsereg a kézfejem, annyira közel van egymáshoz a két felület, a gyomromban pezsgő várakozás telepszik meg, mégsem hagyom, hogy fekete bőrkesztyűm hozzáérjen a fehér, puha bőréhez. Bármennyire jól mutatnának egymáson.
Lehúzom a sliccét, kattognak a fémek egymáson.
Megfogok mindkét oldalt egy-egy övbújtatót, és úgy húzom le a nadrágját. Sovány, az anyag könnyen csúszik le rajta. Először a fekete bugyijának a szélét fedem fel, majd az ölét.
Szárazság kaparja a torkomat.
Megízlelhetném.
Lejjebb húzom a nadrágot, felfedve a szobor combtöveket. Aztán a combját. A jobb oldalin bevarasodott hegek sorakoznak egymás alatt. Négy gyógyuló, alatta halványan fehér lenyomatként a régiek. Mélyek, valamelyiknél a bőr recésen forradt össze, annyira szétnyílt a vágáskor.
A két új nyolc naposak lehetnek, most küzdenek a gyógyulással, fehéres-barnás hámréteg takarja őket. A másik kettő rózsaszín-lilás már, elkezdtek visszahúzódni a bőrbe, leszáradt róluk a var.
A faszom feszes, követelőzve dobol benne a vér. Akadozva szívom be a levegőt.
Óvatosan lehúzom róla a farmert, aztán a kanapé mellé engedem.
Csodaszép vagy, madárka. Miért rejtegeted magadat?
Már csak a bugyijától kéne megszabadítanom. Utána feltérdelhetnék a kanapéra, a térdei alá nyúlhatnék, hogy aztán belemerítsem a faszomat. Szorít a mellkasom. Elviselhetetlenül lassan tolnám a nyirkos redői közé a makkomat, milliméteről-milliméterre haladnék, fokozatosan kitágítva a befogadásomra. Összezárom a fogsoromat, igazi kínzás lenne visszafognom magamat.
Összefut a nyál a számban. Letérdelek a földre, majd a combjához hajolok.
Beszívom az illatát, bánat és fájdalom mennyei zamata árad belőle. Megnyalom a vágását, kidudorodik, érdessége súrolja a nyelvemet, sós-édeskés ízétől kínzóan pulzálok.
Megrándul, a légzése viszont ugyanolyan lassú marad.
Ha tudnád madárkám, milyen rossz emberek élnek ebben a világban, nem laknál egyedül egy nagy házban, és ütnéd ki magad.
Szerencséd, hogy megvédelek.
Megint megnyalom, éltető ambrózia. Az alhasam görcsös, a szívem pörög. Az összes vágást egyenként megízlelem, nedves, csillogó csíkokat hagyok rajta.
Meggyógyítalak, madárka.
Miután végzek az összes metszéssel, erőt veszek magamon, és felállok. Ennek nem most van itt az ideje. Amikor megadok majd neked mindent, akkor magadnál leszel. Látnod kell, ahogy a ketreced széthullik.
Lehúzom a háttámlán lévő pokrócot, aztán betakarom vele.
Türelem.
A vékony, fénytelen ajka felrepedezett. Mocorog, az oldalára fordul, karjaival átöleli a felsőtestét, védelmet remélve. A fehér fáslija elüt a sötét pulóverétől. Egyszer le fogom szedni a karjáról, és azokat a hegeket is megkóstolom.
Türelem.
Elfordulok tőle. A dohányzóasztalon két könyv, egy telefontöltő, egy félig üres narancsos Tic-Tacos doboz, három boríték felnyitva. Átmegyek a konyhába. A konyhaszigeten gyógyszerek sorakoznak egymás mellett, a végében corn-flakes, és kínai zacskós leves. Felemelem az üveget, Rivotril, nyugtató, visszarakom. Mellette Anafranil dobozban, antidepresszáns, a másik Lexapro, szorongásoldó.
Hamarosan, nem lesz ezekre szükséged, madárka.
Megmutatom neked, hogy a rácsok nélkül mi vár rád.
Elindulok, hogy felmérjem az egész házat. Nyugodtan szuszog a kanapén, édesen összekucorodik. Mennyi mindent tehetnék veled… Süvít a levegő, ahogy beszívom.
Még nincs itt az ideje.